Interjú Gantner Barnabással Megosztva című sorozatáról
Egy ember megy az utcán. Kezében tablet. Vagy telefon. Vagy mindkettő. Azt látja, amit a képernyőn keresztül lát, azt érzékeli, ami a kis kijelzőkön a látóterébe kerül. Közben pedig zajlik körülötte az élet. Mennyire figyelünk oda arra, hogy megéljük a pillanatot? Mi a fontosabb: hogy megörökítsünk valamit, vagy hogy teljes testi valónkban jelen legyünk? Minek a hatására döntünk úgy, hogy kicsit felnézünk az okoseszközeinkből? Gantner Barnabás erről készített a Médiatanács támogatásával háromrészes, az Indavideón látható online sorozatot Megosztva címmel. A forgatásról és a témához való hozzáállásáról a rendezőt kérdeztük.
Az alkotóról dióhéjban
Gantner Barnabás rendező, televíziós szerkesztő
1977-ben született, a Szegedi Egyetemen végzett kommunikáció szakon. A filmkészítés és a televíziózást már gyermekként megkedvelte, hiszen egész családja a szakmában dolgozik. Első munkahelye a Duna Televízióban volt, itt először kellékesként, majd a ranglétrát végigjárva televíziós műsorok és ismeretterjesztő filmek rendezőjeként és szerkesztőjeként dolgozott. Az utóbbi 10 évben külpolitikai szerkesztőként működött közre elsősorban híradók és hírháttérműsorok készítésénél. Jelenleg az Echo TV munkatársa.
Én egy olyan generációból származom, ahol nem voltak adottak a mai digitális eszközök. Gyerekkoromban nagyon vágytam arra, hogy legyen egy Commodore 64-es számítógépem, amit sose kaptam meg a szüleimtől, magamnak vettem meg később. Azok a fiatalok viszont, akik a 2000-es évek elején születtek, már úgy nőttek fel, hogy a kezdetektől tudták kezelni ezeket a kütyüket. Egy kétéves gyerek például már bőszen játszik a tableten. Nekem is van két gyermekem, egy 12 és egy 8 éves, és rajtuk is látom, hogy milyen nagy hatással vannak az okoseszközök az életükre. Persze nem zavar az egészséges internethasználat, az sem, ha szórakoztatnak ezek az eszközök, én is szoktam játszani a telefonomon. De ha az ember nem néz fel a telefonjából, az baj, mert nem tudja megélni a pillanatokat az életben.
Ez a motívum nagyon hangsúlyos a sorozatod első két részében. Mennek az emberek az utcán, és nem néznek fel a telefonjukból.
A filmeken természetesen szándékosan eltúloztam a dolgot, de a lényeg akkor is az, hogy ha nem nézel fel a telefonodból, akkor nem tudod, hogy mi zajlik körülötted. Ha egy BL-döntőről beszélek például, ott nem az a fontos, hogy lefotózd a játékosokat, akik hangyákként szaladgálnak a pályán, hanem az, hogy élvezd a meccset, együtt élj a közönséggel, és ha kiabálnod kell, akkor kiabálj. Hogy legyél jelen! Mert ha nem vagy jelen, az olyan, mintha videón keresztül néznéd az egészet, ennyi erővel akár le is töltheted.
Mit jelent számodra „megosztva” lenni, ahogy azt a film címe is mondja?
Nem akartam megosztani az embereket ezzel a címmel (nevet). Egyébként a cím nyilván többrétegű: egyrészt megosztottam ezt a gondolatomat film formájában az emberekkel, másrészt pedig nyilván utal a közösségi oldalak megosztás funkciójára is. Illetve nem csak vicc az sem, hogy ez a téma általában megosztja az embereket. Egyébként a film nem akar nagyon sarkalatos lenni, nyilván mindenki azt csinál, amit akar, ha úgy jó neki, hogy lefele nézve éli az életét, hát tegye. Talán egyszer nekiütközik egy oszlopnak. Én mindenesetre megpróbálok inkább felnézni és megélni a pillanatot.
Neked van olyan ember a környezetedben, aki a telefonján keresztül nézi a világot? Esetleg te magad maradtál már le valamiről azért, mert a telefonodat bújtad?
Konkrétan telefonnal nem éltem ezt meg, de az érzés ahhoz hasonlatos, amikor egyszer nagyon sokat álltam sorba italért egy Metallica koncerten, ezért lemaradtam a koncert feléről. Fontosabb volt az ital, mint hogy a színpad elé menjek és örüljek a zenének, amit utólag sajnálok. Egyébként a gyerekeimet is felhozhatom példának, ők minden szabadidejüket online töltenék.
Szerinted ez mennyire generációs különbség? Lehetséges, hogy nekik igényük sincs az online közösségek nélküli világra?
Egészen biztosan van különbség az én generációm – én most 40 vagyok – és a mostani tizen- huszonévesek között. Én szeretek jelen lenni bizonyos helyeken, de például az anyukámnak még az is sok, amit én csinálok. Nekem is van okostelefonom, és néha nagy a nyomás, hogy azonnal válaszoljak egy-egy üzenetre, csakhogy ahhoz az kell, hogy ne nézzek tovább édesanyám szemébe.
Te hogy döntesz ilyen helyzetekben? Üzenetküldés vagy beszélgetés anyukáddal?
