Médiatanács-blog

Interjú Tóth Zsolt Marcell és Lerner János természetfilmesekkel

A héten zajló 2. Nemzetközi Természetfilm Fesztiválon Gödöllőn több természetfilmjüket, köztük három mecenatúrás támogatású alkotást is vetítenek, a televíziós képernyőkön folyamatosan párhuzamosan futnak a filmjeik, melyek debütálását ráadásul rendszerint masszív díjeső kíséri. Megalapították Magyarország első tudományos filmműhelyét, a Termeszetfilm.hu-t, és Filmdzsungel.tv néven online felületet is működtetnek a tudományos ismeretterjesztő tartalmak népszerűsítésére, megosztására. Tóth Zsolt Marcell rendező-operatőr-producerrel, a filmműhely egyik alapítójával, és Lerner János rendezővel beszélgettünk munkájukról, terveikről és a természetfilm műfajáról.

Médiatanács-blog: Nincs olyan hét, hogy valamelyik tévécsatorna ne vetítené valamely filmeteket. Mi a jó, hatásos természetfilm sikerének titka?

Tóth Zsolt Marcell: Azt nem tudom, hogy sikeresek vagyunk-e, vagy nem, de hál’ Istennek foglalkoztatottak vagyunk. De hogy mi a siker titka? Talán ha olyat csinál az ember, amit saját maga is szeret. És ha sok olyan ember dolgozik együtt, akik szeretik ezt a műfajt, és szeretik, amit csinálnak, akkor ez talán a néző számára is lejön. A természetfilm egy jó műfaj: mert általában politikamentes, tehát nem pártoskodó, és az emberek szeretik a természetet nézni, mert a tévéképernyőkön keresztül olyan helyekre is eljuthatnak, ahová egyébként nem.

Lerner János: Szerintem az is a siker kulcsa lehet, hogy olyan dolgokat csinálunk, amiket szeretnek az emberek nézni. Én a természetfilmek kedvelői között alapvetően kétféle nézői attitűdöt tapasztaltam. Az egyik, hogy az emberek járják a természetet, de nem látják meg, nem veszik észre azokat a dolgokat, amiket egy természetfilmben bemutatnak. És ilyenkor annak örülnek, hogy olyat láthatnak, amit egyébként a természetben nem, de tudnak róla, hogy létezik. A másik a „Jaj, hát ilyet én is láttam!” tapasztalat, amikor ráeszmélnek, hogy a filmben mutatott dolgokat tulajdonképpen ők is látták már, csak nem tulajdonítottak jelentőséget neki. De amikor a néző lát mondjuk egy vízirigót elrepülni, akkor maximum távcsővel megnézi vagy fotót készít róla, míg egy természetfilmben egy kerek egész történetet kap arról, hogy az az állat hogyan is él, mit is csinál.

TZsM: A természetfilm ráadásul esztétikai élményt is nyújt: mert mi a szemünkkel nem látjuk azokat az apró részleteket, színeket, formákat, amiket az optikán keresztül nagyon szépen meg lehet mutatni. Egészen máshogy mutat egy virág egy makrofelvételen, egy lepke vagy akár egy medve egy éjszakai pillanatban, és ezekkel szabad szemmel szinte soha nem szembesül az ember. Ez varázslatot, esztétikai élményt nyújt az ember számára.

LJ: Van, amikor mi is csak utólag vesszük észre, hogy valami fantasztikus: amikor például egy lassított felvételt vagy egy time lapse-ot készítünk, s a filmben áll össze egy olyan kép, amit mi a természetben ebben a formában sohasem látunk - például amikor egy virág lebontja a szirmait vagy amikor a felhő képződik.

MB: Elhangzott, hogy kerek, egész történetet kell kapjon a néző. Mitől lesz kerek egy olyan történet, amit előre nem igazán lehet koreografálni?

LJ: Az utómunkáktól válik azzá. Egy természetfilm soha nem úgy készül, ahogy általában egy regény, hogy leül az író a gép elé, és kitalálja, hogy mivel fog kezdődni a bevezetés, mi lesz a tárgyalásban, és mi lesz a történet befejezése. Nincs részletes forgatókönyvünk, mint egy játékfilmesnek, hanem van egy nagyjából elképzelt történet a fejünkben, amihez megpróbálunk különböző momentumokat felvenni, aztán a filmezés során alakul a történet. Tehát a természetfilmet tulajdonképpen az élet írja. Ha az ember nem színészekkel, hanem vadon élő állatokkal dolgozik, akkor ott mindig minden meglepetés, kell hozzá egy jó adag improvizációs érzék.

