„15 másodpercem van, hogy megfogjam a nézőt”

2014.04.15. 09:08 :: Sajtoiroda

Interjú Kalmár András rendezővel

Úristen, miért nem tud erről Magyarország? – merül fel mindannyiszor Kalmár Andrásban, amikor a Kultúrpart.hu internetes portál szerkesztése során olyan különleges emberekről szerez tudomást, akiknek a teljesítményét világszerte értékelik, de akiket itthon a nagyközönség alig-alig ismer. A rendező az NMHH Médiatanácsának online videókat támogató Neumann-pályázata segítségével három ilyen művészről készített mini portréfilmeket Hungarikon címmel. Befejezés előtt áll az a támogatott alkotása is, amely sikeres magyar tánccsoportokat mutat be.

Az alkotóról dióhéjban

kalmar_andras.jpgKalmár András pályáját sok későbbi kollégájával együtt a Rádió és TV Óvodában kezdte, majd néhány év elteltével és egy friss toldys érettségivel a zsebében már a Televízió (akkor még csak egy volt) kameratárában pakolta a felszerelést. Később egy évet a prágai Filmművészeti Főiskolán, majd hat évet az Amszterdami Filmakadémián töltött, és kisjátékfilmeket, videoklipeket kezdett készíteni. Majd tíz év TV2 következett, ahol az első három Megasztár, a Totalcar, az Áll az alku, az induló Aktív, a Jóban, Rosszban, a Kiválasztott, a Strucc és más műsorok kreatív producereként dolgozott. Jelenleg a Kulturpart.hu főszerkesztője és filmes-tévés munkáinak producere. Filmet készített többek között az Európa Kiadóról, a Csík zenekarról, az LGT-ről és a Héttorony fesztiválról is.

– Hogyan történt: a már meglévő videóterveihez keresett támogatási lehetőséget, vagy a pályázati kiírást látva dolgozta ki a beadandó filmötleteket?

– Egy online portál főszerkesztőjeként már régóta számon tartottam olyan művészeket, akikről tudtam, hogy érdemes lenne róluk forgatni. De a Neumann-pályázat nélkül nem vagy nem ilyen színvonalon valósultak volna meg ezek a tervek. A portál lehetőségeihez mérten igyekszünk hírt adni ezekről az emberekről, akik (még) nincsenek benne a mainstreamben, cikkeket jelentetünk meg róluk, saját erőből is forgatunk videókat, de a Médiatanács-forrás hozzásegített bennünket ahhoz, hogy nyugodtan rá tudjuk szánni a forgatási időt, a benzinpénzt az alaposabb anyagok elkészítésére.

Sok nemzetközi képzőművészeti portált figyelünk, és amikor az egyik vezető oldalon a húszéves Borsi Flóra tűnt fel a Time Travel fotósorozatával, amely olyan figyelmet keltett, hogy pár hónapon belül Detroitban önálló kiállítása nyílt, akkor feltettem magamnak a kérdést: úristen, miért nem tud erről a világ? És a világ tud is, csak a magyarok nem – ez a kérdésfeltevő élményem pedig rendszeresen megismétlődik. Remélem, az elkészített filmek segítenek abban, hogy a hazai kulturális élet is megismerje ezeket a művészeket. Aszerint választottam ki a filmjeink szereplőit közülük, hogy vizuálisan mennyire izgalmas a téma, amivel foglalkoznak, és hogy ők maguk mennyire képernyőképesek – hiszen sok esetben az alkotó zseniális, de nehéz kicsalogatni őt a saját világából. Azt is érzékeltetni akartam, hogy a mainstreamen kívüliség nem életkori sajátosság vagy átmeneti állapot, hiszen az idősebb nemzedék tagjaiból is sok művész sorolható ebbe a kategóriába.

– Mi az, ami megfogta Önt azokban a művészekben, akikről forgatott?

– Borsi Flóránál az ragadott meg, hogy autodidakta módon érte el a sikereit: nemcsak a photoshop-technikát sajátította el így, hanem önmaga menedzselését, a projektjei marketingelését is. És mindezt húszévesen, a Pest megyei Csömörről. Ahogy a filmből is kiderül, nem azért kezdte önmagát fotózni, mert selfie-mániás, hanem mert magányos figura, és nem állt rendelkezésére modell a képeihez. Ezen kívül bár tudja, hogy még könnyebben jönnének a sikerek, ha kiköltözne az USA-ba, mégis tudatosan itthon marad, ellentétben sok kortársával. Egyszerűen úgy éreztem, ez a lány több annál, mint ami eddig tudható volt róla a sajtóból.

A Hungarikon-sorozat első darabja Borsi Flóráról és fotómanipulációról szól

Üveges Péterhez úgy jutottunk el, hogy ő az egyik munkatársunk rokona, aki mesélt nekünk róla. Rögtön felkeltette az érdeklődésemet, egyrészt mert teljesen új gitárhangzást ért el egy új hangszer-alapanyag, az üveg és az acél felhasználásával, másrészt mert ugyanakkor nem szakadt el a mindennapi gyakorlati világtól: például a hangszereibe kerékpár-alkatrészeket épít be, pusztán azért, mert azok az új helyen is jól betöltik azt a funkciót, amit a készítő szánt nekik például a húrok hangolására. Elképesztő, hogy a gitár ipari formatervezésében ennyire új utakat lehessen még kitaposni. Ráadásul minden részletre kiterjedően, hiszen érdemes megnézni a videóban is feltűnő gitártokot, az is igazi ötletes kézműves használati tárgy.

F. Kovács Attila pedig igazi reneszánsz ember, akit képtelenség beskatulyázni, és szinte lehetetlen 5 percben bemutatni, olyan sokféle értéket tett már le az asztalra, a Terror Háza megtervezésétől kultikus éttermek enteriőrjén keresztül nagy költségvetésű filmek látványtervéig. A filmben ebből egy viszonylag szűk szelettel, a tárgyak magyaros megjelenésével foglalkozunk a feleségével, Megyesi Zsuzsával közösen létrehozott kiállításuk kapcsán: van-e élet vajon a magyarosch romantikán túl, milyen lehet még a modern magyaros identitás a kalocsai minta stilizálásán kívül? Ez is olyan téma, amely kevés publicitást kap, noha megérdemelné.

A Hungarikon-sorozat másik epizódjában F. Kovács Attila és felesége, Megyesi Zsuzsa osztja meg a nézőkkel gondolatait és alkotásait az építészetben és a formatervezésben kifejezett magyarságtudatuk kapcsán.

– Miben más online videót forgatni, mint hagyományos televíziós dokumentumfilmet?

– Az egyik nagy különbség, hogy a felütés sokkal fontosabb. Kutatások kimutatják, hogy a neten legfeljebb 15 másodpercem van arra, hogy megfogjam a lehetséges nézőt, sokszor azután, hogy már egy-két reklámon átverekedte magát, és különben, ha nem tetszik neki, amit lát, továbbkattint másra. Tehát nem indíthatok egy szép, de lassú külső felvétellel, andalító zenével, hanem rögtön kell egy váratlan mondat, meglepő akció, ami előrevetíti, hogy ezt még mennyi érdekesség követheti. A tévé előtt viszont a néző türelmesebb, megengedi a szélesebb felvezetést, a líraibb feldolgozást.

Egy hírportálon maga a film sem lehet túl hosszú, mert nincs sok ideje a felhasználónak. Az önállóan élvezhető epizódok életképesek, nem pedig egy téma részekre tagolt bemutatása – persze azért az epizódok is összefűzhetők egy sorozattá, de az akkor működik az interneten, ha a részek nem épülnek egymásra. Az online film rugalmasabb, mert helye lehet a televízióban is, a pörgősség, gyorsaság, izgalom ott is kelendő, a nézők figyelmét megragadja, fordítva viszont könnyen lehet, hogy egy tévés dokumentumfilm nehezen ér el sikereket.

– A Hungarikon-sorozat már látható több internetes felületen a Kultúrparton kívül is. Milyen visszajelzéseket kaptak a filmekről?

– Többezres nézettségük van, és arra is van példa, hogy a szereplők életét is befolyásolják. Üveges Pétert azután kereste meg a világ egyik vezető hangszerkészítő szövetsége, hogy egy munkatársuk látta a róla szóló filmet. Az ő ismertségét egyébként már a forgatás során is növeltük, ugyanis megkértük Karácsony Jánost, az LGT zenészét, aki eddig nem ismerte őt, hogy tesztelje az üveggitárokat, és megnézhető, milyen lelkesen próbálja ki ezeket az egyedi hangszereket. Sokan kérik, hogy legyen angol felirat a videókhoz, ez is hamarosan elkészül, ami még jobban növelheti majd az érdeklődést.

A Hungarikon-sorozat Üveges Pétert és egyedülálló acél-üveg gitárjait is bemutatja

– Néhány héten belül megjelenik a Nagyvárosi táncosok című, szintén a Médiatanács által támogatott online videósorozata. Milyen megközelítésben érdekelte ez a téma?

– Az volt a célom, hogy a teljesen laikus nézők számára, mint amilyen én is vagyok, élvezhető filmet készítsek olyan kortárs magyar táncegyüttesekről, amelyek szakmailag elismertek, de a tágabb közönség, az outsiderek, nem tudnak róluk. A módszerem kicsit természetfilmes jellegű volt, vigyázni kellett, hogy a megszülető művészi pillanatokból álló folyamat, a „gazella”, ne illanjon el. Korábban egy időben egy természetfilmes produkcióban dolgoztam, és ott láttam, hogy egy fél évig csak a terepjáró látványához-hangjához szoktatják a vadállatokat, és csak pár hónap múlva veszik elő egyáltalán a kamerát. De még ez is kudarcba fulladt, amikor motorcserére volt szükség az autónál, mert ismét bizalmatlanná váltak a főszereplők. Az akkori élmények gyakran eszembe jutottak a táncos film forgatásánál, és bár természetesen annyi időnk nekünk nem volt, de igyekeztünk minden részletre odafigyelni, érzékenyen közelíteni és a lehető legtöbb intimitást megőrizni. Lenyűgöz egyébként az a fizikai teljesítmény, amely a kecses mozdulatok mögött húzódik. Úgy tűnik, mintha a táncosok dacolnának természeti törvényekkel.

Öt tánccsoport mutatkozik be a filmben – az Artus, a Batarita Társulat, a Közép-Európai Táncszínház, a Hodworks, és a Tünet Együttes – de ennél jóval több értékes magyar táncprodukció dolgozik azért, hogy figyelemhez jussanak. Ha lesz rá lehetőségem, szeretném majd folytatni ezeknek a művészcsoportoknak a bemutatását egy újabb videóban.

– Milyen stábbal dolgozik?

– Állandó a stáb személyi összetétele, a szerepek viszont folyamatosan változnak, nem nagyon van állandó feladatleosztás. Manapság már nem egyértelmű az operatőri munka, a „rendes” kamerákon kívül használunk fényképezőgépet, GoPro-kamerát vagy akár okostelefont is, ha a célnak megfelel. Főleg Bényi Péter szokott felelni ezekért a „kütyükért”, a szerkesztésben is részt vesz, és ő vágja az anyagainkat is. Braun László pedig a filmekben felbukkanó animációkat kelti életre.

Sarkalatos kérdés a zeneválasztás, sok múlik rajta, teljesen elviheti a filmet egy rossz irányba. Szerencsére Kiss Ferenc nagyszerű zenei segítség, akitől ráadásul még egy korábbi műve, a Nagyvárosi bujdosók révén címötletet is kölcsönöztem a mostani Nagyvárosi táncosok filmhez. Kalternecker Tamás pedig mindenre bevethető gyártásvezetőnk, világosít, sofőrködik, mikor mi a teendő. Én a filmek rendezője és producere vagyok, de sokszor operatőrködöm vagy szerkesztek, attól függ, mire van épp szükség.

– Egy online portál főszerkesztőjeként hogyan értékeli a Médiatanács Neumann-pályázatával elérni kívánt célokat?

– Őszintén meglepett, amikor megláttam az első, 2012-es kiírást. Nem megszokott, hogy állami szervezet ilyen hamar reagálni tudjon a világban jelentkező újdonságokra, a technikai-kulturális trendek terjedésére, inkább a digitális világ meg nem értettsége, egyfajta analfabetizmus a jellemző. A felhasználók egyre több videót keresnek internetezéskor, és örülök, hogy a Médiatanács felismerte, hogy szükség van a színvonalas online filmek támogatására is az eddig hagyományosnak tekintett műfajok mellett. Persze mindig lehet finomítani a kiírásokon, gyakorló pályázóként például a kitöltendő online adatlapot pontosítanám, fejleszteném, de összességében igazán előremutató kezdeményezés, és szeretnék is további pályázatokat benyújtani.

komment

Címkék: portréfilm NMHH Médiatanács Magyar Média Mecenatúra Neumann János-pályázat Kalmár András

A Médiatanács blogról

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának blogja. A Médiatanács tagjai: Karas Monika elnök, Budai László, Hankiss Ágnes, Szadai Károly és Meszleny László.

Weboldal a médiatörvényről

Ugrás a www.mediatorveny.hu-ra

Mecenatúra – Pályázati tükör

mecenatura_uj_310x222.jpg

A Médiatanács a Facebookon

  

Mecenatúra a Facebookon

                 

A Médiatanács YouTube-csatornája

Iratkozz fel YouTube-csatornámra
süti beállítások módosítása