Interjú Fáy Rékával, aki a visnyeszéplaki ökofaluról forgatott dokumentumfilmet
Hogyan boldogulnak a mindennapokban az ökotudatos emberek? Kell-e kompromisszumokat kötniük, és ha igen, milyeneket? Vajon követik majd ezt az életformát a felnövekvő gyermekeik is? Ezeket és hasonló kérdéseket jár körbe Fáy Réka Bárka vagy fészek? című dokumentumfilmje, amely a Médiatanács támogatása révén készülhetett el. Mivel előfordul, hogy a Médiatanács egy témában több rendezőnek is lehetőséget ad, most – a múlt héthez hasonlóan – ismét egy ökofaluról szóló film rendezőjét szólaltatjuk meg blogunkban. A filmet – tavaly novemberi ősbemutatója után – a Duna TV szerda éjfél után, azaz március 13-án, éjfél után húsz perccel ismét műsorra tűzi.
Az alkotóról dióhéjban:
Fáy Réka filmrendező, vágó már gimnáziumi éveiben rájött arra, hogy filmezéssel szeretne foglalkozni. Az ELTE videokommunikáció szakán szerzett diplomát. Az ott végzettekből alakult forgatócsoport azóta is stabil csapatként működik közre filmjeiben. Részt vett az amatőrfilm-mozgalomban, majd a környezetvédelmi témák felé fordult és létrehozta a Gyíkpohár Alapítványt saját gyártású filmjeihez. Ismereteit időközben a Filmművészeti Egyetem vágó szakán bővítette, amit különféle tévéknél dolgozva is hasznosított. Legfőképpen azonban olyan munkákat vállal, amelyekben végigkísérheti az adott filmkészítési folyamatot az ötlet megszületésétől kezdve az utómunkálatokig. Az alapítvány a Médiatanácstól idén januárban is nyert támogatást egy passzív ház filmes bemutatására.
– Visnyeszéplak a médiában az egyik legfelkapottabb ökoközösség. Hogyan nyerték meg az ott lakók bizalmát, miként érték el, hogy megnyíljanak a kamera előtt?
– Személyes kapcsolatunk volt a faluhoz egy korábban ott élő lakónak köszönhetően, ami megkönnyítette, hogy közelebb kerüljünk az ottaniakhoz. Valóban többen elmondták, hogy túlzások is megjelentek már a faluról, de talán látták, hogy mi tényleg azt akarjuk bemutatni, amit tapasztalunk, és nem valami szenzációt keresünk. Valószínűleg az is segített, hogy látták rajtunk a szimpátiát az életmódjukkal, illetve azzal a ténnyel kapcsolatban, hogy ki mertek lépni az akkori, sokak esetében igen sikeres életükből, és egy teljesen más életformába kezdtek. Fontos, hogy elég vegyes összetételű, hátterű az ottani közösség, mindenki más-más indíttatásból érkezett oda, ezért nem lehet egy sémát, magyarázó elvet ráhúzni a falura.
– Született válasz a dokumentumfilm címében feltett kérdésre? Valami elől menekülő bárka inkább vagy a jövő generációit kinevelő fészek szerepét tölti be Visnyeszéplak?
– Nincs rá egyértelmű válasz, minden lakos másképp látja, mi a falu mint közösség funkciója. A közös nevező az ökogazdálkodás, ami az egyes családok életét meghatározza. A fő kérdés az, mennyire lesz tartós ez az életforma. Sok a gyerek, és közülük egyre többen érnek a felnőttkor küszöbére. Van, aki szembefordul az addigi életstílussal, és van, aki már a saját portáját tervezgeti. A kamaszok, fiatal felnőttek gyakran lázadnak, de lehet, hogy idővel mégis visszatérnek a családi gyökerekhez, és továbbviszik a gondolkodásmódot. Ezt nem lehet még előre megjósolni. Az mindenesetre biztató, hogy már több, mint húsz éve létezik a tanyaközösség ebben a formában, és az már önmagában egy eredmény, hogy a korábban halódó településés a kultiváció újra fejlődésnek indult.
A film trailere – Az 52 perces filmet március 13-án 0.20 perctől vetíti a Duna TV
– Mi az, amit az ott látottak közül Ön is szívesen átemelne a saját életébe?
