„Nem fontos a hely, nem turista vagyok” – a természetfilmes felelősségéről Molnár Attila Dáviddal

2016.11.29. 12:14 :: Sajtoiroda

Molnár Attila Dávid rendez, ír, rajzol, vág, pályáz. Dolgozik. Sokat. Hogy mennyire sokat, jellemzi, szinte minden héten felbukkan egy-egy filmje a televízióban, vagy legalábbis olyan, amihez köze van. A héten például ilyen lesz a neves magyar természettudósról készült alkotása, a Herman Ottó 100 (szombat, 18.45 és vasárnap, 3.30, M5), illetve A Nagy Fafilm (péntek, 5.00, Spektrum), amelyeket a Médiatanács a Kollányi Ágoston pályázaton támogatott. Egy filmes, akinek a természet egyszerre hobbi és munka, a védelme pedig természetes. Egy filmes, aki a természetben is megtalálja az embert. Interjú.

Az alkotóról dióhéjban

portre.jpgMolnár Attila Dávid rendező, producer, író, fordító és tudományos filmszerkesztő. Végzettségét tekintve biológus kutató és tudományos filmkészítő. Szenvedélyes természetfilmes, 1993 óta készít tudományos ismeretterjesztő filmeket. A Természetfilm.hu Tudományos Filmműhely alapítója, az egyesület és a belőle kinőtt Filmdzsungel Stúdió jelenleg Magyarország legnagyobb tudományos ismeretterjesztő tartalmakat előállító, független alkotóközössége. Munkája révén járt többek között az Antarktiszon, Borneón, a Bajkál-tónál és Amazóniában is. Rendezései számos díjat elnyertek nemzetközi és hazai fesztiválokon.

– Mikor jártál legutóbb Tordason? A legutóbbi, Médiatanács-blognak adott interjúd ugyanis ott fejeződött be a Nagy Fafilm után, hogy oda vissza fogsz menni…

– Be kell vallanom, van egy nagy elmaradásom, ugyanis én nem jártam azóta a fánál. Viszont a stábunkból Tisza Balázs többször is, tehát nincs elhanyagolva, tudunk róla. És nagyon fura, hogy pont most kérdezed ezt, mert nemrég jutott eszembe, hogy folytatni kellene azt a filmet. Ugyanis ez a fa most ér el egy újabb korszakába, a nagyon öreg korba. És az elmúlt években rengeteg újdonság kiderült tudományosan a fákról. Olyan tudományos áttörések, amik azóta következtek be, hogy befejeztem a filmet. Ha hiszed, ha nem, most már tudományosan bizonyított, hogy a fáknak ingerület-átvitel útján van kommunikációja. Persze lassabb az ingerület-átvitel, mint az ember esetében, amely ezredmásodperc alatt képes reagálni, de tudják egymást figyelmeztetni. Kimutatható a fák feszültségváltozása a sejtekben. És engem bizserget, hogy be kellene ezt mutatni, hogy miként kommunikál a fa. A közelben ugyanis vannak rokonai. A fák edénynyaláb-hálózatukon keresztül képesek az információtovábbításra, a gyökérhálózaton keresztül pedig, ahogy összekapcsolódnak a föld alatt, egymással kommunikálnak. Az egyik fa figyelmezteti a másikat, ha stressz éri. Például ha egy kártevő „legeli”. Elképesztő újdonságok vannak, amiket filmre lehetne vinni.

 mad-nmhh-dijatado.jpg

Molnár Attila Dávid (középen) a Nagy Fafilmért kapott Kollányi Ágoston-díjjal

– Azért is volt ez a nyitó kérdésem, mert érdekel, meddig él egy téma benned. Van egy olyan képzete az embernek, hogy a természetfilmes erősen kötődik a témáihoz.

