Magyarországon gyakorlatilag mindenki kapcsolatba kerül így vagy úgy a Dunával. Van, aki nap mint nap átkel valamelyik hídján, akad, aki nyaranta tölti a közelében a szabadidejét, és vannak olyanok is, akiknek munkát, megélhetést ad. Somogyvári Gergő filmje, a Trans Duna róluk szól. Azokról a szinte nomád módon élő férfiakról, akik nemegyszer hónapokat töltenek a folyón, hogy árut szállítsanak egyik városból a másikba és ezzel eltartsák a szárazföldön élő családjukat. A rendezőt azonban nem csak az ő életük, hanem az társadalomtól elvonult ember és a dunai táj kapcsolata is érdekli. Az erről szóló kétrészes dokumentumfilm, amelyet a Médiatanács az Ember Judit-pályázat keretében támogatott, január 11-én, hétfőn és január 12-én, kedden 18.00-kor tekinthető meg a Duna World műsorán. Az alkotás folyamatáról a rendezőt kérdeztük.
Az alkotóról dióhéjban
Somogyvári Gergő 2008-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem operatőr szakán. Első dokumentumfilmje, a Csempelevél, amelyet Feszt Judittal készített, a 40. Filmszemle legjobb dokumentumfilmje lett, míg Somogyvári Gergő a legjobb operatőrnek járó díjat is megkapta dokumentumfilm kategóriában. Azóta operatőri munkái mellett időről időre dokumentumfilmeket készít, amelyek rendszeresen bekerülnek különböző nemzetközi fesztiválok versenyprogramjaiba.
– Hogyan talált meg téged a dunai hajósok nem éppen köznapi témája?
– Gyerekkorom óta érdekelt a hajósok élete. Amikor a nagymamámmal átsétáltunk a Szabadság hídon, és néztük a téli ködben a hajókat, már akkor izgalmas volt számomra, hogy honnan jöhetnek, hová mehetnek ezek a nagy járművek. A dokumentumfilmjeimben leginkább az egyén és a társadalom kapcsolatáról van szó, és az ezek között húzódó kontraszt a hajósoknál fokozottan kijön, hiszen tulajdonképpen modern nomádokként vándorolnak a folyón, viszonylag távol a társadalomtól. Az első konkrét lépést akkor tettem a film megvalósítása felé, amikor az előző filmem kapcsán – ami amszterdami magyar riksataxisokról szólt – találkoztam egy magyar sráccal, aki egy hajóval volt Amszterdamban. Így folytam át fejben egyik filmből a másikba.
– Mi volt a cél ezzel a dunai hajósokról szóló filmmel?
– Mindkét rész elég meditatív tempójú, vagyis körülbelül olyan lassú, mint amilyen a dunai hajósok élete. A filmekkel az volt a célom, hogy a Duna mentén elénk táruló változatos táj és az ember kapcsolatát tudjam megmutatni filmes eszközökkel. Úgy éreztem, hogy egy pörgősebb, magyarázós film nem illene a hajózás hangulatához, ezért inkább hagytam, hogy a képek beszéljenek, mert szerintem sokkal többet elmond a hajósok életéről, ha csak egyszerűen látjuk, hogyan léteznek. Sok tájkép van a filmben, én kifejezetten szeretem a téli és őszi tájakat, a filmet is ezekben az évszakokban forgattuk.
– Hogyan találtad meg azokat a hajókat és azokat a legénységeket, akikkel végül forgattál?
– A dunai hajósvilág egy elképesztően zárt közösség. Mindenki ismer mindenkit és nagyon nehéz közéjük bejutni. Ha szimpatizálnak is a projekttel, amit velük szeretnél megvalósítani, akkor is felmerül az a kérdés, hogy ki az, aki megengedi, hogy szűkös kabinjában, az ágya mellett, a földön összekucorogva aludj napokig egy kamerával és egy mikrofonnal. Ugyanis hiába baromi nagy a hajó – az első hajó 80 méter hosszú, a második pedig 160 méter –, de maga a lakótér nagyon kicsi rajta.
A táj gyönyörű, de a hajósok akár 2-3 hónapot is a hajón töltenek, ami a legstabilabb embereket is megviseli
Filmgyártás szempontjából az is horrorszituáció volt, hogy a hajósok teljesen időjárásfüggő élőlények. Soha nem tudják, hogy hol lesznek másnap, hogy mikor kötnek ki mondjuk Budapesten. Legalább 3-4 különböző hajóval már leszerveztük, hogy minden rendben van és másnap indulunk, de aztán mindig kiderült, hogy nem, mégsem, mert közbejött valami. A második rész, ami Bajától Konstanzáig mutatja be a Dunát, még nehezebb volt, mert azon a szakaszon viszonylag keveset mennek magyar hajók. Az pedig kifejezetten cél volt, hogy magyar hajósok életét mutassuk be.
– Kikből állt a stáb? Hogyan és mennyit forgattatok?
– A helyszűke miatt minimalizáltuk a stábot, én voltam a kamerával a hajón mint rendező-operatőr és volt velem egy hangmérnök, a szárazföldön pedig követett minket egy két fős stáb, akik a külső képeket vették, és amikor megállt a hajó valahol, akkor ők is csatlakoztak és segítettek. Az első filmben, ami a Felső-Dunát mutatja be Regensburgtól Bogyiszlóig, 5-6 napot forgattunk. Én azt hittem, hogy ez egy nagyon nyugis forgatás lesz, ahol belefeledkezünk a tájba, de baromi gyorsan jön le egy hajó a vízen, és ami mellett egyszer elmentünk, azt már nem tudjuk újra felvenni, szóval azért észnél kellett lenni.
