Ha a MÚOSZ ennyire nincs tisztában az újságírás jogi követelményeivel, a média szabályozásával, annak egyik kézenfekvő oka lehet, hogy még soha nem találkoztak e normákkal, azaz nem volt dolguk a médiatörvénnyel. Ez a feltételezés – ha igaznak bizonyul – önmagában is cáfolja a médiaszabályozás korlátozó jellegére hivatkozó erőteljes kritikákat.
Idézet a Magyar Újságírók Országos Szövetségének közleményéből:
[http://www.muosz.hu/cikk.php?page=bizottsagok&id=3516&fo=8&iid=5]
„a MÚOSZ Etikai Bizottsága állásfoglalást tett közzé az MTVA Hírcentrumának elhíresült riportjáról, amely 2011 tavaszán az Európai Zöldpárt Budapesten tartott sajtótájékoztatóján történteket a valóságot meghamisítva mutatta be. A testület szerint a riport készítője – a botrány után főszerkesztőnek kinevezett Papp Dániel – súlyos etikai vétséget követett el. (…) Dr. Halák László – akkor még az Etikai Bizottság elnöke – nyílt levélben fordult Szalai Annamáriához és indítványozta, hogy a médiahatóság hatalmas jogkörrel rendelkező vezetője figyelmeztesse Papp Dánielt… A nyílt levél hatástalan maradt. A Médiatanács méltatlan bürokratikus huzavonába kezdett. Papíralapú beadványt kért, mert elektronikus levél alapján nem indíthatnak eljárást, majd hiánypótlásra szólította fel az etikai bizottság elnökét, annak érdekében, hogy bizonyítsa, a Magyar Televízió 1. és 2. programjánál helyreigazítási eljárást kezdeményezett-e? (…) A Médiatanács jogászainak szakmai tudását kérdőjelezi meg, hogy olyan helyreigazítási eljárás megindítására hívták fel az etikai bizottság elnökét, amelyre nem volt törvényes joga, amilyen eljárást csak Daniel Cohn-Bendit indíthatott volna el Papp Dániel törvényt és etikát egyaránt sértő újságírói gyakorlata miatt.
Az Etikai Bizottság sajnálattal állapítja meg, hogy a Fővárosi Törvényszék Közigazgatási Kollégiuma 15. Kpk.45.439/2011/5. számú, 2012. február 16.-án kelt végzésében szintén figyelmen kívül hagyta a Polgári Törvénykönyv idézett szakaszát és helyt adott a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság eljárást megszüntető végzésének. Azt a tényt minősíteni sem tudjuk, hogy az NMHH Médiatanácsa által mindvégig törvénysértő módon folytatott eljárás költségét (5.000.-Ft), és az államot megillető eljárási illetéket (7.500.- Ft) dr. Halák Lászlóra rótta ki a Fővárosi Törvényszék, tekintet nélkül arra a tényre, hogy dr. Halák László mindvégig ellenezte a törvénysértő eljárás megindítását…”
Az idézett közlemény komoly fejtörést okoz a médiaszabályozás ismerőjének. A MÚOSZ etikai bizottságának elnöke valóban megkereste a médiahatóságot a Cohn-Bendit-ügyben. Az ehhez hasonló, formai szempontból megkérdőjelezhető, és tartalmilag is nehezen értelmezhető megkeresésekkel két dolog történhet: a hatóság vagy figyelmen kívül hagyja azokat, vagy – a panaszos érdekében eljárva – megpróbálja azokat „megmenteni”, és hivatalos panaszként értelmezni, valamint az elküldött iromány tartalmát elemezve megállapítani, hogy vajon a médiaszabályozás mely rendelkezésére, azaz mely jogsértésre hivatkozhat. Világos, hogy a médiatörvény alapelvi rendelkezései nem alkalmasak arra, hogy figyelmen kívül hagyásuk önmagában – tehát megsértett konkrét rendelkezés hiányában is – jogsértés megállapításához vezessen; ugyanez igaz a közszolgálati média céljainak felsorolását tartalmazó jogszabályi szövegre; a törvényben szereplő, a hatóság hatáskörére vonatkozó szabályok sem engedik meg ezek alapján az eljárást. Ezekre tehát hiába hivatkozott dr. Halák László, a hatóság tehetetlen volt. Egy út volt a panasz „megmentésére”, mégpedig az, hogy a hatóság annak tartalma alapján a beadványt kiegyensúlyozottsági panaszként értékeli. Ez így is történt, de az érdemi vizsgálatot ez esetben a kiegyensúlyozott tájékoztatás megsértését vizsgáló eljárás speciális szabályai zárták ki, mivel a panaszos nem igazolta, hogy azoknak megfelelően járt el. Félreértés ne essék: e – nem-jogász számára talán túlzottan merevnek tűnő, a MÚOSZ szerint egyenesen „méltatlanul bürokratikus” – közigazgatási eljárási szabályok éppen a médiaszolgáltatók és sajtótermékek védelmében működnek, és a hatóság önkényes eljárását zárják ki.
A MÚOSZ-közlemény tartalma e pont tárgyalásakor helyrehozhatatlanul megbicsaklik. A t. testület ugyanis összekeveri a kiegyensúlyozott tájékoztatás és a sajtó-helyreigazítás szabályát. Utóbbi tárgyában a hatóság nem is indíthatott eljárást, mivel annak lefolytatására csak a bíróság jogosult. Nem „a Médiatanács jogászainak szakmai tudását kérdőjelezi meg” az eljárás elindítása, hiszen az nem helyreigazításra (mi, mint írtuk, bírósági hatáskör), hanem a kiegyensúlyozott tájékoztatás vizsgálatára irányult. A szakmai tudás hitele a hatóságnál így tehát nem szenvedett csorbát, ellenben ez a nyilvánvaló fogalmi zavar komoly kétségeket ébreszt a MÚOSZ szakmai tevékenységének minősége felől.
Az egyenesen rejtély, hogy ha ennyire sérelmezték a hatósági eljárás megindítását (amit egyébként ők kezdeményeztek, még ha sajátos módon is), akkor miért fordultak a hatósági döntéssel szemben mégis a Fővárosi Bírósághoz (január 1-től: Törvényszékhez), amely nem tehetett mást, mint hogy helyt adott a médiahatóság döntésének? Ha pedig így tettek, miért csodálkoznak azon, hogy a perköltséget és az illetéket nekik kell kifizetniük?
Ha a MÚOSZ ennyire nincs tisztában az újságírás jogi követelményeivel, a média szabályozásával, annak egyik kézenfekvő oka lehet, hogy még soha nem találkoztak e normákkal, azaz nem volt dolguk a médiatörvénnyel. Ez a feltételezés – ha igaznak bizonyul – önmagában is cáfolja a médiaszabályozás korlátozó jellegére hivatkozó erőteljes kritikákat.