– Mindig több projektem fut egyszerre. Engem mindig azok a projektek nyűgöznek le, amelyeknél a tudomány és a természet összekapcsolódik. Ez minden ilyen projekt titka is. Mindig több téma forog egyszerre a fejemben, de a filmes támogatások arra valók, hogy a sok jó ötletből kiválasszanak egyet, és akkor arra rááll a stáb.

– Van olyan ötlet, ami már régóta megvan, és még nem jutottál el a megvalósításig?

– Több olyan ötlet volt, amivel többször próbálkoztunk. Ilyen volt A Kőbaltás ember, Gauder Áron projektje. Többször beadta, és látszott, nagyon meg akarja csinálni… És végül nagyon sikeres film lett, elkészült már a folytatás is. Esetemben így volt a Nagy Fafilm is. Most a Buksi, és a hosszú élet titka az a filmtervem, amit már harmadszor nyújtok be, és lehet, hogy most összejön. Ez egy kutyáról szól, amely jelenleg már nagyon szép korban van, 25 éves és azt akarom bemutatni vele, miként jelenik meg az idő múlása az állatvilágban.

 mad_buksi.JPG

A rendező és Buksi

– Amiről most beszélsz, az gyakorlatilag pénzszerzésről szól. Ez főként produceri feladatkör, de te egyébként is sok filmbe belefolysz. Hogy szoktad definiálni magad?

– Egyszóval: természetfilmes. Ha bonyolítani akarom, akkor természettudományos filmes. Ha a klasszikus zenét hozom példaként, akkor a karriered nagyon korai szakaszában meg kell határoznod, hogy mit akarsz csinálni: vonós hangszeren játszol vagy karmesternek készülsz. Ritkák a nagy fordulások, és idő kell, míg az ember beérik a pályáján. A dokumentumfilmezésben ezek a feladatok átfedik egymást. Főleg, ha a terepen két-három fős stáb van. Nyilvánvaló, hogy ekkor a rendező nem egy vászonszékben ül, hanem éppúgy vezeti a kocsit, húzza a kábeleket vagy kamera mellé ül. Máskor pedig szerzi a pénzt. A dokumentumfilmezés tehát egy sokkal kevésbé szegregált tevékenység, mint például a szimfonikus zenekaré vagy a játékfilmeseké. Én nem tudok ahhoz elég sokáig egy témára figyelni, hogy kutató legyek, viszont annyira azért igen, hogy egy-két évre ráfeküdjek, és azalatt elkészüljön egy jó film. Többször vagyok rendező, mint producer, de főként a kreatív ötletekkel, a filmek megírásával járulok hozzá a természetfilmekhez.

– És mi az, amit a legjobban élvezel benne?

– Furcsán hangozhat, de nekem a legfontosabb, hogy jó hangulatúak legyenek a forgatások. Ez általában akkor valósul meg, amikor fiatalokkal vagyok körülvéve. Ez persze sokáig nem okozott gondot, de most, negyven felett még fontosabb, hogy legyenek körülöttem pályakezdők. Szuper dolog, hogy már vannak köztünk önkéntesek, mellettünk is nőtt már fel kezdő operatőr nagyon profivá. Legyen a projektben tisztességes pénz, de elsősorban nem ez és a téma határozza meg, hogy mit élvezek, hanem a stáb. Ehhez még legfeljebb azt tudom hozzátenni, hogy azok a témák foglalkoztatnak különösen, ahol a tudományos eredményeket kell közérthető formában kommunikálni.

– Ehhez azért kell tehetség és érzék…

– Szerintem meg inkább türelem. Ha zsenit keresel, akkor ott van Mundruczó Kornél vagy Pálffy Gyuri. Én ilyen értelemben nem vagyok őstehetség, viszont azt csinálom, amit szeretek és ezt már régóta csinálom. Ez a szakma, a természetfilmes, szintén olyan, hogy kell hozzá néhány évtized, hogy le tudj tenni valamit az asztalra.

 munka-kozben.jpg

Munka közben – a jó természetfilmhez türelem kell

– Viszont azt látni, hogy a te alkotómunkádban ott van folyamatosan az ember. Filmet készítettél Herman Ottóról, korábban a fotós Máté Bencéről is...

