„Ötven éve filmezek, de ez életem legnagyobb élménye volt”

2012.10.04. 12:42 :: Sajtoiroda

Interjú Szoboszlay Péterrel, aki animációs filmet rendez a vörösiszap-katasztrófáról

Szomorú aktualitása eheti interjúnknak, hogy éppen két éve, 2010. október 4-én következett be a devecseri tragédia. Szoboszlay Péter animációs- és rajzfilmrendező kötelességének érezte, hogy a maga eszközeivel segítsen. Az iszapkatasztrófáról szóló animációs filmje – bár nem a kicsiknek szól – gyermekközpontú: nemcsak róluk, hanem velük együtt készül. A film gerincét mintegy harminc, valamilyen módon érintett devecseri iskolásgyerek rajza és animációs munkája adja, akiket természetesen drámapedagógus, gyermekpszichológus és több rajztanár is segített. Profik és amatőrök, felnőttek és fiatalok között tartós híd épült, szoros barátságok szövődtek. A filmet a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra programja is támogatta.

Az alkotóról dióhéjban

Szoboszlay Péter rendezőSzoboszlay Péter Balázs Béla-díjas rajzfilmrendező, grafikus. A Pannónia Filmstúdió, később a kecskeméti Animációs Filmstúdió alkotója lett. Műveiben megrázó képet fest a modern társadalom torzulásairól, az agresszió, a félelem, a kirekesztés eluralkodásáról. 1998-tól tinédzsereket is tanít animációs szakkörökön. Könyvet írt a magyar rajzfilm kulisszatitkairól. Két éve a Magyar Filmszemle életműdíjasa lett. Szakmai példaképének azt a Macskássy Gyulát tartja, akiről a Médiatanács animációs pályázatát is elnevezték. Idén múlt 75 éves.

– Honnan jött az ötlet, hogy animációs filmet készítsen a vörösiszap-katasztrófáról?

– Természetes volt. Nagy hatással voltak rám a tragédiáról a sajtóban közölt hírek és képek, a tévékben bemutatott, újságokban megírt személyes történetek. Ahogy telt az idő, egyre inkább megfogalmazódott bennem: segítenem kell az ottaniaknak. Közvetlen inspirációt is kaptam egy rajzkiállításon, amelyet a Nemzeti Múzeumban mutattak be 2010 decemberében a vörösiszap-katasztrófát átélt gyermekek műveiből.

Először még nem filmre gondoltam, hanem levelet írtam a devecseri iskola igazgatójának, hogy örömmel szerveznénk egy háromnapos animációs foglalkozást a gyerekeknek. Kollégáimmal, Fazekas Lászlóval és Gulyás Kis Ágnessel Kecskeméten már 12 éve tartunk animációs filmszakkört fiataloknak. Úgy gondoltuk, a foglalkozással olyan terápiát kínálunk a gyermekeknek, amelyet érdekesnek tartanak, és így szívesen kapcsolódnak be a munkába. Az önkifejezést mint célt itt másodrendűnek tekintettük. A felajánlásunkra azonban hónapokig nem jött válasz.

Időközben más úton is elindultam: beadtam egy filmszinopszist az akkor még létező Magyar Mozgókép Közalapítványhoz, a témája a vörösiszap-katasztrófa volt a gyermekek szemszögéből. Sajnos az alap még a pályázatomról szóló döntés meghozatala előtt megszűnt. Ekkor a Nemzeti Kulturális Alapnál jelentkeztem filmforgatókönyv-támogatásra, és noha itt megszületett a pozitív döntés, de mire elkészültem a forgatókönyvvel és tovább pályázhattam volna a film megvalósítására, ez a szervezet is átalakult. Szerencsére figyelmembe ajánlották a Médiatanácsnak a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap közreműködésével kiírt animációs pályázatát, ahol végre teljes sikerrel jártam. Az előkészítési munkákhoz a Vidékfejlesztési Minisztérium támogatását is megkaptuk. Az iskolára visszatérve, telefonon érdeklődtem, hogyan döntöttek a felajánlásról. Mint kiderült, a levél elkallódott, de az igazgató – értesülve a lehetőségről – nagyon örült programajánlatunknak: akár holnap jöjjünk, biztatott. Innentől kezdve a két szál összeért.

– Hogyan választotta ki, kik vegyenek részt a programban?