TZsM: Nekem nagyon fontos a rácsodálkozás is. Mivel én nem vagyok sem biológus, sem a természettudományok terén képzett ember, engem is egyfajta naiv kíváncsiság hajt, s azt az érzést szeretném megmutatni, visszaadni, egy kicsit visszacsempészni a képkockákba, amivel én rácsodálkozok egy-egy természeti csodára. Hogy a néző a képeken keresztül ugyanúgy élje meg a felfedezésnek ezt a fajta élményét, mint én.

MB: A Magyar Média Mecenatúra program keretében támogatott A Vargyas-szoros elveszett világa c. filmetekből a legendás erdélyi mészkőszurdok egyedülálló élővilágát ismerhetjük meg, a hódoktól a vidrákon át a denevérkolóniákig, miközben Varga Livius, az ismert zenész és természetbúvár kalauzol bennünket. Miért választottátok ezt a „műsorvezetős” megoldást a filmben?

LJ: Sokféle természetfilm létezik. Van az a természetfilm, amikor a narrátortól halljuk a tudnivalókat, s közben szép képeket lát az ember. Azt hiszem, ma Magyarországon leginkább Mosonyi Szabolcs filmjei képviselik ezt a kategóriát. Aztán vannak  a BBC-n gyakori természetfilmek, amelyeknek van egy ismert házigazdája, mint például David Attenborough, aki szakemberként kommentálja a filmeket. Végül vannak a discovery típusú természetfilmek, ahol a házigazdának nem sok köze van a természethez - lehet egy katonatiszt, egy tengerész, vagy akár egy ismert műsorvezető -, s ő kalauzolja a nézőt. Ezek tulajdonképpen nem is igazi természetfilmek, hanem azáltal, hogy bemutatják, hogy a természetnek milyen hatása van az átlagemberre - aki időnként poénokat is elsüt -, szórakoztatni is akarnak. A Vargyasnál mi Livius figurájával, akit egy amatőr természetbúvárként mutatunk be, megpróbáltunk a kettő között egyensúlyt teremteni. S a visszajelzésekből úgy látjuk, hogy sikerült eltalálni az informálás és a szórakoztatás megfelelő arányát.

TZsM: Livius úgy került a képbe, hogy még évekkel ezelőtt volt egy szintén a Médiatanács által támogatott filmünk, a Budapest Underground, amelybe mindenképpen szerettünk volna egy, a természetet kedvelő és élvező műsorvezetőt. Akkor villant be Livius, akit egy velem készített portréműsorában ismertem meg még évekkel ezelőtt. Akkor árulta el, hogy ő igazából biológusnak készült, az édesapja földrajztanár, s hogy mennyire szereti a természetet. Nekünk pedig pont egy ilyen figurára volt szükségünk, aki színt hoz a természetfilmbe, kicsit kötetlenebbé és lazábbá teszi a műsort. Megkerestük, boldogan elvállalta, s azóta már több munkánk is volt együtt (pl. a héten a gödöllői természetfilm-fesztiválon szintén vetített mecenatúrás támogatású Szafari a nagyvárosban, vagy Az időgyűrű ura és a Kis kamerák, nagy vadak - a szerk.).

LJ: Ő az az ember, aki a filmben a nézőket képviseli: van, hogy rácsodálkozik a természetre, de azért tart is tőle egy kicsit, s mint Robinson Crusoe vagy akár Pampalini, időnként különös helyzetekbe keveredik, de alapvetően maximum csak a helyiekkel (mint például a Vargyasban), illetve a kamerájával kommunikál.

MB: A héten szintén vetítendő, mecenatúrás támogatású Szárnyakat a magasba! c. ismeretterjesztő filmeteknek is van egy karaktere, de ő még annyira sem klasszikus műsorvezető: a Természettudományi Múzeum biztonsági őre, akinek a szenvedélye, hogy a múzeum 24 kamerája mellett több mint 300, a természetbe kihelyezett webkamerát figyel. Csak fiktív keret ez a történet, vagy tényleg létezik a madárstream-rajongó őr?

