Interjú Szabó Attilával, a Méregzöld mesék című dokumentumfilm rendezőjével
Az erdélyi famaffia tevékenységét leleplező sokkoló bizonyítékait és egy fáradhatatlan civil szélmalomharcát tárja elénk Szabó Attila Méregzöld mesék című tényfeltáró dokumentumfilmje. A film másfél éves oknyomozó terepmunka és számos tanúvallomás eredménye, melyekből kiderül, hogy az erdélyi famaffia nemcsak a rengetegekben végez visszafordíthatatlan pusztítást, de az egyszerű emberek közt is sorra szedi áldozatait. A megrendítő esetekről tudósító valós mesék premiervetítését szombaton 16 óra 50 perckor tűzte műsorára a Duna Televízió. A Magyar Média Mecenatúra program Kollányi-pályázatának keretében támogatott film rendezőjével ezen apropóból beszélgettünk.
Az alkotóról dióhéjban
Szabó Attila 1978-ban született Marosvásárhelyen. 1998-ban újságíró-diplomát szerzett a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban, majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának kommunikáció és magyar szakjain végzett tanulmányokat. 2004-2005 között a székelyudvarhelyi INTERFILM produkciós iroda szerkesztő-riportereként a magyarországi közszolgálati és kereskedelmi adóknak gyártott tartalmakat. 2005-ben megalapította saját produkciós irodáját, az Aves-médiát. Két éve az MTVA székelyudvarhelyi képviselője. The holy mountain (A szent hegy) című dokumentumfilmje 2012-ben megjárta Kínát, Úton-útfélen című filmje pedig a 2013-as Lakitelki Filmszemlén elnyerte a szemle fődíját, a Magyar Országgyűlés elnöki különdíját és a Heti Válasz különdíját is.
– A film az erdélyi erdőirtások mögötti méregzöld – leginkább méregsötét – történeteket tárja fel. Hogyan kerültél kapcsolatba a témával, illetve a film narrátorával és főszereplőjével, az oknyomozó Hans Hedricchel?
– Körülbelül három éve találkoztam Hansszal, amikor a csíkszeredai alapítványtól megkapta azt a felkérést, hogy nézzen utána, hogy Székelyföldön milyen állapotban van az erdő és a vadvilág. Amikor a Duna TV-nek készítettem vele riportot, székelyföldi lévén bennem is megvolt a kétely, hogy ez a Hans vajon német titkos ügynök, beépített securitátés (a román titkosszolgálat tagja – szerk.) vagy kicsoda, hogy ilyen nagy fába merte vágni a fejszéjét. Az elmúlt néhány év találkozásai és közös munkái viszont lehetőséget adtak arra, hogy megbizonyosodjak, valóban önzetlen szándékú, civil aktivista. Ma már kijelenthetjük, hogy a természetvédelem terén forradalmat szervezett.
– Kiben fogalmazódott meg a film ötlete?
– 2011 óta ismerve és követve Hans tevékenységét, én hívtam fel, elmeséltem neki a film tervét, elmondtam neki, hogy pillanatnyilag 10:200-hoz az esélyünk, hogy ebből egyszer film lesz, de tisztázni kellett, hogy egyáltalán hajlandó lenne-e rá. Persze nagyon örült, és vállalta. Ő narrál, de én írtam a forgatókönyvet, így találtuk ki a kerettörténetet, hogy ő meséli. Ettől sokkal hitelesebb lett a film, mintha én, a rendező mondtam volna.
A film másik apropóját sajnos megboldogult apósom halála adta. Tíz éve halt meg, Szeley-Szabó Lászlónak hívták, és az egyik legismertebb természetfotós és természetvédő volt a mi vidékünkön. A film az ő emlékére és tiszteletére is készült. A legelső nagyobb sikereket elért filmem, a Hargita megyei medvepopulációról szóló A szent hegy is a természetvédelem szellemében született. Sok időnk nem volt, de számunkra szerencse volt a szerencsétlenségben, ahogy a témára ráéreztünk, hogy a filmben egy olyan folyamatot követünk végig, amiből aztán országos balhé lett. Innen indult az, ami Romániában most van, hogy körülbelül három-négy héttel ezelőtt kimentek az emberek az erdők védelmében az utcákra.
