Médiatanács-blog

Interjú Varga Ágotával, aki egy osztálytársa történetének feldolgozása közben talált rá a múltjával szembenéző főszereplőre

A Médiatanács a Magyar Média Mecenatúra program keretében indított Ember Judit dokumentumfilm-pályázatán idén Varga Ágota filmtervét is támogatta 9 millió forinttal. A rendező III/III-as tartótiszt voltam címmel készíti új dokumentumfilmjét, amelyből megtudhatjuk, hogy kik szervezték be a hálózati személyeket, kik működtették az állambiztonság rendszerét. Ez lesz az első olyan mozgóképes alkotás, amelyben tartótiszt szólal majd meg.

– Sok ember történetét dolgozta már fel, számos alkalommal foglalkozott közelmúltbeli, mégis mára történelminek számító eseménnyel. Hogyan vezetett az út a tartótiszt történetéhez?

– Kettőezerhét őszén készült el a munkám a csolnoki rabtáborról. A nézők láthatták a Duna Televízióban és az Uránia mozi is műsorra tűzte a kétszer ötven perces alkotást. Ez is egy olyan téma volt, amely a kommunizmus áldozatairól szólt. 2009-ben pedig elkészítettem Aczél Györgyről, a magyar kultúrpolitika legmeghatározóbb és legellentmondásosabb személyiségéről szóló filmemet. Mindkettő különbözik azonban a mostani filmemtől. Itt most egy ember portréján keresztül próbálom megismertetni a nézőkkel, hogyan működött a kommunizmus idején az állambiztonság. A tartótiszt történetéhez egy korábbi filmes témám vezetett, ami még szintén befejezésre vár. Egyik film adja a másikat, ez mindig így van velem.
A történet úgy kezdődött, hogy egykori osztálytársamról szerettem volna filmet készíteni. Oroszlányban együtt voltunk gyerekek. Ezerkilencszáz-hatvannyolcban, tizennégy évesen a prágai tavasz hatására néhány társával együtt szervezkedni kezdtek. Jelszavaik ezek voltak: „Ki az oroszokkal!”, ”Harcoljunk!”, „Csináljunk forradalmat!”. Akkor ez egy tizennégy éves gyerektől csínynek tűnhetett, de ő komolyan gondolta. Levelet írtak a Szabad Európa Rádiónak az Ország-Világ című hetilap hasábjain megjelent címre, hogy küldjenek fegyvereket, lőszereket, ide és ide tegyék. Megadtak egy osztrák címet, ami persze csel volt. Levelük postai ellenőrzése, illetve felbontása alapján találták meg őket. Mindezt tárgyalások, kihallgatások követték, és a fiatalkorúak börtönébe került tíz hónapra. Az ügy a további életét is megmérgezte, nem érettségizhetett, szakmát is nehezen tudott szerezni, és későbbi élete során is megfigyelték. A történet feldolgozásának ötletével pályáztam a Magyar Történelmi Filmalapítványhoz, ahol kaptam is egy kezdő összeget, szeretném tehát befejezni. Miközben ezt a történetet kutattam az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, kerestem azokat is, akik róla jelentettek, akik ott voltak a tárgyalásán, a házkutatásnál, akkor találtam rá a mostani szereplőmre.

– Mit lehet róla tudni, hogyan vállalta el a szereplést?

– Akkor az osztálytársam ügyében ő – mondhatjuk így – csak egy kis porszem volt, egy rendőr, aki részt vett a házkutatáson. Mindenkit megkerestem a témában, és ő volt nyitott arra, hogy beszéljen, már amennyire a lehetőségei engedik természetesen. Az ezerkilencszáz-hatvanhárom és -kilencvenegy közötti BM-adatok egyelőre nem nyilvánosak, de annyit elárulhatok róla, hogy az egyik megyei rendőrkapitányságon dolgozott, majd később a Belügyminisztériumban, és ezerkilencszáz-kilencvenegyben nyugdíjazták. Operatív tisztként kezdte, majd III/III-as alosztályvezető, őrnagy és alezredes lett. Az ő portréján, munkáján keresztül szeretném a kort bemutatni. Szellemi hozzáállásával és frissességével sokat tud nyújtani ahhoz, hogy ezt a korszakot a filmen keresztül megismerjük. Ő nem morális úton, hanem szakmai szempontból közelíti meg a kérdést. Fontosnak tartom ezt megjegyezni. Természetesen annak sincs akadálya, hogy morális szempontokat figyelembe véve tegyem fel neki a kérdéseimet. Emellett empatikus is vagyok, mert szerintem egy másik emberhez nem lehet e nélkül közel kerülni. Persze ezt a témát is tárgyilagosan kell kezelni. Az empátia nálam ösztönből jön, az objektív látásmód pedig tudatos. Amikor megismerkedtünk, kérte a filmjeimet, meg akart róla bizonyosodni, hogy nem felületes vagy szenzációhajhász megközelítésről lesz szó. Szeretném is minél több oldalát megvilágítani az ő történetének.
Annyi kérése volt, hogy a családja körében ne forgassunk. Mindemellett meg kellett győznie a családját, hogy elvállalhassa. Persze többen próbálták lebeszélni a forgatásról azzal, hogy árthat magának. Még nem tudjuk, hogy név nélkül, kitakarva, vagy személyét felvállalva jelenik majd meg a filmben. Olyan szerződést írtunk alá, amelyben a kész film megtekintése után eldöntheti, hogy adja-e az arcát, nevét hozzá. Megállapodtunk, hogy a végén, a munkát összességében látva dönt majd.

