Médiatanács-blog

Interjú Fabricius Gáborral

Művészi és műfaji értelemben a rövidfilmes műfajok között is önálló értéket képviselnek a kisjátékfilmek és a kísérleti filmek. A Huszárik Zoltán pályázati program elindításával 2012 végén a Médiatanács hosszú idő után újból külön finanszírozási lehetőséget biztosított az ebbe a műfajba tartozó fikciós alkotások gyártására. A kisjátékfilmek és kísérleti filmek gyártását támogató első pályázatán már az induláskor ötvenszázalékos keretösszeg-emelésről döntött a Médiatanács, mert nagyon sok jó filmötlet érkezett be. Köztük van Fabricius Gábor kisjátékfilmje, a Sintér is.

– Fabricius Gábort eddig elsősorban kreatívként ismertük, de egyre gyakrabban mutatkozik be rendezőként is. Készülő kisfilmjében, a Sintérben, számos üzenetet fogalmaz meg az egyéni felelősségről és a függetlenségről. Mit tudhatunk meg a filmről?

– Arról tudok beszélni, hogy számomra mi volt fontos a történet írásakor, milyen üzenetek jártak a fejemben a készülő film cselekményének építésekor. Az egyik, hogy a legnehezebb pillanatokban is fel lehet állni, kell, hogy legyen megoldás, még ha az nem is triviális. A zseniális Spike Lee Do the right thing (magyar címe: Szemet szemért) című filmjének hasonló az üzenete, bár egészen másról szól. Az erkölcsi hovatartozásról való gondolatokat egy dupla apa-fiú kapcsolatba ültettem bele: két apaszerepben lévő karakter és egy fiatalabb srác dinamizál egy cselekményháromszöget. Sintér pénzbehajtó, aki bár sportoló volt, arra kényszerül, hogy behajtóként dolgozzon, mert ma csak így tud túlélni – legalábbis ez a kézenfekvő.

De nem szeretném előre lelőni a történetet. A lényeg, hogy a főszereplővel szembe jön a múltja, ami szembesíti azzal, hogy mit is csinál valójában, ezáltal pedig választás elé kerül. Megnyílik számára a lehetőség, hogy erkölcsi döntést hozzon. Iszonyú teher ez, amitől a cinikusok általában menekülnek. Néha mindannyian kapunk ilyen lehetőséget. Ha megnézzük az embereket, mit tesznek, amikor szóba kerül az egyéni felelősség kérdése - például a környezetszennyezés, vagy egyes ügyek melletti kiállás kapcsán - általában az a válasz, hogy más is így csinálja, miért pont én számítanék, majd lép helyettem más. Ez egy szomorú spirál, ilyesmi jön szembe a filmbéli a karakterrel is. Egy bolygóra vagyunk összezárva, és ha valamit teszek, az hatással van a többiekre. Apró gondolat, de nekem fontos, ezért szerettem írni a történetet.

– Erről eszembe jut egy nyilatkozata: „Baromi nagy baj van a világgal, az egészséges fogyasztás helyett a fogyasztásra nevelés folyik, és mindeközben eltűnnek a közösségek őszinte kapcsolódási pontjai, a kulturális motívumok.”

– Érdekes, hogy ahhoz képest, hogy milyen népszerűek a közösségi médiumok, nehezen tud kialakulni globális felelősségtudat. Úgy tűnik, hogy az egyén nem számít, pedig egyből adódik össze a sok. A karakter számára egy ehhez kapcsolódó döntést kínál fel a cselekmény.

Mindenki, aki ebben a globális világban él szabad és független szeretne lenni, de nem lehet az. A szabadság fikció, de létezik a független rálátás a dolgokra, létezik a szabad gondolat. A fizikai lét összeköt minden embert, de napi szinten kell őrködni, hogy az anyag ne szippantson fel mindent. Létezik visszatérő sors, ami néha lehetőséget ad arra, hogy jól lehessen dönteni. A történet erre a fordulatra van dramatizálva.

– Hol tartanak a filmes előkészületekkel?