– Mindenekelőtt azt a harmóniát, amit az ott élők arcán láttunk, és ami valahogy megszépítette őket. Amikor azt akartuk megtudni, mi okozza ezt, a hit erejét és a természettel való együttélést emelték ki. Úgy tűnik, hogy a környezettudatosság mindennapi gyakorlása az egyén életében is harmóniához tud vezetni. A filmben is elhangzik, hogy rendszerezettséget, tartást ad a napi munka – a kecskefejés nem halogatható arra hivatkozva, hogy ma depressziósnak érzem magam és nincs kedvem semmihez.
Az is elgondolkodtató, hogy miért számít ennyire furcsának az, hogy valaki természetes, ökotudatos életet él, földműveléssel és állattartással foglalkozik, illetve önfenntartásra próbál berendezkedni. Vidéken ennek kéne normálisnak lennie. .??Kicsiben egyébként én is kedvet kaptam a Visnyeszéplakon tapasztaltakhoz, a zuglói házam kertjében őshonos magyar növényfajtákat termesztek, amiket a tápiószelei génbanktól kaptam.
Érdekes, micsoda körforgás ez: ahhoz, hogy tényleg ökotudatos életet éljünk, a föld tisztasága az első lépés, és utána ebből ered minden: a tisztán termesztett növények, amiket vagy megeszünk, vagy az állatainkkal megetetünk, amitől aztán a tejtermékek és a hús is tiszta lesz…
A méhész is hagyományos módon űzi mesterségét
– Ha ennyi jót tapasztalt, hogyhogy nem költözött még oda? Mi az, ami már „sok” volt Önnek az ökotudatos életformából?
– Vannak a modern életnek olyan kényelmi elemei, amelyektől nem szívesen válnék meg. A hegyoldalba épített budiból például gyönyörű a kilátás, de nem vágyom rá, hogy sárban-hidegben is kijárjak oda a lakóházból. Alig vannak utak, a stábunknak is gyalogosan kellett felcipelni a felszerelést, ezért filmtechnikai alkukat kellett kötnünk az ottlétünk ideje alatt, például hangmérnököt is csak a második forgatási napon kockáztattunk meg.
– A filmet vetítették már a Duna TV-n tavaly novemberben. Hogyan fogadták az alkotást azok, akikről szól?
– Tőlük nem sok visszajelzést kaptam. A legtöbbjüknek nincs tévéje, a közösségi házban szoktak közös filmnézéseket tartani. Mindenesetre szeretik figyelemmel kísérni, hogy mi jelenik meg róluk a médiában, mert sokszor előfordul, hogy számon kérnek rajtuk irreális elképzeléseket, például, hogy miért használnak hűtőszekrényt, pénzt, vagy miért nem teljesen önellátóak, és miért nem tudják teljesen kiiktatni a szeméttermelést. A mi filmünknél viszont tisztában voltak azzal, hogy milyen témákat dolgozunk fel, és a beszélgetések alapján tudják, hogy körülbelül mire számítsanak a kész anyagban.
Beszélgetés az egyik visnyeszéplaki családdal
– A Médiatanács dokumentumfilmes pályázati rendszere több alkotónak is lehetőséget ad hasonló témák feldolgozására, így például Szekeres Csaba is egy ökofaluról, Pázmándról készített filmet. Ön egyetért ezzel a gyakorlattal?
– Nagyon jónak tartom a mostani rendszert. Örülök, hogy évente több fordulóban is van pályázati lehetőség, ahol többféle vagy akár azonos témában és többféle hosszúságú filmtervvel is lehet jelentkezni, és nagyon korrekt a lebonyolítás, oldott a légkör. Szekeres Csaba filmjéről nem tudtam, de meg fogom nézni. Jó, hogy több rendező is filmre vihet egy adott témát, mert ez is a sokszínű tájékoztatás egyik fokmérője. A pályázati eljárásban nagy előny, hogy többszakaszos, és hogy nem kell rögtön az egész pályázati anyagot beadni, elég csak a forgatókönyvet. Hasznosnak tartom a konzultációt is, sőt érdemes lenne az utókövetés során is tartani egy műhelybeszélgetést, ahol a bírálóbizottsággal közösen értékelnénk az elkészült alkotást, mi lett jó, min lehetne még javítani. Egy tavalyi tájékoztatón a Médiatanács be is számolt arról, hogy gondolkodnak egy ilyen kezdeményezésen, remélem, hogy meg fog valósulni. Persze „rettegnék” egy-egy ilyen kivesézéstől, de szakmailag sokat profitálnánk a visszajelzésekből.
