Híd, amely segít visszatalálni gyökereinkhez

2016.10.05. 09:28 :: Sajtoiroda

Interjú Medgyesi Gabriella rendezővel

„A hagyományt összegyűjteni, feldolgozni és felvirágoztatni” – ezzel a célkitűzéssel indult  el 1951-ben a Magyar Állami Népi Együttes (MÁNE),  amely a historikus népzenétől a dramatikus játékon át a kortárs látványszínházig a magyar néptáncművészet valamennyi művészeti értékét ötvözi. Az együttes a világ ötven országának színpadán lépett fel, és több mint nyolcmillió néző elismerését vívta ki. Történetéről a Médiatanács mecenatúraprogramjának köszönhetően most először készült többrészes átfogó filmalkotás, amelynek harmadik részét október 9-én, vasárnap, 16 óra 30 perckor vetíti a Duna World. A filmtrilógia rendezőjével, Medgyesi Gabriellával az együttesről, az alkotás folyamatáról és a magyar néptánc jövőjéről beszélgettünk.

Az alkotóról dióhéjban

Medgyesi Gabriella

medgyesi_gabriella.JPGTanári és népművelői diplomája megszerzése után a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett mozgóképelmélet szakon. 1995 és 2011 között a Duna Televízió szerkesztője, rendezője, műhelyvezetője, valamint a Film- és Műsorszerkesztőség főszerkesztője. Jelenleg kulturális műsorokat, portré- és dokumentumfilmeket készít szerkesztő-rendezőként, emellett filmtörténetet, rendezői ismereteket és dramaturgiát tanít különböző szaktanfolyamokon. A Szellemkép kortárs művészeti folyóirat alapítója, társ-főszerkesztője és szerzője.

– Több film született már a Magyar Állami Népi Együttesről, de filmtrilógia még nem. Mitől más, mitől különleges ez az alkotás?

– Valóban nagyon sok anyag készült már az együttesről az évtizedek alatt, de ilyen megközelítésből és ennyire alaposan egyik sem taglalta még a történetét. Inkább ünnepi jellegű évfordulós filmek készültek, amelyek a MÁNE egy-egy életszakaszát örökítették meg. Ezek egyébként rendkívül jó összefoglalások voltak, de én egy másfajta megközelítésre törekedtem.

– Mi volt ennek a megközelítésnek a célja?

– Fontosnak tartottam, hogy ne csak azt hangsúlyozzuk, hogy mennyire fontos egy nemzet számára egy állami népi együttes vagy a kiemelt népi együttesek, amelyek megmutatják a nép folklórját és táncművészetét. Egyrészt megpróbáltam az együttes művészetét olyan kontextusba helyezni, amely egyben korrajz is, az éppen aktuális kor rajza. Másrészt pedig azt szerettem volna megmutatni történetiségében, hogy a színpadi néptáncművészet milyen előzményekre nyúlik vissza, és rámutatni arra, hogy a hagyományhoz való viszony, a stílus, a megközelítés módja egy állandóan változó, formálódó, konzekvens folyamat. 

– A filmtrilógia első két része az együttes történetét a négy szakmai vezető – Rábai Miklós, Timár Sándor, Sebő Ferenc és Mihályi Gábor – munkássága és szellemisége mentén beszéli el. Tekinthetünk rájuk egyben a magyar néptánc történetének mérföldköveiként?

– A magyar színpadi néptánc története már a háború előttről indul. Ezt szerettük is volna megmutatni, hogy nem előzmény nélkül született meg 1951-ben a Magyar Állami Népi Együttes, mint ahogy azt is, hogy hogyan hatott rá az 50-es, 60-as évek reprezentációs elvárása, a táncházmozgalom, majd később azok a kortárs táncművészeti irányzatok, amelyeket integrált. E négy művészeti vezető munkássága és az együttes vezetésük alatti korszakai pedig mindenképpen sarokkövek a magyar néptáncművészetben. Ugyanakkor fontos elmondani, hogy ezek a korszakok nem egymástól elkülönülő egységek, hanem egymás hagyományaivá váltak, folyamatosan integrálva azt, ami a saját történetükből megőrzendő volt, s ami az adott időben Magyarországon és a világban zajlott a tánc- és a néptáncművészetben.

– Rengeteg a megszólaló a filmben: a szakmai vezetőktől és főigazgatóktól a koreográfusokon, zenészeken és táncosokon át a táncpedagógusokig, kritikusokig és néprajzkutatókig. Rendezői cél volt a teljesség igénye?