– Erre eddig nem gondoltam… Nem tudom, kikerülni az embereket, ugye? És még a Nagy Fafilmbe is bevittem az embert, Pósfai Gyurit. Akkor az ő munkája nyűgözött le. Ez nekem is újdonság. (nevet) Igen, az a fajta filmes típus vagyok, aki képes rajongani emberekért.

– Herman Ottóban például mi volt az, ami megragadott?

– A halálának évfordulója volt az, ami kiváltotta, hogy a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesülettel elkezdtünk egy filmben gondolkozni. Ebből a szempontból ő korán jött nekem, hiszen a film legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy ismerkedtem vele, és aztán elkezdtem érte is rajongani.

– És azt jól érzem, hogy bennetek, természetfilmesekben van egy világjobbító szándék?

– Ha ezt nagyon egyszerűen akarom megfogalmazni, akkor azt tudom mondani, hogy általánosan nem teszünk eleget. Olyan időket élünk természetvédelmi szempontból, amikor folyamatosan veszítjük el az élőhelyeket és a fajokat. A természetfilmeseknek ebből a szempontból nagy a felelőssége. Nagyobb, mint ötven évvel ezelőtt. Ma ezekek a veszélyeztetett állatoknak nagy szüksége van a kamerára. Ez nekünk egy kiemelt szempont, és ezért több kiemelt természetvédelmi projektben vagyunk partnerek. Segítünk a viperák megvédésében, a parlagi sas mentésében, papagájmentő-akciónk van, teknősök segítésében, részt veszünk a Magyar Természet Napja kampányban. De nem teszünk eleget.

– Pedig még a PET Kupa is ide tartozhat.

– Igen, a PET Kupa néha erőn felül teljesít. Képzelj el egy filmes közösséget, van egy ötlete, amely elképesztően ragadós lesz. Nő, nő, minden évben nő, és évről évre egyre több hulladékot szed ki és odafigyel rá, hogy tisztább legyen Magyarország második legnagyobb folyója. Ott is alapvetően filmes vagyok. Sokszor azonosítanak vele, hogy én vagyok a PET Kupa főnöke. Ez nem így van, persze én is ott voltam, amikor kitaláltuk, de én a jó filmekért felelek, és szerencsére azóta csapódtak hozzánk emberek, akik a kommunikáció, a szervezés, a hulladékgazdálkodás oldaláról jók. Mi ebben tudunk segíteni a Tiszának, hogy eszetlen jó képeket csinálunk róla. És ne feledjük, hogy a Valamit visz a víz révén ez is egy Médiatanács-támogatásból készült filmmel indult. Abból nőtte ki magát ez a mozgalom.

– Kérdezném, hogy miként néz ki egy természetfilmes átlagos napja, de tudom, az a válasz, hogy ilyen nincs. Ezért az kérdezem, hogy mit csinálsz ma?

– Reggel kellett véleményeznem egy filmet a parlagi sasok megmentéséről, utána be kellett számolnom egy stábnak az elmúlt két hetemről. Aztán felkészültem a tatai vadlúdsokadalom élő közvetítésére. Eljöttem ide. Ha visszamegyek, akkor találkozok egy önkéntessel, akinek bemutatom a stúdiót. Elkészítem a munkaóra-elszámolásomat, és végül a Tranzit Kávézóban találkozom a PET Kupa reménybeli támogatóival. Aztán elindulok hazafelé, de még egy kamerát beadok a szervizbe. (Szusszanás után felnéz, aztán nevet.)

– Ez sokat elmond arról, hogy milyen is az életed.

– Igen, sokat elmond az is, hogy sosem voltam fix állásban. Negyvenéves, szabadúszó és független filmes vagyok. Ennek vannak hátrányai. És előnyei.