TZsM: Ez egy fiktív keret, de egyébként onnan jött az ötlet, hogy amikor a Természettudományi Múzeumban forgattunk, tényleg találkoztunk az őrrel, aki figyeli a belső kamerákon, hogy nem lopja-e el valaki a kitömött állatokat. S mivel a Filmdzsungel.tv oldalunkon rengeteg élő kameránk fut (amelyek 24 órás online megtekinthetőségét szintén a Médiatanács mecenatúraprogramja támogatja - a szerk.), így ma már akárki tudja a természetet figyelni monitoron keresztül, otthonról vagy akár a munkahelyéről is. Sokan vannak, akiknek monotonabb a munkájuk, s közben természeti jeleneteket, képeket, filmeket, vagy akár ilyen webkamerákat néznek. S mi ennek a dolgozó őrnek a szerepét, karakterét használtuk szerkezeti panelként arra, hogy összekössük az egyes tematikus blokkokat, és kerek történetté formáljuk az egyes jeleneteket.

MB: Az egészen közeli, zoomolt képektől (ahol például azt látjuk, hogy a parlagi sas hogyan adja a táplálékot a csemetéje csőrébe, vagy a gombafonalak fejeiben a peték hogyan mozognak) a víz alatti képeken át a madártávlatból fényképezett légi fotókig minden módon fényképeztek, ráadásul minden filmeteknek gyönyörű, kristálytiszta a képi világa. Hogy tudjátok ezt elérni?

TZsM: Ez ma már alapkövetelmény. Kell hozzá egy jó felszerelés, jó optikák, jó szem és egy jó csapat. Egy természetfilmes általában szeret vízben állni, ha kell belemerül, ha kell, bemegy a barlangba is, vagy megmássza a hegycsúcsot, s ha kell, felül egy repülőeszközre.  Légi felvételeket készíteni ma, a drónok világában már nem egy nagy kunszt, öt évvel ezelőtt még komoly kihívás volt. De aki szeret a természetben lenni, az ezt mind simán megcsinálja. S nincs jobb dolog annál, mint amikor egy nehéz barlangi szakasz végén egyszer csak látsz egy olyat, amit rajtad kívül kevesen látnak! A mi dolgunk az, hogy ezt megmutassuk a nézőknek.

MB: Van-e olyan, amikor a jó természetfilmesnek is elfogy az energiája, s megelégeli a helyzetet - mondjuk a várakozást egy medvére, hogy az végre megérkezzen a képbe?

TZsM: Ilyen volt, többször is. Több napot ültünk kint medvelesen, de egy árva medve nem jött, már az  utolsó etapban voltunk, már csomagoltunk, s mikor már mindent, a kamerákat is összeraktuk, akkor megjött a medve. S persze mire újra összeszereltük, akkorra elment. És olyan is volt, amikor ötször is kimentünk, és egyszer sem jártunk sikerrel, semmi nem jött. Máskor meg kimegyünk, nem is számítunk rá, és azonnal jönnek. Ez egy ilyen kiszámíthatatlan műfaj.

LJ: Ez tipikusan egy olyan szakma, amihez szerencse is kell. Bármennyire is profi a rendező, az operatőr, a felszerelés, egy pillanat műve, hogy sikerrel járunk-e vagy sem.

TZsM: És akkor persze még mindig nem csak az a kérdés, hogy megjelenik-e az állat, hanem, hogy süt-e a nap, működik-e a technika rendesen, nem áll-e le az aksi, ezer dolog közbeszólhat. Ezért mondjuk, hogy a természetfilm alapvetően nagyon sikertelen egy műfaj, s nagyon sok idő kell ahhoz, hogy sikeres legyen.

MB: S gondolom, van olyan is, amikor már nincs több idő, s valamit el kell engedni...

TZsM: Igen, ez nagyon sokszor állítja a természetfilmeseket döntés elé, hiszen a költségvetés és az idő véges. A Vargyasban nagyon jó példa erre a vidrák esete. Nagyon sokat ült kint Norbi kollégánk, hogy a vidrák meglegyenek, s ott is voltak, mert láttuk a nyomaikat, és kisvidrákat is, de végül mégsem sikerült őket lencsevégre kapni, és meg kellett vásárolnunk azokat a felvételeket.

LJ: De még ennél is idegesítőbb az, amikor a drónt röpteti az ember, az akkumulátor jelzi, hogy még húsz percet repülhet, amikor egyszer csak lemerül, s a drón nekirepül egy sziklának, vagy odaveszik a patakba. Vagy amikor egy drága kameramozgató eszköz beleborul a vízbe, és minden oda.

MB: Az említetteken kívül mik a legnagyobb kihívások, amikkel egy természetfilmes találkozik?

LJ: Nagy kihívás például elnyerni egy pályázatot! (nevet) Ezenkívül van, hogy nagy kihívás az életben maradás maga. Vannak olyan helyzetek, amikor az ember filmezni megy, de az ott töltött időnek a 80-90 százalékát nem a filmezéssel tölti, hanem a létfenntartással.