– Most folyik a casting. Behajtókkal, kidobókkal élek szinte, és ilyen arcokkal Xboxozom esténként. Furcsa, hogy régebben a szereplőválogatás rengeteg stresszel járt számomra, most kimondottan élvezem. De a forgatókönyvet a dialógusok és motívumok szintjén is formálom még a kiválasztott karakterekkel. Érdekes, hogy a munka során 20 évvel ezelőtti ismerősök kerülnek elő. Hihetetlen, hogy kikkel futok össze, hogyan jönnek elő az emlékek, a fizikai világ döntései és következményei. Nagyon izgalmas, hogy azok az emberek, akik a testükből, erejükből élnek hogyan állnak kapcsolatban az anyagi világgal, milyen a viszonyuk a testhez magához és hogyan keresik a lelket a testben. Ami még jó ebben a produkcióban, hogy van egy ember mellettem végre, aki hisz abban, amit csinálok: Pusztai Ferenc. Sokat köszönhetek neki, sokkal könnyebb így a filmre koncentrálni.

– Érdeklődése nem csak a filmezés, hanem a könyvírás irányába is fordult első könyve, a Puha Neon Fejlövés óta. Ráadásul a film témájához közel álló gondolatokkal foglalkozik készülő új könyve is.

– A könyv, amin most dolgozom, a 90-es években játszódik sok stoppolással, a goa és a korai trance bulik világában, a berlini fal leomlása után közvetlenül. Akkoriban sokat stoppoltunk nyugatra, senkinek sem volt fogalma, mi is az. Ma sincs. A könyv három fiatalról szól, akik elindulnak stoppal Nyugat-Európába, ahova soha sem jutnak el. Jim Morrison sírjánál alszanak, ami Párizs egyik leglátogatottabb alternatív turisztikai attrakciója volt, ma nem tudom, hogy mi történik ott, azokban az időkben sok fiatal éjszakázott ott. Összegyűltünk, együtt voltunk és magasan szálltunk, mint a madár.

Amikor írni kezdtem szembesültem a ténnyel, hogy olyan szabadok sohasem leszünk, mint akkor voltunk. A szabadság ma fikció. Már semmi nem lesz olyan, mint a 90-es években Magyarországon. Nem tudjuk már visszahozni azt a világot. Érdekes történelmi helyzet volt, hiszen az akkori fiatalság – mostani 30-asok –, az én generációm volt a legszabadabb. Előttünk nem éltek meg ilyeneket és ma pedig körül kell nézni mi is van. A 90-es évek szabadságából nőtt ki például egy csomó zenei fesztivál, nem volt sehol szabályozás, elementáris erővel robbantak az ötletek, a média nem temette maga alá a személyiséget, az állam gyenge volt ahhoz, hogy okoskodjon, ami különlegesen szabad teret hozott létre. A nyugat számára mindez börtönből szabadultak eksztatikus anarchiája volt. Mára ez odaveszett, a szabadság elgurult. Szörnyű ezt kimondani.

Magyarország a szüleinknek fiatalon a börtönt jelentette mindenféle értelemben. Nekünk a 90-es években a szabadságot, pontosabban a hatalom szétesése utáni szabadságot, amiben kiválóan éreztük magunkat. De ma már a szabadság itthon nem érték, ezzel kampányolni sem érdemes a politikai pártoknak. Az olyan szavak számítanak, mint a biztonság, vagy a nemzeti büszkeség, nemzeti függetlenség. Az egyén szabadsága mára vicc tárgya, a közösség veszélyt lát benne. Talán nem is igazán szeretjük, értjük a gondolatok szabadságát. Ez az ország retteg a szabadságtól, inkább az anarchisztikus irányok vonzzák, vagy pedig az osztrák birodalmi mintára épített bürokratikus nemzeti rend fikciója. Talán emlékeznek arra, amikor a kilencvenes években a szabadságot így értelmezték a taxisok: „Demokrácia van, azt csinálok, amit akarok!” Az igazi demokrácia azonban önmegtartóztatás, hiszen nem tehetünk meg bármit, főleg nem a másik ellenében, éppen ez a lényege.

– Nem a Sintér lesz az első kisjátékfilmje. Cannes-ban 2000-ben reklámosként elnyerte az Arany Média Oroszlán díjat. Miket rendezett a fikciós műfajban?

– A Felnőttek című rövidfilmem tizenhat éves lányokról szól, akik életükben először egyéjszakás kalandba bonyolódnak és semmit sem értenek az egészből. Remélik, hogy az éjszaka egy szerelem kezdete, de a film végére valami összetörik bennük. A testüket egyszerűen kihasználta valaki, ez egy gyereknek még ismeretlen és megdöbbentő, aztán mindenki hozzászokik szépen és nem is érti mi ebben a nagy ügy. Húsz perc alatt felnőnek.