– Említetted a kamerát, és ha már előkerült technika: korábban nyilatkoztad, hogy ma már nem a technikán múlik a jó természetfilm, hanem az ötleten.

– Úgy gondolom, hogy ledőltek a nagy monopóliumok. Korábban a köztelevíziókon kívül senki sem tudott érdemi természetfilmet készíteni. Ha belegondolunk, volt ötven ilyen év. Ha korábban a BBC, az NDR, a RAI vagy a japán NHK megbízott egy stábot, akkor az elkészíthette a nagy filmjét. De mára ez megdőlt. Én azt mondom, hogy inkább a témához való hozzáférés a meghatározó. Hogy mennyire vagy jóban adott szakértővel, kutatóval. Ez lehet a kulcs a jó filmhez.

– Ez jó hír nektek.

– Persze, ez teszi lehetővé, hogy létezünk. Magyarországon sokáig volt világszínvonalú a természetfilm, ez úgy maradhatott volna töretlen, ha a köztelevízióban folyamatosan kiemelt témaként kezelik. De sajnos a tudományos ismeretterjesztésre több időszakban is nagyon rájárt a rúd. A természetfilmezés meg, mint egy kis fekete bárány, nemhogy meg lett nyírva, de le is lett vágva néhányszor. Az új ismeretterjesztő csatorna indulásáig, az M5-ig a természetfilmezés szempontjából a tematikus csatornákon kívül nem volt a műfajnak menedéke. De lehet látni, hogy jön vissza a műfaj. Több hazai alkotó nemzetközi karriert is befutott, mi is sok szép díjat hoztunk el a nemzetközi fesztiválokon.

– És számodra milyen lenne a jó természetfilm?

– Azzal kezdeném, hogy a természetfilm szerintem nemcsak a készítés oldalán igényes, hanem befogadóin is. Ha igazán ki akarod élvezni, akkor nemcsak az számít, hogy mit nézel, hanem hogy min. Nem azért dolgozunk a HD-képek előállításával és az élességgel, hogy később valaki telefonon belenézzen. Az is jó, de kiélvezni nagy képernyőn vagy kivetítőn lehet. Másrészt így járul hozzá igazán a közösségi élményhez. Fontos, hogy az egész családot le tudja ültetni. Az animációs film, ami jó a gyereknek, az nem jó a felnőttnek, a fordítottjáról meg nem is beszélek, mert a gyerekek megállnak a fejlődésben. Én így mérem a jó természetfilmet: ami leülteti a családot. Ha rossz, akkor arrébb megy a család. Ahhoz, hogy ott maradjon, az kell, hogy legyen egy erős történetvezetése vagy egy ámulatba ejtő látványvilág tárul elénk. A legjobb persze a kettő kombinációja, amikor a tartalom és a forma is stimmel. A mi szakmánkban az, hogy a gyerek kicsi korától kezdve ámuljon az élővilágon, alapvető feladat. Persze ezeket a filmeket nem árt tudatosan keresni. Mert a hazai kínálatot nézve kirajzolódik egy gond: itthon mindenki számára hozzáférhető módon nincs ilyen. És itt kidomborodik a közszolgálatiság felelőssége. Én szerencsés helyzetben vagyok, hiszen a Médiatanácstól megkapom a támogatást ahhoz, hogy el tudjam készíteni a filmeket. De ahhoz, hogy ezek sok embert el tudjanak érni, ahhoz az kellhet, hogy az adott döntéshozót gyerekkorában elvigyék a szülei kirándulni.

 amazonia.jpg

Eljutott oda, ahol ezer kilométeres körzetben nincs ember

Te ellenben nagyon sok helyen megfordultál a világban. Van topélményed?