Hát sajnos legtöbbször én is úgy döntök, hogy csak most gyorsan elküldöm még ezt az üzenetet, mert most a fejemben van. A dolgok gyorsabban történnek, mint régen, nekem is fel kell vennem a ritmust, és ha valaki úgy kérdez tőlem valamit, hogy ő annak a tudatában van, hogy nálam ott van a telefon és rögtön tudok válaszolni, akkor nekem meg kell adnom a választ. És majd öt perccel tovább maradok anyunál.
Pedig a filmed elég határozott álláspontot képvisel az eszközhasználattal kapcsolatban.
Igen, nem is tagadom. Amikor folyamatosan mindenhol azt látom, hogy az emberek a telefonjukat bújják, akkor arra gondolok, hogy ez nem egészséges. Nem bánom, ha ez látszik a filmemen, mert ha valaki azt mondja, hogy hülye vagyok, akkor azt mondja, viszont ha valakit elgondolkodtatok, hogy akár ő is felnézhetne a telefonjából, akkor már megérte. Egyáltalán nem akarok demagóg lenni, inkább csak egy görbe tükröt szeretnék tartani az egész jelenség elé.
Milyen visszajelzéseket kaptál a filmre?
Nem szeretem elolvasni a kommenteket, mert az első, amit az emberek megtesznek, hogy becsmérlik az alkotást. Ez még akkor is rosszul esik, ha tudom, hogy ez fog következni, mivel az ember ilyenkor kiteszi a lelkét a nézők elé. Én számítok erre, mert olyan nincs, hogy valami mindenkinek tetszik és az emberek, pláne online, nagyon könnyen és gyorsan ítélkeznek. De persze pozitív visszajelzés is érkezett a környezetemből.
A forgatásban mi volt a legnagyobb kihívás számodra?
Amatőr szereplőkkel forgatni mindenképpen nagyon nagy kihívás. Amatőr gyerekekkel forgatni pedig még nagyobb kihívás. Egyébként minden szereplő, aki a filmben látható vagy a barátom vagy a rokonom. Már csak azért is, mert nem volt költségvetésünk arra, hogy színészeket fizessünk. De esetenként kellemes meglepetést jelentett látni azt, hogy milyen ügyesen oldják meg a feladatokat azok, akik soha nem jártak mondjuk színészképzésre.
Miben más amatőrökkel dolgozni, mint profikkal? Mire kell itt különösen figyelni?
Nekem nincs sok tapasztalatom a fikciós műfajban, eddig dokumentumfilmeken és tévés alkotásokon dolgoztam. De az biztos, hogy nem szabad abba a hibába esni, hogy azt mondjuk, hogy jó lesz ez így. Addig kell dolgozni, amíg pont jó nem lesz. Azt vettem észre, hogy különösen a gyerekeknél az működött jól, ha sikerült elérnünk, hogy elfelejtették, hogy veszi őket a kamera, és csak természetesen léteztek.
A filmben az emberek mellett szerepelnek állatok is. Velük milyen volt a munka?
A cica a barátoméké volt, és csak hagytuk, hogy ott legyen az asztalon a kislány mellett, nem kellett mást tenni vele. A második részben a kutya pedig egy menhelyről örökbefogadott kutyus volt, szintén barátoké. Aznap sokat kellett várni vele a forgatásra, ezért kicsit türelmetlenebb volt. Nem is sikerült tökéletesen a jelenet, de a lényeg azért jól látszik belőle. Mondjuk eléggé megnehezítettük a saját dolgunkat: sok szereplő volt a filmben, sok helyszín, volt gyerek is, volt állat is, a legnehezebb dolgok. Nekem pedig, mivel alapvetően tévés vagyok, nem volt sok tapasztalatom ezekben.
Vannak ambícióid, hogy a tévézésből átevezz a filmrendezés területére?
Volt egy tinédzserkori álmom, hogy majd filmet fogok rendezni, de nem voltam elég agilis hozzá és elvitte az éveimet a pénzkereset. Most viszont ez megvalósult, aminek nagyon örülök. Vannak még gondolatok a fejemben, amiket lehet, hogy majd később megvalósítok, de a tévézés most nagyon leköt, erőteljesen helyt kell állnom. Megvárom, hogy ez lenyugodjon, és ha lesz valami, amit újra megosztanék, akkor mindenképpen nekiállok.
A film a Magyar Média Mecenatúra program Neumann-pályázatán nyert támogatást. Mi a véleményed a pályázati rendszerről?
Természetesen jó lett volna egy kicsit több pénzből gazdálkodni, mert az anyagi korlátok mindig kompromisszumos megoldásra sarkallnak. De persze nem csak az anyagiakon múlik, hogy jó lesz-e egy film, elég, ha az Oscar-díjas Mindenkit nézzük, abban sem volt elképesztő mennyiségű pénz, csak nagyon klasszul megcsinálták az alkotók. Az viszont tényleg jó lenne, ha kicsit rugalmasabb lenne a szerződés a filmek időtartamának tekintetében. Mert előre elég nehéz látni, hogy egy kisfilm témájában hány perc van. Kötelező volt minimum 5 percesre csinálni a filmeket, pedig lehet, hogy néha elég lett volna kevesebb is.