TZsM: Logisztikázni kell egész nap. Saját magunknak is el kell jutni az adott helyre, de sokszor - például hegyvidéki körülmények között - a legnagyobb kihívás a felszerelés célba juttatása.

LJ: És megóvása. Extrém környezeti körülmények között, mint például a sarkvidéki hideg, az akkumulátorok időtartama exponenciálisan csökken, az esőerdőben a pára okozhat gombásodást, a sivatagban pedig a por a nehezítő körülmény. Aztán persze arra is kell ügyelni, hogy megfelelően táplálkozz, meg ne csípjen semmi. Amikor a borneói esőerdőben voltunk Zsolttal orrszarvúkat filmezni, piócák potyogtak ránk, s csíptek a szúnyogok is. És közben forgassál úgy, hogy ne remegjen a kezedben a kamera...

TZsM: A filmesnek aztán még szerintem az az egyik legnehezebb, hogy minden távot többször kell megtennie. Neki kell legelöl lennie, hogy lefilmezze, aki jön, majd lemarad, mert azt is le kell filmezni, aztán pedig neki kell a leggyorsabban szednie a lábát, hogy megint előre kerüljön. Extrém körülmények között pedig ez az idő megötszöröződik, tízszereződik.

MB: Milyen kihívásokkal kell szembenéznie a természetfilm műfajának ma Magyarországon?

TZsM: Nagyon periférikus terület. Egyrészt kevesen csinálják, másrészt kevesen nézik. Régen a közszolgálati televízióban volt egy saját szerkesztősége, aztán volt a Filmgyár, s ezen belül is egy tudományos-ismeretterjesztő részleg, ami szintén nincs ma már. Ezzel szemben viszont iszonyú dömping van a tematikus csatornákon, amivel nehéz versenyezni. Főleg, hogy nagy finanszírozása nincs itthon a magyar természetfilmezésnek. Míg külföldön több milliárdos, addig itthon 5-10 milliós költségvetésből készülnek a természetfilmek. És ezzel nagyon nehéz a nemzetközi piacon valós eredményt elérni, főleg, hogy piaci igény leginkább a sorozatok gyártására volna, ami még nagyobb költségvetést igényel.

Másrészt viszont azt is el kell mondani, hogy mi itthon azért szerencsés helyzetben vagyunk, mert van egy támogatási rendszerünk, ami külföldön nincs. Amerikában egyáltalán nincs filmes támogatás, Nyugat-Európában pedig ilyen formában szintén nincs, általában a csatornák rendelik meg a természetfilmeket, ők kockáztatnak és adják rá a pénzt. És bár nyilván nem ugyanarról a piacról beszélünk, de ott aztán ezért a pénzért kőkeményen hozni kell a nézettséget, és rentábilissá kell tenni a projektet, hogy visszatermelje a befektetett támogatást.

LJ: Nekünk szerencsénk van, mert ma Magyarországon talán mi vagyunk az egyetlen olyan filmműhely, ahol olyanfajta csapatmunka folyik, ami a természetfilmezés minden területét felöleli. Aztán vannak még a magánfilmesek, mint Mosonyi Szabolcs, Sásdi Zsolt, Kocsis Tibi vagy Török Zoli. Mivel nincs a televíziózásban erre specializált csapat, nincsenek nagyon alkotók se. Mi szerencsések vagyunk, mert megtalált minket a Természettudományi Múzeum, akikkel sok közös projektünk van.

MB: Mennyire jelent segítséget a Médiatanács mecenatúraprogramja? Mit gondoltok a pályázati rendszerről?

TZsM: Szerintem nagyon fontos, amit a mecenatúraprogram csinál. S még ha a kis költségvetésből azt nagyon nehéz is elérni, hogy nemzetközivé váljon egy projekt, itthon, a hazai piaci viszonyok között, az értékmegőrzés céljával - amilyen például egy élőhely vagy egy faj dokumentálása - ebből tisztességesen meg lehet egy filmet valósítani. Amivel én erőteljesebben fejleszteném a támogatási rendszert, az az, hogy legyen igény a projektfejlesztésre. Hogy mielőtt pénzt kap rá az ember, legyen lehetőség valódi szakértőkkel dolgozni, s abban segítséget kapni, hogy egy általad képviselt téma vagy projekt hogyan fejleszthető föl arra, hogy akár nemzetközi partnereket találj még a megvalósítás előtt.