jaguar.png– Ezt is a Médiatanácsnak köszönhetem, az Escher Károly alapnak. Hírét vettük, hogy készülődik egy zoológiai expedíció, egy elképesztő helyre, Dél-Amerikába, és eljutottam a perui Amazónia szívébe, a Candamo-medencébe. Hajmeresztő helyeken jártam. Ez annyira nem elérhető hely hétköznapi ember számára, hogy a perui kormány külön engedélye szükséges, az engedély maga ötven oldal. Indiánok sem élnek ott. Az Andok lábánál, egy eldugott völgyben dolgoztunk egy hetet egy Magyarország nagyságú területen, ahol nincs ember ezer éve. És jöttek az állatok. Jaguár jött pár méterre. Ez egy igazi nagybetűs expedíció volt, alapvetően egy papagájkutató expedíció. Most ebből készül az Amazónia pagagájai című egyórás ismeretterjesztő film. Jelenleg ennek az utómunkálataival foglalkozom.

– És emellett min dolgozol még?

– Még két másik egyórás filmen. Lenne egy az orrszarvúakról és egy a PET Kupáról. Az orrszarvúakról már 2007 óta folyamatosan forgatunk, és az ultra-HD korszaka előtt szeretnénk még megcsinálni.

– És mennyire jutottál közel David Attenborough-hoz? Ha jól tudom, nagy álmod találkozni vele.

– Sajnos ez még nem sikerült. Sokat gondolkozom rajta, hogy lenne ez lehetséges, van is egy filmtervem. Gyerekcipőben jár meg, de ha összejön, mindenképp szívesen mesélek róla.

– Elárulod azért, hogy mi ez a filmterv?

– Hát nem... (nevet) A lényeg, hogy én nagyon szeretném látni az öreget. És ugyan turistaként meg lehetne próbálni, de én más módon képzelem el.

– Hová jutnál még el szívesen?

– Nincs ilyen. Őszintén. Nekem mindig olyan filmjeim valósultak meg, amelyek mások munkáján alapultak, hosszú évek eredményeire épültek. És én belecsatlakoztam filmesként. Sosem tagadtam, hogy a legtöbbször mások munkájának farvizén jutottam el, a kamerába kapaszkodva például az Antarktiszra, Pápua Új-Guineába vagy most Peruba. Fogalmam sincs arról, hogy jövőre hova kapok meghívást, és nem is ez a fontos. Nem turista vagyok. Engem idegesít, ha turistakánt le kell foglalni egy szállást, a családi nyaralásokat sem én tervezem.

– Bár többször említetted, milyen összképed alakult ki a Médiatanács Magyar Mecenatúra programjáról?

– Én az elmúlt években több olyan filmet készíthettem, ami ennek köszönhetően valósult meg. Egyetlen pont van, amelyen ha módomban állna, változtatnék, és ez az ötletek az első prezentációja. Nagyon örülnék neki, ha alkalom nyílna vizuális anyagokat, rajzokat, fotókat, előforgatási felvételeket bemutatni, és ezekkel megvédeni egy-egy koncepciót. Ez a fajta vetélkedés, megmérettetés szerintem jót hozna ki az alkotókból és növelné a filmek színvonalát.

Szólj hozzá!

Címkék: interjú ismeretterjesztő film Médiatanács Magyar Média Mecenatúra Kollányi Ágoston Molnár Attila Dávid

A bejegyzés trackback címe:

http://mediatanacs.blog.hu/api/trackback/id/tr7212008482

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

A Médiatanács blogról

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának blogja. A Médiatanács tagjai: dr. Karas Monika elnök, dr. Auer János, dr. Kollarik Tamás, dr. Koltay András, dr. Vass Ágnes.

Friss topikok

Weboldal a médiatörvényről

Ugrás a www.mediatorveny.hu-ra

Mecenatúra – Pályázati tükör

mecenatura_uj_310x222.jpg

A Médiatanács a Facebookon

  

Mecenatúra a Facebookon

                 

A Médiatanács YouTube-csatornája

Iratkozz fel YouTube-csatornámra