„Ha ebből sem tanul az emberiség, akkor nem érdemli meg, hogy a nap rásüssön”

2016.02.11. 16:07 :: Sajtoiroda

Interjú Nóti-Nagy Attilával, a Budapest ostroma című dokumentumfilm forgatókönyvírójával és producerével

Budapest 1944 végi – 1945 eleji szovjet ostroma a világháború öt legnagyobb városcsatája közé tartozik, mégis alig tudunk róla valamit. A témáról most először, de talán a 24. órában készült átfogó dokumentumfilm, amelyből az is kiderül, hogy Hitler Berlin helyett Budapestre küldte harcolni utolsó hadosztályait, mert csapatai ellátására az utolsó stratégiai esélyt a magyar olajmezők kínálták. A film első részét február 12-én, az ostrom emléknapjának előestjén, 18 óra 5 perckor vetíti a Duna World. A Magyar Média Mecenatúra program Ember Judit-pályázatának keretében támogatott alkotás forgatókönyvírójával és producerével, Nóti-Nagy Attilával beszélgettünk.

Az alkotóról dióhéjban

2_2_1.jpgNóti-Nagy Attila 1969-ben született Budapesten. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–angol szakának elvégzése után az Egyesült Államokban végzett médiatanulmányokat, ahol a kilencvenes években operatőrként, riporterként és hírszerkesztőként is dolgozott. Hazatérése után a TV2 külpolitikai főszerkesztője lett. 2010-ben megalapította saját produkciós ügynökségét. Jelenleg épp egy vígjáték forgatókönyvén dolgozik, amivel reméli, hogy nagyapja, az 1930-as, 40-es évek neves írója-forgatókönyvírója-kabarészerzője, Nóti Károly örökébe léphet.

– Ha jól tudom, Ungváry Krisztián történész azonos című könyve ihlette a filmet. Mennyire kötődik erősen a film és a forgatókönyv a könyvhöz?

– Én még a kilencvenes évek végén - kétezres évek elején olvastam Ungváry Krisztián könyvét, s akkor döbbentem rá arra, hogy ez egy olyan téma, amivel foglalkozni kell. Ezért történelmi szempontból természetesen kötődik a film a könyvhöz, hiszen ugyanarról beszélünk. De nem ezt használtuk fel alapanyagnak, a forgatókönyvben semmilyen szerepe nincs Krisztián művének. A tudásának természetesen van, hiszen Számvéber Norbert, a Hadtörténeti Múzeum és Intézet főlevéltárosa és kutatója mellett ő a film másik megszólaló történész szakértője. Másrészt pedig Magyarországon a rendszerváltás után Krisztián volt az első olyan történész, aki a nagyközönség számára felfogható módon foglalkozott a témával. A rendszerváltás előtt persze születtek erről művek, a kommunista korszak ideológiájának megfelelően dolgozták fel a témát, de ezeket azért nem tartottuk a mai kor számára relevánsnak, mert éppen az ideológiák azok, amik ezt a témát olyan konfliktusossá teszik mindmáig. Azért is örültünk neki annyira, hogy a téma két vezető történészét sikerült a filmhez szakértőként megnyernünk, mert fontos volt számunkra, hogy azáltal, hogy más-más módon közelítik meg az eseményeket, árnyalt képet kaphattunk azokról.

– Említed az ideológiákat, s a film is egy ideológiákkal terhes, azok egymásnak feszülését példázó történelmi időszakot, eseményt örökít meg. Hogyan viszonyultatok ti a filmkészítés során ezekhez a nehezen megkerülhető ideológiákhoz?

– Én nagyon remélem, hogy nem foglaltunk állást. Ez határozott szándékunk volt, mert nem nekünk kell állást foglalni, hanem kinek-kinek megtalálni a saját maga számára releváns üzeneteket az ostrom történetében. Nekünk az volt a célunk, hogy csináljunk egy olyan filmet, ami hat. És elgondolkodtatja az embereket. De azt, hogy mi mondjuk meg, hogy ezt hogyan kell értékelni, nagyon szerettük volna elkerülni. És bízom benne, hogy sikerült is. Azt hál’ Istennek már túlhaladta a történelem, hogy kötelezően azt kelljen mondanunk – mert ez az elvárás valahonnan –, hogy a hős szovjet hadsereg katonái felszabadították a fasiszta uralom alól a szenvedő magyar népet. Mert ez semmilyen módon nem igaz. Nem volt hős a Vörös Hadsereg minden katonája, mert több tízezer katonája a civil lakosság terrorizálásától a nők megerőszakolásán át a sebesült katonák kivégzéséig olyan, ma már dokumentált, kifejezetten brutális tetteket hajtott végre, amelyekre nincs bocsánat. De azt sem lehet mondani, hogy minden katona ilyen szörnyűségeket tett. Ezért konfliktusos ez a téma, és nagyon-nagyon sok fájdalom van még ennek kapcsán az emberekben, mert a szüleinken, nagyszüleinken keresztül mindmáig erősen hat ránk.

sajto7.jpg

Az ostrom német-magyar oldalának katonai vesztesége százezerre tehető

– Célotok volt, hogy ezeknek a konfliktusoknak a feloldásában is segítsen ez a film?

– Igen, azért is szerettük volna megcsinálni ezt a filmet, hogy azt az információhiányt, ami ezeknek a konfliktusoknak az eredője, s ami ezt az időszakot illetően máig nagyon sok emberben megvan, pótoljuk. Tulajdonképpen én is a film készítése során tanultam erről a történelmi eseményről, mert az iskolában a kommunizmus alatt mi nem tanultunk róla, miközben a nagyszüleimtől olyan gyakran hallottam azt a szót, hogy „az ostrom”. Tudja-e ma valaki például azt, hogy miközben Berlin előtt már ott álltak a szovjetek 60-100 kilométerre, még mindig Magyarországra érkeztek az elit SS páncélos hadosztályok? Számomra ez reveláció erejű információ volt, amikor ezzel a film készítése közben szembesültem: hogy atyaúristen, nem Berlinbe küldte Hitler az utolsó tankhadosztályokat, hanem Magyarországra, Budapestért harcolni! Tehát az információhiány volt az egyik ok, amiért elkészítettük ezt a filmet. A másik pedig az információhiányból fakadó feldolgozatlan fájdalmak. Azt szerettük volna, hogy ne felejtsük el ezt a szörnyű történelmi eseményt, hogy tudjunk a méreteiről, a jelentőségéről. Hogy tudjuk, hogy a második világháború történetében Magyarország volt az egyik legfontosabb hadszíntér, ezen belül Budapest a csúcspont, aminek az elfoglalásáért hetekig, hónapokig tartó hihetetlen harcot vívott két diktátor, