Kulisszatitkok a vasfüggöny mögül

2013.02.19. 09:31 :: Sajtoiroda

Interjú Erdélyi János dokumentumfilm-rendezővel, aki a Magyarország nyugati határvidékét hajdan őrző emberek múltbeli és mostani életének összefüggéseit tárja fel

Miért gyűlnek össze még ma is hetente a Kőszeg környéki egykori hivatásos határőrizők? Mit jelentett a városnak, a falvak lakóinak a katonai jelenlét? Kik lettek a határ önkéntes és sorozott őrei, hogyan birkóztak meg a félelem mindennapos érzésével? Születtek-e vajon barátságok, sőt akár szerelmek a szolgálatosok és az üldözöttek között? – Ilyen kérdésekre keresi a választ Erdélyi János A nyomsávon című dokumentumfilmje. Az alkotás, amely a határőrségnek, ennek az egyfajta hungarikumként önállóan létező szervezetnek a nyugati határszakaszt felügyelő tagjairól, valamint a környezetükben élő emberekről szól, a Médiatanács ismeretterjesztő-filmes pályázatán nyert támogatást.

Az alkotóról dióhéjban

Erdélyi János.jpgErdélyi János eddigi pályafutása során mintegy negyven dokumentumfilmet rendezett. Az alkotót az Ez zárkózott ügy című 1984-ben, Zsigmond Dezsővel együtt forgatott filmje tette ismertté, amely a gyöngyöshalászi tanácselnök leváltása körüli helyzetet elemezte – nagy botrány lett belőle, betiltották. A Vérrel és kötéllel című, az ’56-os mosonmagyaróvári sortűz áldozatairól szóló filmje 1990-ben elnyerte a Filmszemle fődíját. A falusi emberek sorsát több filmjében megörökítette, többek között forgatott az évszázad árvizével küzdő tiszaiakról is. Hitvallása szerint legtöbb filmje, bár első pillantásra a hatalmi versengés kisemmizettjeiről szól, valójában erkölcsi győzteseket mutat be. 1992-től kezdve másfél évtizeden át a Magyar Történelmi Film Közalapítvány kurátora volt.  2005-ös indulásától kezdve szerkeszti másodmagával az egyetlen kereskedelmi tévében látható rendszeres dokumentumfilm-műsort, a Hír TV Vetítő című adásait. Kőszegen él, és szülőfaluja közelében, Kissomlyón szőlészkedik.

– Miért érezte fontosnak, hogy filmet készítsen a határőrökről?

– Ez egy olyan történet a közelmúltból, amelyet fontos megmutatni a fiataloknak, akik még nem ismerhették ezt a világot. Különös például, hogy a vasfüggönynek él még olyan civil áldozata, aki a mai napig fél a határőröktől, a hatalmuktól – pedig ma már nem is létezik nemhogy a vasfüggöny, de a határőrség mint önálló szervezet sem.

– Van-e személyes kötődése ehhez a világhoz?

– Nem voltam határőr, de a környékről való vagyok. Jelenleg is Kőszegen élek, és ismertem olyan embereket, akiknek közvetlen közük volt a határőrökhöz, akár sorkatonaként, akár hivatásos tisztként. A film tágabb kört is megmutat: a disszidenseket, vagy azokat a civileket, akik egyszerűen csak elszenvedték az akkori elzárt világot.

– Mennyire volt nehéz megnyitni ezeket az embereket? Milyen módszerekkel került közel hozzájuk?

– A személyes ismeretség sokat számít, tudtam, kiket keresek, vagy hogy kiken keresztül tudok olyan embereket találni, akiket meg szeretnék szólaltatni a filmben. Segítséget kértem például egykori pártfunkcionáriusoktól is. A hivatásos katonák bizalmát azért persze nehéz volt megnyerni. Jellemző, hogy többen elhárítottak, miután utánanéztek, milyen filmeket készítettem, és tudomásukra jutott, hogy az ’56-os mosonmagyaróvári laktanyában történtekről is forgattam, amelyben határőrökről derül ki, hogy gyilkosok voltak. Egy részük ezért valamiféle szakmai bajtársiasságtól vezérelve nem álltak szóba velem. Voltak persze más hivatásos tisztek, akik viszont minden további nélkül vállalták a szereplést.

elhagyott határőrs2.jpg

Elhagyott határőrs

– Önnek megfordult-e a fejében, hogy disszidáljon 1990 előtt, és lett volna egyáltalán a vasfüggönynek visszatartó ereje az Ön számára?

– Sosem akartam külföldre menni, és ezt röstellem ma már. 57 évesen nekem még mindig, ma is, a schengeni zöldhatáron átmenve is borsódzik a hátam, ha közeledem az országhatárhoz. Ez az érzés kitörölhetetlenül belém égett.

– Ön számtalan történetet feldolgozott már dokumentumfilmesként.  Melyik történetet emelné ki a mostaniak közül, amely a forgatás során a legjobban megdöbbentette?

– Talán azt említem meg, amikor egy, a vasfüggönyön át nyugatra kiszökött sorállományú szolgálatos katonával elmentünk a Vas megyei Und nevű faluba, ahol a szökése előtt élt. Bementünk a kocsmába érdeklődni az egykori parancsnoka felől, aki egyszer csak minden értesítés nélkül, az érkezésünk után nem sokkal megjelent a kocsmában. Ott élt ugyanis a faluban. Kérésünkre kamera elé állt, és szót váltott az egykori szökött beosztottjával. Elmondta, hogy a szökés után közvetlenül a tiszttársával üldözni kezdték a sorkatonát jó két kilométeren át, és el voltak szánva arra, hogy ha megtalálják, agyonlövik. Most pedig az élet, évtizedekkel később újra összehozta őket egy kocsmában. Remélem, jól megmutatja magát majd ez a történet a vágott anyagban is. Vannak ugyanis arcok, hangok, amik a forgatáskor nem látszódnak vagy másnak tűnnek, mint amit aztán a muszteren (a felvett nyersanyagon) tapasztalok, látok.

– Hosszú időtávot fog át a film, a II. világháború után elkezdett elaknásítástól egészen a vasfüggöny ’89-es lebontásáig. Hogyan változott a megszólalók hozzáállása a határőrség szerepéhez az évtizedek alatt?

– A filmet valóban a ’40-es évektől kezdjük el. A felütés egy abból az időszakból származó helyi népballada lesz, amit a környéken élő falubeliekkel meséltetünk el. Valós történet az alapja, egy gazdag lány és egy szegény családból származó fiú szerelméről szól, akiket a szüleik tiltottak egymástól, ezért elhatározzák, hogy külföldre szöknek. A lány azonban aknára lép, felrobban és meghal. A fiú pedig évről évre visszajár a sírjához.

A tragikus vonal mellett bemutatjuk a nosztalgiaérzést is, mert a sorkatonáknak a határral kapcsolatos viszonyára inkább ez volt jellemző. Ők akkor voltak fiatalok – barátságok, szerelmek szövődtek, volt, aki a határsávba házasodott, tehát számukra az ott töltött évek akár az egész életükre kihatással lehettek.

A rendszerváltás után minden tekintetben változott a világ: belevettük a filmbe a Vasfüggönymúzeumot is. A legtöbben politikai meggyőződésüknek megfelelően értékelték a határőrség szerepét, amit összemosnak a Kádár-kor olyan más tényezőivel is, mint például a közbiztonság. Magam is emlékszem, pedig nem a határsávban éltem, hogy nem kellett zárni az ajtókat a faluban, ha elmentünk otthonról, nem tűnt el semmi sem. Ezt a fajta bizalmi légkört sokan hiányolják ma is.

határőr múzeumi tárgyak.JPG

Kiállítási tárgyak a Vasfüggönymúzeumban

– Azt olvastam, hogy ön nem akart filmes lenni. Mára megbánta ezt, vagy úgy gondolja, egy másik szakmában jobban kiteljesedett volna?

– Az én intelligenciahányadosommal bármilyen pályán sikeres lettem volna (nevet). Az a baj a filmes léttel, hogy nem azt csinálja az ember, amit akar, hanem amire pénzt hajt fel. Azt szoktam mondani, filmet minden hülye tud csinálni, de hozzájutni a lehetőséghez, hogy elkészíthesse, na, az a kihívás. Ez még igazabb a játékfilmekre. Egy jó filmesnek bonyolult képességek kellenek, mert nemcsak a szűken vett szakmához, hanem az önmenedzseléshez is értenie kell.

– Ön érthet hozzá, hiszen a Médiatanácstól egy másik filmsorozatra is támogatást kapott. Ebben az erdélyi borkultúrát mutatja be Jó boroknak szép hazája címmel. Gyakorlott pályázóként hogyan értékeli a pályáztatás feltételeit, lebonyolítását?

– Egyrészt sajnálom, hogy kevesebb a pénz, mint ahány ötletem lenne (nevet). Szívesen pályáztam volna például az Ember Judit-pályázaton magyar mezőgazdaság témában, ez, parasztszülők gyermekeként, bortermelőként közel állt volna hozzám. A pályáztatást magát jónak tartom, nyertesként persze ez nem olyan meglepő. Az már inkább, hogy még az olyan egyszerű dolgok is jól tudnak esni, amikor őszinte érdeklődést és bátorítást tapasztalok a bírálóbizottsági tagoktól. Tőkéczki László megjegyzései alapján például úgy gondolom, tényleg várja a borokról szóló filmem elkészültét. Talán furcsán hat ez ennyi filmmel a hátam mögött, de a jó szó, a biztatás is inspirál engem.

– Ön az egyik szerkesztője a Hír Tv Vetítő című dokumentumfilm-műsorának. Tervezik-e, hogy a Hír Tv szerepet vállaljon a Médiatanács által támogatott dokumentumfilmek bemutatásában, hasonlóan a Sanoma Digital kereskedelmi csatornáival, a Story 4-gyel és a Story 5-tel kötött megállapodáshoz?

– Érdekes kérdés.  Eddig nem foglalkoztam ezzel a lehetőséggel, ugyanis úgy tudtam, hogy a pályázatokon nyertes filmeket eleve csak a közszolgálati televíziókban lehet bemutatni. Utána fogok járni a Hír Tv vezetésénél, milyen együttműködés képzelhető el. Rajtam nem múlik, én mindenképp nyitott lennék rá.

– Melyik szerep a legkellemesebb az ön számára? Az évtizedek alatt rutinossá vált rendező szerepe vagy a tévés szerkesztőé, ahol mások filmjeiről hozhat döntéseket? Mennyire viseli jól ugyanakkor, ha önt kérdezik az újságírók, riporterek, és a kamera másik oldalára kerül át?

– Én mindenben nagyon jó vagyok. A viccet félretéve, szerencsés alkat vagyok, minden pozícióban találok örömet, még az interjúalanyéban is.

forgatás.JPG

Forgatás a Vasfüggönymúzeumban

– Sok rendező becsempészi magát statisztaként a filmjeibe. Egy interjújában azt hallottam, hogy ön minden filmje végén egy közvetett családi főhajtásként odaírja: „dramaturg: Luca és Caroline. Van más, hasonló csavar a filmjeiben, amit csak a beavatottak érthetnek?

– Nincs más ilyen. Régebben két játékfilmembe beleforgattam magamat – az egyikben csöves voltam –, de a végén kivágtuk az egész részt. Az volt a meggyőződésem a dokumentumfilmeknél, hogy semmi se látszódjon abból, hogy ki készíti magát a filmet, mert a téma, a szereplő a fontos. Ezért még az általam feltett kérdést se vágtam bele a filmjeimbe. Ma már ezt egy kicsit lazábban kezelem, megváltozott a világ, interaktívabb, személyesebb lett. Úgy érzem, van egyfajta elvárás az iránt, hogy a készítő is megmutassa magát kicsit a műveiben. Ma már egy szokásos riportfilm alapja az, ha látjuk Borbás Marcsit szaladni a főzőkanállal. Szóval már én sem ódzkodom annyira, ha egy-egy képkocka erejéig én is látszódom, ha például Andriskával (egyik filmjének főszereplőjével) beszélgetek a kész filmben.

– Milyen történetek vannak még a tarsolyában, amelyeket a közeljövőre tervez?

– Szívem szerint fikciós irányba mennék, egy vígjátékon dolgozom. Persze annyi az esélyem a megvalósításra, mint Szálasinak a népbíróság előtt, de úgy érzem, ez a fajta munka örömet ad, és szellemi izgalmat jelent. Jó dolog vígjátékkal foglalkozni. Egyébként a történet egy ’70-es évekbeli kisvárosban játszódna és egy valóságos könyv lenne az alapja.

– Filmjei közül melyiket, melyikeket ajánlaná egy olyan fiatalnak, aki dokumentumfilm-rendező szeretne lenni?

– Talán azok közül javasolnék, amelyek már kiállták az idők próbáját, pl. az ’56-os témájú Vérrel és kötéllel címűt, vagy a vak énekes kisfiúról szóló Andris filmemet. De érdekes lehet a ’92-ben készített Tisztaberek című munkám is, amely a cigány-magyar téma érzékenysége miatt máig nem volt még bemutatva.

Címkék: dokumentumfilm ismeretterjesztő film Médiatanács Erdélyi János

A Médiatanács blogról

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának blogja. A Médiatanács tagjai: Karas Monika elnök, Budai László, Hankiss Ágnes, Szadai Károly és Meszleny László.

Weboldal a médiatörvényről

Ugrás a www.mediatorveny.hu-ra

Mecenatúra – Pályázati tükör

mecenatura_uj_310x222.jpg

A Médiatanács a Facebookon

  

Mecenatúra a Facebookon

                 

A Médiatanács YouTube-csatornája

Iratkozz fel YouTube-csatornámra
süti beállítások módosítása