– A munkátok számos méregzöld történetre vetett fényt. Volt-e olyan történet, amelyik nem került bele a filmbe?
– Sok. A történeteknek körülbelül a fele került csak bele a filmbe. Nagyon sok olyan sztorit is hallottunk, amelyiknek nem tudtunk száz százalékosan utánamenni. Például van olyan szenátor, akit nagyon sokan említettek, de konkrétan a nevét nem merte senki kimondani, és nincsen semmi fellelhető papír, bizonyíték, amivel meg lehetett volna támogatni mondjuk ezt a történetet. De a megyei rendőrfőkapitány például azért nem került bele, mert nem akart velünk szóba állni. Erdészeket is kihagytunk, mert mosták a szennyest.
– Tudsz-e olyanról, akinek a film leforgatását követően további nehézségeket okozott az ügy feltárása, s az abban való megszólalása?
– Egyelőre még nem volt ilyen eset, de eddig még csak egy kisebb vetítésünk volt otthon. Az ilyen sztorik többségét az emberek elhallgatják. Nem mernek a kamera elé állni. Nagyon nehéz volt ezt a pár alanyt is felkutatni, akik már tényleg végső elkeseredésükben álltak. Amikor meghal az apád és öngyilkos lesz az anyád, akkor azt mondod, hogy nem érdekel, mi történik, mész utána, s kiállsz te is az ügyért. Vagy amikor nyomorékká verték Madarász Istvánt (nem a hazai filmrendező – a szerk.), akkor a felesége azt mondta, hogy akkor ő is addig megy, amíg csak tud. És az a legszomorúbb, hogy ezek közül az ügyek és gyilkosságok közül egy sincs megoldva, a rendőrség falaz a bűnözőknek. Úgyhogy nem vagyok optimista a jövő szempontjából. Rá kellett jönnöm, hogy megoldani mi sajnos nem tudunk semmit, csak bemutatni a dolgokat. S ha szerencsénk van, akkor hat.
– Számos sérelemről, meghurcoltatásról, sőt, rejtélyes halálesetről is szó esik a filmben. Nem félsz attól, hogy azáltal, hogy rámutattatok, hogy az ügy mennyire szövevényes (hogy a fakitermelő cég vezetőin kívül érintettek benne az önkormányzati és megyei vezetők, a szakértők, a hatóság, sőt, a legfelsőbb politikum is), olyan dolgokat fedtetek fel Hans Hedricchel, amik személyesen benneteket is veszélybe sodorhatnak? Volt olyan a forgatás során, hogy személy szerint féltetek?
– Ha félnék, s ha így gondolkodtam volna, neki sem fogtam volna ennek a szakmának. Van egy másik filmem, az Úton-útfélen, egy Blaha Lujza téri késelő kissrácról, amivel Lakitelken fődíjat nyertem, ez lett az egyetlen olyan fődíjas film, amit a tévé nem mert leadni. Ha feltársz, rettentően sokszor vagy veszélyhelyzetben, de ezt akkor nem érzed. Olyan sokszor előfordult, mondjuk például Toplicán, hogy ültünk egy interjúalannyal, és láttuk tisztán, hogy ott a két szekus tiszt (a román titkosszolgálat tagja – szerk.), és figyeltek minket. És volt olyan is, akit elintéztek, például a gyergyói alpolgármestert, aki a filmben is benne van. De azért az Európai Unióhoz tartozik azért Románia is, úgyhogy nem félek.
– A filmben – utalva a régió elnevezésének etimológiájára – egy ponton el is hangzik, hogy „Erdély erdők nélkül már nem Erdély”, s hogy mi lesz az erdélyi emberek identitásával, ha az erdők szép lassan elfogynak...
– Hát a Transylvania is azt jelenti, hogy erdők közötti vidék.
– Tényleg ennyire része az erdélyi ember identitásának az erdő?