– Mit lehet tudni a szakmai múltjáról?

– Kezdetben operatív tiszt volt, különböző iskolákba járt, és miután elvégezte azokat, jelezték az adatlapján, hogy megszerzett minden ismertet ahhoz, hogy jó tartótiszt legyen. Minősítése: BM Központi Tiszti Iskola, Rendőrtiszti Akadémia, politikai nyomozó szakon végzett. „Összegezve: Megszerezte azokat az ismereteket, amelyek alkalmassá teszik őt arra, hogy a hálózattartás területén megállja a helyét. Főoperatív beosztottnak javaslom a 3-as alosztályra.” Később megyei szinten felügyelt először egy bizonyos területet, legyen ez még titok, hogy melyiket. Érdemes lenne könyvet is kiadni a történetéről. A szakmában még ma is megkeresik őt tanácsokért. Módszerekről kérdezik, hiszen ma is működik állambiztonság, és úgy tűnik, módszerekben ma is tud segítséget nyújtani. Például tudja, hogyan kell megtanítani egy ügynököt arra, hogy a felületesen ismert ember is megnyíljon számára. Teremtettek például olyan helyzeteket, ahol a tartótiszt maga is áldozatnak tűnt. A bajtársiasság érzését keltették ezzel, megszorításokat, szankciókat alkalmaztak rajta is, így nem volt gyanús. Ezzel is közelebb jutottak egy-egy emberhez.

– Hogyan tervezi a forgatást?

– Nehéz megmondani előre, hogy mennyi minden fér majd bele ebbe a részbe, hiszen nem vagyok még túl a levéltári kutatáson. Ha megvagyok vele, akkor már jobban látom, hogy mi mindenről lehet ebben a témában forgatni. E film készítésének a kutatás az egyik leghosszadalmasabb folyamata. Ráadásul a levéltárban egy kuratórium döntött arról, hogy kaphatok-e kutatási engedélyt, ez is időt igényelt. A dokumentumokat csepegtetve adják, hiszen anonimizálni kell. Nem lehetnek benne a betegségekre, szexuális irányultságra utaló adatok. Hosszas folyamat ez: először lefénymásolják az anyagot, majd kihúzzák az adatvédelmi szempontból titkos információkat, utána újramásolják. Már túl vagyok ezerötszáz oldalon, amely zömmel, kézzel írott, és ez még csak a töredéke annak, amit szeretnék átnézni. A pályázat azonban lehetővé teszi az alapos felkészülést. A forgatásra kétszer tíz napot szánok novemberben és decemberben. Olyan helyszíneket választunk, ahol a tartótiszt találkozott az ügynökeivel, ez ad egyfajta miliőt a filmhez. De forgatunk majd a levéltárban is, ahol a főszereplőm elé rakom a kikutatott és fénymásolt dokumentumokat, az egykori jelentéseket, és azokról is beszélgetünk.

– Nagyon kényes téma ez, hogyan lehet erről beszélni?

– A szereplőmnek még él a titoktartási kötelezettsége, amit még ezerkilencszáz-kilencvenben írt alá a Belügyminisztériumban. Neveket nem mondhat. De megállapodtunk abban, hogy ha rákérdezek egy névre a megismerhető kutatási anyagok alapján, akkor beszél róla. De az ő szájából nem hangozhat el sem név, sem ügy, ám ha én elkezdek valamiről beszélni,  akkor folytatja. Az ezerkilencszáz-nyolcvanhat utáni időszak nem nagyon kutatható. A titkolózás talán olaj a tűzre, de szólnak racionális érvek is a titoktartás mellett, főként állambiztonsági szempontok miatt. Meg kellene tanulnunk, hogyan kezeljük a múltunkat, mert nem megoldás a szőnyeg alá söpörni, meg nem történtté tenni dolgokat. A filmemben most egy ember ezt teszi, szembenéz a múlttal. Remélem, hogy ez egy olyan hullámot indíthat el, amely megtanít bennünket a múlt helyes kezelésére.