– Jó kérdés, mi is sokat töprengtünk rajta. Semmilyen előzetes támpontunk nem volt, ezért a gyerekek kiválasztásában a devecseri Gárdonyi Géza általános iskola tanárainak, Trombitás Veronika rajztanárnak Hóbor József médiatanárnak a segítségét és közreműködését kértük. Annyi kérésünk volt, hogy olyan gyerekeket hívjanak a foglalkozásokra, akik valamilyen módon érintettek a vörösiszap-katasztrófában, kreatívabbak és közlékenyebbek az átlagnál. Körülbelül harminc gyereket vontunk be a munkába, őket két csoportra osztottunk (délelőttösökre és délutánosokra), hogy könnyebb legyen velük kapcsolatba kerülni.

Figyeltünk arra is, hogy a tragédia felidézése ne okozzon számukra a szükségesnél nagyobb megrázkódtatást, ezért drámapedagógus és gyermekpszichológus is dolgozott velünk. Nyugodtan mondhatom, hogy az együttlét a legnagyobb harmóniában és nagyon jó hangulatban telt el. Azonban az egyhetes intenzív munka alatt meglepő volt a számunkra, hogy a gyerekek mennyire magukba zárták a katasztrófát. Hogy mennyire szűkszavúak, mennyire visszafogottak a rajzaik is, ugyanakkor megrendítően pontosan visszaadták az átélt borzalmakat. Én nagyobb kitárulkozást reméltem. Egyikük például egy félelmetes, zseniális vörös rókát rajzolt, amely épp a falura ugrik. Ez a film fő motívumává is vált.

Vörösiszap-karasztrófa – rajz a falura ugró vörös rókáról

– Mit csináltak a gyerekek a foglalkozásokon, ami aztán a film alapjául szolgált?

– Két csoportra osztottuk a gyerekeket. A kisebb létszámú csoport feladata az volt, hogy egy terepasztalon készítse el, építse fel a katasztrófa sújtotta devecseri városrész makettjét. Miközben tanakodnak, összedolgoznak, előkerülnek a különböző részekhez tartozó történetek, amelyek személyessé, átélhetővé teszik a tragédiát. A másik csoport saját élményeit rajzolta, festette le, ezeket a munkákat szintén felhasználunk a filmben. Más programokat is szerveztünk, például a bemikrofonozott gyerekekkel egy sétát tettünk abban a parkban, amely a szerencsétlenség évfordulójára készült a lebontott városrész helyén. Rögzítettük, kinek mi jut eszébe, ami odaköti őt, és miről mesél a másiknak útközben.

A katasztrófa sújtotta településrész makettje fölött álló gyerekek

Az idő előrehaladtával és a szerzett benyomások alapján az eredeti koncepcióm módosult. Ahelyett, hogy arra fókuszáltunk volna, hogy miként élték meg a katasztrófát, az került előtérbe, hogyan lehet a helyhez kötődő élményeiket újra előhozni, és azt hasznosan, gyógyítólag feldolgozni.

Augusztusban – a Karol Wojtyla Baráti Központ segítségével – a legügyesebb gyerekeket elhoztunk Kecskemétre, a kecskeméti rajzfilmstúdióba, ahol az itteni szakkörösökkel együtt készítették el a filmbeli animációk egy részét. Igazi alkotóközösség jött létre, szinte magától. A kapcsolatot azóta is tartjuk a résztvevőkkel, egy-két gyerekkel szoros barátságba is kerültünk. Nemcsak nekem, de a hangmérnöknek, az operatőröknek, a kísérő tanároknak is fantasztikus napokat-heteket jelentettek a foglalkozások. Én magam ötven éve filmezek, de ez életem legnagyobb élménye volt.

futballozo_gyerkekek_560x420.jpg

– Mitől különleges ez a film?

– Reményeim szerint a szemléletmódja miatt. A gyermekek szemén keresztül látjuk a tragédiát, és így olyan banális dolgok válnak jelképpé, mint egy örökre elveszett baba, vagy a szomszéd kertben hajdan megcsodált, hatalmas hangyaboly. Sokféle filmes megoldást ötvözünk. A terepasztal-építést egy mennyezeti kamera vette fel stoptrükk technikával, így a két napig tartó munkálatokat néhány percre tudtuk felgyorsítani – ez szintén egyedi hatást kelt. Természetesen használjuk a gyerekek rajzait, képes történeteit is, amelyeket többnyire maguk is animálnak, nagyon jól. A gyerekek a saját hangjukon mondják, mesélik történeteiket, ezért nem használunk gyerekszínészeket a szinkronhoz sem, ez nem passzolna a filmhez. Az a mondat például, hogy „Akkor volt a születésnapom, de mindenki megfeledkezett róla…” egyszerűen hamisan cseng más szájából.

kislany_rajzol_560x420.jpg

Ha a filmet rokonítanom kellene valamelyik másik filmemmel, a nyolcvanháromban készült Gyerekek a szürke háttér előtt címűt mondanám. Ez egy, a nyolcvanas években frissen épült rákospalotai lakótelepről az ott élő fiatalokról szól. A városrészt régóta ismertem, vonzott a hely, azelőtt homokbánya volt a frissen épült, hatalmas szürke házak helyén. Érdekelt hogyan élnek ott, ebben az új közegben, szinte minden infrastruktúra nélkül ezek a gyerekek. Fontos különbség viszont, hogy a most készülő filmemben a devecseri és kecskeméti gyerekek alkotótársaink lettek a rajzban, az animálásban is. A mostani film munkacíme – Gyerekek vörös háttér előtt – egyelőre utal a rákospalotaira, de ezt valószínűleg meg fogjuk változtatni. Tényleg, ön mire gondol, ha meghallja ezt a címet?

– Nekem olyan mintha egy festmény címe lenne. Tud-e viszont arról, hogy az ön munkájával párhuzamosan Gulyás János rendező is feldolgozza a szerencsétlenséget egy dokumentumfilmben, amelyet szintén a Médiatanács támogat?

– Ezt most hallom először, és nagyon örülök a hírnek. Hiányoltam is, hogy a napi tudósításokon túl eddig nem sokan foglalkoztak a téma méltó megörökítésével. Az én filmem is híradás, csak más szemszögből. Egy animációs film elsősorban absztrakcióval, a dolgok áttranszponálásával él, így nem elégedhet meg a puszta látvány borzalmával. Hiszem, hogy a művészet segít igazán megérteni egy tragédiát. Remélem, a nézők is igénylik és értik is majd ezt a szándékomat.

– Mennyit haladtak eddig a film munkálataival, tudják-e tartani a vállalt határidőt? Befolyásolja-e önt, hogy éppen most zajlanak a tragédiával kapcsolatos perek?

– A perek egyáltalán nincsenek hatással a film alakulására, amely jelenleg mintegy nyolcvanöt százalékos állapotban van. Még hátravan egy bonyolultabb rész forgatása, és ebből adódóan még bizonytalan vagyok a befejezésben is. Nem szeretnék ugyanis egy átlépni egy határon, noha a hatásvadász megoldások könnyen kínálják magukat. Ebből adódik néhány kérdőjel, de a képi anyag zöme már összeállt. Hátra van még a film kísérő szövegének az összeállítása. Nagyon sok, tíz-húsz órányi hangfelvételünk is van, van tehát miből válogatni. A filmet egyébként hétpercesre tervezem.

Jövő tavaszra kell készen lennünk, ez reményeim szerint menni fog. A Duna Televízió vállalta a film első bemutatását, és természetesen Deverecserre is tervezünk egy bemutató vetítést. Meg kívánjuk mutatni a közös, végső alkotást az ottaniaknak, a film készítésében részt vevő gyerekeknek, rokonaiknak, ismerőseinek. Ez a film róluk szól. Amit sajnálok így utólag, hogy nem tudtunk több időt Devecseren tölteni. Hosszabb ott tartózkodással még több idő jutott volna a film előkészítésére, így még jobban tudtunk volna hasonulni az ottani körülményekhez, és még igazabb módon adhattuk volna vissza a történeteket.

– Két éve életműdíjas lett, fél évszázada rendez, harmincöt éve írta meg könyvét a rajzfilmkészítésről, évtizedes tapasztalata van a tanításban. Gondolt-e arra, hogy megírja az azóta eltelt évek rajzfilmes tudnivalóit?

– Ez mindig ott mocorog az emberben. A műfaj valóban sok változáson, sőt, hatalmas átalakuláson ment keresztül. Ennek összefoglalására talán nem én vagyok a leghivatottabb, de a saját, ötven év alatt megélt történetem többek számára érdekes lehet. Meglátjuk.

2 komment

Címkék: vörösiszap-katasztrófa Devecser Magyar Média Mecenatúra Szoboszlay

A Médiatanács blogról

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának blogja. A Médiatanács tagjai: dr. Karas Monika elnök, dr. Auer János, dr. Kollarik Tamás, dr. Koltay András, dr. Vass Ágnes.

Weboldal a médiatörvényről

Ugrás a www.mediatorveny.hu-ra

Mecenatúra – Pályázati tükör

mecenatura_uj_310x222.jpg

A Médiatanács a Facebookon

  

Mecenatúra a Facebookon

                 

A Médiatanács YouTube-csatornája

Iratkozz fel YouTube-csatornámra