– Nagyon. Az erdők, a hegyek, a legelők, a rétek, a természet. Az élet. És az egyszerű embereknek is fáj ez nagyon. Aki becsületes erdőgazda, az mind el van keseredve. Például az operatőr kollégám is, hiába megy s őrzi, nem tud egész nap ott állni az erdő mellett. Egyik nap kiment, és sírva hívott fel, hogy tarra vágták az erdejét. A fatolvajok mindent tönkretesznek. Ráadásul, ahogy sietnek, annyira pocsékolnak, hogy a traktorról le se szállnak, és a fát olyan másfél méter magasságban vágják el, és a legértékesebb része, a törzse ott van hagyva. Négy évvel ezelőtt még évi négymillió köbmétert termeltek ki Romániában, most már nyolcat. Fogy az erdő, és duplázódik a kitermelés. Romániában már mindent eladtak, semmink nem maradt, csak az erdőnk. És most már lassan az sincs. Kezünk, lábunk, mindenünk levágva.
– Hans azzal zárja a filmet, hogy bár az véget ért, de a méregzöld mese folytatódik; a harc pedig csak most kezdődik igazán. Elkezdődött?
– Sok minden történt azóta. A film azzal zárul, hogy a bécsi Schweighofer (Románia jelenlegi legnagyobb fakitermelő vállalata – a szerk.) beperelte Hansot rágalmazásért. Ennek alapvetően azért örült Hans, mert egyrészt a bécsi törvényszék remélhetőleg sokkal európaibb, és sokkal jobban szem előtt tartja az igazságot, de ami a legfontosabb, hogy mivel őt perelték be, így nem támadnia kell, nem neki kell előállnia a bizonyítékokkal, hanem mindezt védekezés formájában teheti. És ez idő alatt egyre nagyobb nyilvánosságra tud szert tenni az ügy.
Hans sok mindent elért. Már az ügyészség is nyomoz a Schweighofernél, a környezetvédelmi miniszter is felszólalt az ügyben. De persze ettől függetlenül vígan fütyörészve megy az fakitermelő üzem…
– Hogyan segíthetik ezt a harcot a civilek?
– Hanstól tanultam meg a demokrácia fontosságát: nem elég hinni benne, hanem tenni kell érte. Hiába jók a törvények, hiába raksz rendet a rendszeren belül, ez olyan, mint a nagytakarítás. Hiába takarítod ki a házat, harmadnap megint takarítani kell, negyednap megint takarítani kell, tehát nap mint nap tenni kell a demokráciáért. Pedig annak idején Ceaușescu nagy vadász volt, és emiatt az erdő és az állatok szentek voltak. Azóta viszont teljesen fejetlenül működik minden, csak részeredmények vannak. Nem működnek az ellenőrzőhatalmak, a maffiát pártolják. Sőt, az illegális favágásból a pénz nagy része a politikai pártokhoz folyik be. Mi egy olyan kommunista országból jövünk, hogy már alapból székelyként el voltunk nyomva. Úgy látom azonban, hogy mostanában a civil kurázsi végre a helyére került Romániában is, ki mernek menni az utcára az emberek.
– A Méregzöld mesék a Kollányi Ágoston-pályázat egyik nyerteseként a Médiatanács Mecenatúra programjának jóvoltából valósulhatott meg. Mi a véleményed a támogatási programról?
– Tizenkét éve dolgozom magyar országos televízióknak, a közszolgálati és a kereskedelmi csatornákat is beleértve. Számos filmtervünk volt, de a kezdeti években sajnos semmilyen támogatást nem kaptunk, gyakorlatilag majdnem éhen haltunk. Az elmúlt néhány évben viszont amellett, hogy a televíziózás is sokkal jobban működik (havi precizitással fizetnek, plusz van egy olyan átalányszerződésünk is, ami ad egyfajta biztonságot), a filmek terén is végre odakerültünk a kondérhoz. Nemcsak én, hanem több székelyföldi alkotó ismerősöm és barátom is. Ennek a következménye pedig az, hogy az elmúlt három-négy évben elkezdtek egészen színvonalas erdélyi és külhoni filmek is készülni. És ez egy óriási dolog.