– Igen, amikor elhatároztuk, hogy egy átfogó és teljeskörű képet adunk az együttes történetéről, akkor értelemszerűen ki kellett egy kicsit nyitni a kapukat. Tehát nemcsak a művészeti vezetőket, a táncosokat és a koreográfusokat akartuk megszólítani, hanem az elméleti szakembereket is. Így került bele a filmbe például Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató vagy Kutszegi Csaba tánckritikus. Mihályi Gábor (az együttes jelenlegi vezetője – a szerk.) nagyon sokat segített nekünk a megfelelő interjúalanyok megtalálásában, s így egyre duzzadt a megszólalók köre. És el kell mondjam, hogy bár 39 interjút készítettünk, még mindig nem jutottunk a végére, még mindig lett volna kit meghallgatni!

– Ha jól tudom, eredetileg kétszer 50 percre tervezték a filmet, de háromszor 50 lett belőle…

– Így van, de elmesélem, miért alakult így. Az, hogy a Magyar Állami Népi Együttesről film készüljön, a producer, Bakonyi Viktor szíve vágya volt már nagyon régóta. S amikor elkezdtünk a film tervén gondolkodni, kapóra jött, hogy a MÁNE épp kezdett dolgozni a Megidézett Kárpátalja – Hágókon innen és túl című új darabján. A kezdet kezdetétől érezni lehetett a lelkesedésüket, hogy valami különleges dolog születik. S ez aztán később be is igazolódott, amikor kiderült, hogy a kárpátaljai néptáncörökséget ilyen módon még senki nem dolgozta fel, mint ahogyan az erdélyi, a felvidéki vagy akár a délvidéki tánckincset már igen. Elkezdtünk járni a próbákra, forgattunk, interjúztunk, aztán egy adott ponton kiderült, hogy egy csoport az együttesből megy gyűjteni Kárpátaljára, s mi elkísérhettük őket. Ez olyan mellbevágó élményt jelentett számunkra, hogy úgy éreztük, ezt tovább kellene vinni, és pályázni a folytatásra.

1_22.jpg

Pál István Szalonna kárpátalji ruszin adatközlőktől gyűjt Kárpátalján

Az első elkészült 50 perc, ami a darab születéséről szól, így tulajdonképpen a trilógia utolsó része lett, s ezt követően nyertük meg a pályázatot, először csak egyszer 50 percre. Aztán elkezdtünk forgatni, felkutattuk a nagyon gazdag archív anyagokat, és láttuk, hogy itt annyi a mondanivaló, hogy ez nem fog beleférni egyszer 50 percbe. Ekkor kértünk engedélyt, hogy kétrészes filmet csinálhassunk. Ehhez jött a már dobozban lévő harmadik rész, s így lett teljes a trilógia: hogy amiről beszélünk két részen keresztül, hogy mi miért és hogyan történik a színpadon, azt most egy konkrét alkotófolyamaton keresztül meg is mutatjuk.

– Ferenczi Mária, az együttes menedzsere mondja a filmben, hogy a Magyar Állami Népi Együttes nevének súlya külföldön nagyobb, mint itthon. Ön is így érzékeli?

– Én annyira nem látok bele ebbe, de a saját, nyilván nem reprezentatív tapasztalataim alapján én is azt érzékelem, hogy itthon van egyfajta távolságtartás a folklórral szemben. Amikor például beszélgettem emberekkel, s kérdezték, hogy épp min dolgozom, s mondtam, hogy a MÁNE-n, láttam a szemekben, hogy „no ebben meg mi lehet az érdekes?” Ugyanakkor az Állami Népi Együttes előadásai teltházzal mennek a Corvin téren, és a Fölszállott a pávából azt is látjuk, hogy a folklór és a néptánc a reneszánszát éli.

– Milyen esélye van ma, a XXI. században a magyar néptáncnak és folklórnak, hogy ne csak a néphagyomány-kedvelő réteget, hanem a szélesebb társadalmat is megszólítsa?

– Azoknál az együtteseknél van erre esély, ahol cél az, hogy valamilyen módon megjelenítsék a kort, amelyben most mi élünk. Nekem ez egy nagy személyes élményem volt a forgatások során, hogy erre a néptánc nagyon is alkalmas. Az Állami Népi Együttes darabjai abszolút ezekből a klasszikus, autentikus néptáncos alapokból építkeznek, de olyan dimenziókba tudják emelni ezt a hagyományt, amelyek már a kortárs táncművészet részét képezik. Ez egy ma is érvényes nézőpont, tehát lehet integrálni a színpadon a hagyományt a most zajló történésekkel.

2_21.jpg

Részlet a Megidézett Kárpátalja c. műből

– Megújulni és rezonálni a korra, amelyben élünk – ez lenne a néptáncművészet útja?

– Erről beszélni a szakemberek dolga, de azt érzékelem, hogy van vita az autentikus néptáncművészet és a színpadi néptáncművészet képviselői között. Nagyobb bajnak tartom, hogy kevés produkció jut el a televízió műsoráig, pedig ennél jobb útja nincs eljutni a nézőkhöz.