– Volt olyan helyzet, esemény vagy információ, ami meglepő volt számodra?
– Rengeteg. Maga az, hogy hogyan működik a zsilip, vagy az, hogy a hajón belül jól felszerelt lakás van. Az, hogy a hajósok gyakorlatilag ezermesterek, mindent meg tudnak csinálni, az egyik hajón például a legénység építette a lakást. Az is izgalmas volt, hogy milyen különleges lelkiállapotot jelent kapitánynak lenni: egész nap figyelni kell, pedig nagyjából nem történik semmi. Ha viszont történik valami, akkor nagyon gyorsan kell rá reagálni, ugyanis a hajón például nincsen fék. Olyan eset is elképzelhető, hogy már öt perccel előre tudja a kapitány, hogy neki fognak menni valaminek; viszont ha jól csinálja a dolgát, akkor nem történik semmi ilyesmi.
A hajózás embert próbáló fizikai munka, különösen zord időjárásban
– Női hajósokkal találkoztál?
– Tudtommal egyetlen magyar hajósnő van, Gabi, csodálatos személyiség, aki majdnem szereplője is lett az első filmnek, már egy próbaútra is elmentünk vele, de mire a forgatásra került volna a sor, a cég, amelytől élettársával lízingelték a hajójukat, zavaros jogi eszközökkel elvette a teherszállítót tőlük, ezért partra kerültek. Egyébként ezt a szakmát jellemzően férfiak választják, az első hajó kapitányának, Imrének a felesége ott szokott lenni a hajón, mióta nyugdíjba ment: főz, mos, együtt van a férjével, de nem mint hajós, hanem mint a hajós felesége.
– Te magad kipróbálnád ezt az életmódot?
– Engem nagyon érdekel a társadalomból való kivonulás gondolata. Forgattam filmet például adriai világítótorony-őrökről is. Úgy gondolom, hogy megoldanám, ha egy ilyen helyzetben kellene helytállnom, de még nincs hozzá kedvem, inkább csak feltérképezem a lehetőségeket, ha egyszer netán úgy döntenék. Nagyon érdekel, hogy milyen lelkiállapot kell ahhoz, hogy valaki ezt sikeresen csinálja, és hogy milyen buktatói lehetnek. Valószínűleg nem jó döntés, ha az ember a problémái elől vonul el, mert azok egy ilyen szituációban felerősödnek. A hajósok közül is azok bírják a legjobban, akik stabil személyiséggel rendelkeznek és alkalmazkodóképesek.
– A filmeket maguk a hajósok narrálják. Mennyire könnyen nyíltak meg a forgatás során?
– Viszonylag könnyen, a hajósokban az a lenyűgöző, hogy miközben egy vastestben élnek bezárva, nagyon szabad emberek. És ha ők önszántukból úgy döntöttek, hogy befogadnak minket a fedélzetre, onnantól kezdve szívüket-lelküket beleadják. Mind a két legénységgel a mai napig tartom a kapcsolatot. Ha megyek át a Lánchídon és meglátom a hajójukat, akkor rájuk csörgök, hogy hogy vannak.
– A film zenéjét Barabás Lőrinc szerezte, aki ismert kifejező trombitajátékáról. Hogyan sikerült vele kooperálni?
– Általában zenei gondolkodású vagyok, ha készítek egy filmet, megpróbálom a hangulatban leginkább hozzá illő zenét megtalálni. Itt nehéz volt a választás, mert nem igazán találtam azt a hangszert és azt a hangulatot, ami a filmhez illene. Utólag már talán evidens is, hogy ha hajó, akkor hajókürt és akkor trombita. Hosszú keresés után találtam meg Barabás Lőrincet, aki szerintem nagyszerű zeneszerző. A filmben már korábban meglévő zenéit is használtam, de külön a film számára is írt dallamokat. Nagy élmény volt vele együtt dolgozni.
A hajó legénysége minden munkát elvégez, a főzéstől a takarításon át a hajó és a rakodótér tisztántartásáig
– Maguk a szereplők, a hajósok látták a filmedet?
– Igen, mind a két hajó legénysége látta és talán tetszett is nekik. A második hajó legénységét egyedül a zene zavarta, ők nem érezték a sajátjuknak. Ugyanakkor az ember nem várhat objektív véleményt maguktól a szereplőktől, hiszen önmagát senki nem úgy látja, mint amilyennek kívülről látszik. Már hozzászoktam, hogy a szereplők általában nem mondanak markáns véleményt egy róluk szóló filmről, maximum akkor, ha sértve érzik magukat. Szerencsére itt ilyen eset nem fordult elő.
– A film a Médiatanács Ember Judit-pályázatán nyert támogatást. Mi a véleményed a támogatási rendszerről?
– Nekem tetszik a háromfordulós rendszer. A személyes beszélgetés is előremutató volt. Amin lehetne egy kicsit változtatni, az a filmek utóéletének követése és esetleg támogatása. Az szerintem egy jó ötlet lenne, ha a dokumentumfilmeket, miután lementek a tévében, egy webes felületen követni lehetne, esetleg ott meg is lehetne nézni őket, hogy minél több emberhez eljussanak.