Aztán további előrelépés lenne, ha már a projekt kitalálásánál egy forgalmazási oldal felmérné a helyzetet, hogy van-e erre igény akárcsak mondjuk a környező országokban, tudnák-e értékesíteni, vagy tudnának-e koprodukciós partnert találni, bevonni. S akkor lehetne olyan produktumokat fejleszteni, amikkel ki lehet lépni komolyabb nemzetközi porondra is.

MB: Filmeztetek már lundákat, fókákat, bálnákat, pingvineket, tiszavirágot; forgattatok Pápua Új-Guineától Afrikán és Izlandon át az Antarktiszig. Mire vágytok még? Miről szeretnétek még filmet készíteni, hová szeretnétek még eljutni?

TZsM: Én nagyon szeretnék egy medvés filmet, csak egyrészt félek is tőlük, másrészt pedig egy nagyon komoly probléma is zajlik körülöttük: a gazdák azt mondják, hogy túl vannak szaporodva, ezért legszívesebben agyonütnék őket, a természetvédők szerint pedig az ember zsákmányolja ki a természetet és elveszi az állatok természetes élőhelyeit. Úgyhogy emiatt a szembenállás miatt nem egyszerű a téma filmes feldolgozása.

LJ: Azt szokták mondani, hogy a téma az utcán hever, csak le kell érte hajolni. Ez természetfilmes nyelvre lefordítva úgy hangozna, hogy „a téma a természetfilmes lába előtt hever, ugrik, mászik, kúszik, csak utána kell ugrani, mászni vagy kúszni és lencsevégre kell kapni”. Itt, a Kárpát-medencében is rengeteg mindent lehetne még csinálni, nem is kellene érte messze menni. Nagyon jó lenne például a természetfilmet úgy a természetvédelem szolgálatába állítani, hogy tényleg hatékony legyen, s így a természetvédelem problémáit nagyon sok emberhez el lehetne juttatni. Zsolt például kitalálta ezt a telepített webkamerás programot, ebben is korlátlan lehetőségek vannak.

LJ: Nekem van egy olyan filmelképzelésem is, ami a mai és a jövőbeli technikával már megvalósítható lenne. Ebben a különböző állatok szemeivel látnánk és mutatnánk a világot: van olyan, amelyik minden színt lát, van olyan, amelyik csak fekete-fehérben, s van olyan is, amelyik hőképet lát. És egy másik mecenatúrás film, A dunavirág mentőakció, amit már forgatunk, néhány éve még szintén megvalósíthatatlan lett volna, mert akkor még nem voltak olyan éjszaka látó kamerák és szenzorok, amelyekkel a teljes sötétségben is forgatni lehet.

MB: Ha jól tudom, egy másik különleges, sőt példátlan, megismételhetetlen kísérlet megörökítését is tervezitek, ami egy magyar kutatóexpedíció munkáját követné végig a perui Amazónia őserdőjében. Mitől különleges ez a vállalkozás?

TZsM: Attól, hogy megmutatjuk, hogy egy olyan helyen élnek és dolgoznak magyarok - Oláh Gyuri papagájszakértő és csapata -, ahol teljesen érintetlen a természet, nem igazán élnek itt emberek, ezért nagyon nehéz is oda bejutni, s ahol még olyan fajokat és papagájpopulációt is talál, amilyet még nem írt le senki. A világon elsőként próbálkozik meg vadon fészkelő arapapagájok befogásával, hogy műholdas jeladóval szerelje fel őket. Tehát ez egy kivételes tudományos munka! Gondolj bele, mintha te most Amerika felfedezésénél lennél az első tudós, aki kilépsz egy lakatlan szigetre, és megvizsgálhatod, hogy milyen az élővilága! Gyuri most ezt az utat járja, ettől különleges ez a projekt.

MB: Milyen terveitek vannak még?

TZsM: A papagájos projekten kívül három tervünk van még beadva. Az egyik egy sorozat, A természet őrzői, amiben a természetvédelmi őrökön keresztül mutatnánk be egy-egy területet. A másik A magyar föld, ami azt mutatná be, hogy a monokultúrás mezőgazdaságunknak köszönhetően fokozatosan hogyan vonódik ki mindenfajta tápanyagérték a földből. Az utolsó pedig a greenboxos technikával készítendő Kalandozások a világjáró nagypapával, amiben az öregmotoros Juhász Árpád mesélné el világraszóló kalandjait gyerekeknek. És már készülőfélben vagy egy filmünk a Molnár János-barlangról, illetve A kőbaltás ember második részét is forgatjuk.