– Mihályi Gábor, az együttes jelenlegi vezetője mondja azt a filmben, hogy a MÁNE egy híd az újabb és újabb generációk számára, hogy visszataláljanak a gyökereikhez. Mi az, amit a mai fiatalok tanulhatnak a Magyar Állami Népi Együttestől?

– A művészetnek szerintem nem az a feladata, hogy tanítson. Ami fontos, hogy ha van egy jó produkció, és azt az ember megnézi, akkor mint egy lavina, elindul benne valami, és onnantól kezdve mindent tudni akar a témáról. Én így jártam ezzel a filmmel. Megnéztem a Megidézett Kárpátalját, aztán lesöpörtem azokat a féltudásokat és félinformációkat, amik a fejemben voltak, és elkezdtem újra a mélyére ásni, hogy akkor tulajdonképpen mi is az a Magyar Állami Népi Együttes. Egyébként szerintem a művészetnek egyetlenegy feladata van: katarzishoz juttatni az embereket. S az teljesen mindegy, hogy ezt egy filmmel kapja meg, egy színházi előadással, egy kortárs táncművészeti darabbal vagy egy kiállítással.

– Olyan szépen mondja a filmben Rábai Miklós, hogy „a hagyomány formája változhat, de a lényege marad, amíg él a nép, amelynek lelkét kifejezi”. Él még a nép?

– Azt gondolom, hogy az igényt kellene felébreszteni az emberekben, hogy menjenek el, nézzenek meg egy darabot, és utána el fogja kapni őket a lendület. Olyan embert nem ismerek, aki elment az Állami Népi Együttes egy előadására, és ne katarzissal jött volna ki. Egyszerűen fantasztikus, ami ott a színpadon zajlik! Az a hihetetlen energia, tudás! Ez a mostani fiatal generáció például nemcsak, hogy kiválóan táncol, de nagyon jól énekel is, s mindezt egyszerre. Kiváló a fizikumuk, a technikájuk, s ezentúl még lélek is van bennük! A színpadról áradó energia ledönti az embert. Nyilván nem csak ők tudják ezt, de ők nagyon tudják!

f7ab55c866e65238b659840a972d8e9b.jpg

– A film a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra programjának jóvoltából készülhetett el. Mit gondol a pályázati rendszerről?

– Az nagyon jó, hogy erre a filmre sikerült pályázati támogatást kapnunk, még ha másodszorra is. S abban nagyon rugalmas volt a mecenatúra, hogy bár egy részre pályáztunk, de amikor kiderült, hogy az anyag túl nagy, csinálhattunk két részt. Amit egy kicsit hiányolok - de ez nyilván a televíziós formátumok miatt van -, hogy egy kicsit talán rugalmasabb lehetne a pályázati kiírás annak tekintetében, hogy egy adott téma milyen hosszúságú filmet ér meg és milyet nem. Nekem most szerencsém volt, mert az én filmem kapott lehetőséget, hogy három részben készüljön, de úgy érzem, hogy például a dokumentumfilmek esetében nem kellene ennyire megkötni a terjedelmet. A másik dolog, amit az előbb említettem, hogy másodszorra sikerült nyernünk. Először azt nem tudtam meg, hogy miért nem kaptunk támogatást, másodszorra pedig azt, hogy miért igen. Azt érzékelem, hogy nem mindig egyértelmű, hogy mi miért kap támogatást vagy miért utasítják el, pedig a visszajelzésekkel könnyebb lenne a pályázás.

– Két újabb mecenatúrás filmje is készülőfélben van. Ezek miről fognak szólni?

– Tavaly volt a fény nemzetközi éve, s ennek kapcsán az egyik  alkotás egy ismeretterjesztő film lesz a fényművészetről. A másik - A 26-os számú holttest - egy történelmi dokumentumfilm Angyal Györgyről, akit filmes szakemberként vontak be a Rajk-perbe, szabotázzsal és kémkedéssel vádolva őt.

komment

Címkék: interjú dokumentumfilm Médiatanács Magyar Média Mecenatúra Ember Judit-pályázat Medgyesi Gabriella

A Médiatanács blogról

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának blogja. A Médiatanács tagjai: Karas Monika elnök, Budai László, Hankiss Ágnes, Szadai Károly és Meszleny László.

Weboldal a médiatörvényről

Ugrás a www.mediatorveny.hu-ra

Mecenatúra – Pályázati tükör

mecenatura_uj_310x222.jpg

A Médiatanács a Facebookon

  

Mecenatúra a Facebookon

                 

A Médiatanács YouTube-csatornája

Iratkozz fel YouTube-csatornámra
süti beállítások módosítása