Fabricius Gábor Felnőttek című rövidfilmjének előzetese

A LIVE image-dokumentum a Sziget Fesztivál egy napját meséli el. A film öt videoklipből áll, amelyek egymásba fűzve, mintegy zenei és vizuális mixként vezetik a nézőt a reggeltől az éjszakáig. Az öt etüd egy-egy zenével, divattal, a fiatalok kultúrájával, a tömeg viselkedésével kapcsolatos témát dolgoz fel. Zenéjét Zságer Balázs szerezte.

A Bianka című filmem a cigánygyilkosságokról szól. Pécsen készítettem helyi arcokkal, Derzsi Jánoson kívül amatőr szereplőkkel. Miután elkészült, megmutattam a falusiaknak, akik akkor szembesültek azzal, hogy miről szól, de nem emlékeztek, hogy ebben az országban cigányokat gyilkoltak sörétes puskával. Egyszerűen kitörölték ezeket az emléket.

Az első kisfilmek még önálló pénzből készültek, anyagilag még elviselhető volt, aztán később ez az út már nem járható. Remélem, a készülő kisfilm olyan történet, ami értéket ad az embereknek és visszaad majd nekik annyit, amennyit közpénzből adtak rá.

– Gondolkodik már újabb filmes ötleteken?

– Két nagyjátékfilm történetét is írom, de még keresem az atmoszférájukat. Minden történetnek van egy csak rá jellemző hangulata, amit meg kell találni, fel kell kutatni. A kisjátékfilm jó terep, persze inkább rövidfilmnek nevezném, mert ezek is nagy témák, csak rövid formátumban. A szekvenciákat ebben a műfajban is hasonlóan építem fel, és csak remélni tudom, hogy közben nem veszíti el a néző a kapcsolatot a történettel.

Nehéz egy film dramaturgiáját úgy mozgásba hozni, hogy az sokakat vonzzon, ugyanakkor az sem megoldás, hogy ha valaki nem tudja felépíteni a katarzist, akkor a művészfilm fogalma mögé bújik. Meg kell köszönni, ha az emberek foglalkoznak a filmmel és időt szánnak arra, hogy megnézzék. Egy jó film kölcsönös érték alkotó és néző számára, ahol mindenki kap valamit. 

– Véleménye szerint egy magas színvonalú művészfilm lehet ismert és sikeres?

– A „magasművészet” mára lejárt szó, a popkultúra, a posztmodern bebizonyította, hogy ma már ilyen nem létezik. A filmek a nézettségbe kapaszkodnak, de szerintem mindenkinek el kell döntenie, hogy mit csinál, és ha olyat vállal, ami nem feltétlenül a közízlést szolgálja, el kell fogadnia, hogy nem sokan fogják nézni és talán kevesebb pénzből kell dolgoznia. Aki kulturális terméket akar csinálni, annak tudnia kell, melyik utat választja.

– Mi az, amivel a legszívesebben foglalkozik mostanában?

– Írok, ami nagyon élvezetes számomra, és egyben nagy kihívás is. Bonyolultabb a vizuális megjelenéshez képest, komplex, nehéz, magányos meló. A felépítettség, a történet íve, az epizódok, a háttértörténetek, a gondolatok narratívája és a nyelviség teszik kihívássá. Tulajdonképpen megoldhatatlan feladat, lehet, hogy pont ez vonz benne. Érdekes, hogy nem érdekel, mekkora lesz a sikere, ez számomra inkább játék.

– Médiabeli siker nélkül is érdemes ezt csinálni?  

– A média rettentő sokat változott napjainkra, nem látom az igazi funkcióját. Megy a vakítás, de remélem, hogy ez nem viszi el túlságosan a most felnövő gyerekeket az anyagias világba. Nonszensz, hogy mesterségesen felépített idolokért rajonganak az emberek. Az igazi tehetséget nehéz megtalálni. Éppen ezért örülök például, hogy vannak olyan önzetlen emberek, mint Robert Redford aki - annak ellenére, hogy a vakítás mesterségét űzte korábban - megálmodta a Sundance Filmfesztivált. Ez a fesztivál utat talált magának ebben a világban is.

A magam módján próbálok élni, egyébként eléggé visszavonultan. A gyerekeimet igazi étellel etetem, fejből mesélek nekik, ha filmekre megyünk, utána napokig beszélgetünk róla. Sokat nézek a szemükbe.