Az 1990-ben aláírt titoktartási kötelezettség (A nagyításhoz kattintson a képre!)

– Hogyan értékeli a Magyar Média Mecenatúra program pályázatát?

– Nekem elsősorban a bizottsággal folytatott személyes konzultáció adott pluszt. Ott került elő például, az, hogyha mindent szeretnék megvalósítani, amit a pályázatomban leírtam, az nem egyszer ötvenkét perc, és az egyik szakértőt a filmemhez, Zinner Tibor történészt is a bizottság ajánlotta figyelmembe. Számomra ez nagyon pozitív élmény volt. A másik szakértőm egyébként Ungváry Krisztián történész, aki sok interjút készített tartótisztekkel, igaz ő nem a nyilvánosság számára és nem is rögzítette azokat.

– Miért fontosak a szakértők?

– Ha megmutatom nekik a leforgatott anyagot, segíteni tudnak a bennem felmerült kérdések eldöntésében. Például, hogy tudjuk, jogilag mi az, amit nyilvánosságra lehet hozni, ami miatt nem lesz támadható a filmem. Természetesen én is utánanézek, de ilyen alapossággal nem ismerem az éppen aktuális törvényeket. A Csolnoki Rabtábornál Szakolczai Attila történész volt a szakértő, nagyon sokat segített a megfelelő nevek, emberek megtalálásában. A Leszármazottak című, háborús bűnös leszármazottait megszólaltató filmem felkavaró témája és egyedisége miatt fontos volt, hogy jelentős szaktekintélyt kérjek fel. Akkor Ormos Mária vállalta a szakértői szerepet. Nagy örömmel tette mindezt, bármit kérdezhettem tőle, és fontos archív híradó-részletekre hívta fel a figyelmem. Nem elég ugyanis, ha az ember csupán utánaolvas dolgoknak, fontos, hogy kérdezhessen azoktól, akik nagyon jól ismerik az aktuális kort. A Porrajmos – Cigány holokauszt forgatásakor Szita Szabolcs történész, holokausztkutató, a Holokauszt Emlékközpont vezetője szakértett a filmhez. Ez a film tett először kísérletet arra, hogy átfogó képet adjon a magyarországi cigányok deportálásáról. A túlélők, a filmbéli visszaemlékezők megtalálásához a Magyar Vöröskereszt is segítséget nyújtott. Persze nem volt minden filmemnél szakértő.

– Mekkora stábbal dolgozik?

– Nagyon kicsi a stáb: az operatőr Markert Károly, a hangmérnök Faludi Sándor. Húsz éve dolgozunk együtt, összeszokott társaság vagyunk, ami nagyon nagy előny. Idén először bevonom az unokáimat is. A legidősebbet, Botondot – aki másodéves gimnazista – például az előkészítésbe. Besegít majd nekem, amiben tud: cipekedni, szkriptelni, terepszemlézni, pályázatokat átnézni. A középsőt, Ábelt pedig a zenei munkába vonom be. Nagyon jó zenész, csellón és szintetizátoron is remekül ad át hangulatokat. Norbert fiam motoros siklóernyőről szokott fotózni. Ilyen felvételeket is el tudok képzelni a filmbe.

– Sokat dolgozott televízióban. Melyik áll közelebb a szívéhez, a tévés vagy a dokumentumfilmes műfaj?

– Visszasírom az időt, amikor a Háló és a Théma műsorában dolgoztam, ahová harminc, illetve tizenháromperces kisdokumentumfilmeket készítettünk, mi filmesek. Kettőezer-kettőben szüntették meg ezeket a dokumentumműsorokat. Az azóta eltelt tíz év alatt sok ügy mellett mentem el, amit szerettem volna akár röviden is megfilmesíteni. Lételememmé vált, hogy úgy járjak-keljek a világban, hogy kiszúrjam, mit lenne jó megmutatni az embereknek. Sok olyan téma van a dokumentumfilmes műfajban, amelynél nincs lehetőség azonnal forgatni, a tévében azonban lehetőség lenne rá. Másrészről viszont számos, a fenti műsorokba készült kisfilmem volt, amelyekből aztán nagyfilm lett. De akadt példa arra is, hogy egy dokumentumfilmem szeletét mutattuk be e tévéműsorokban. A mai napig szívesen dolgoznék ilyenekben.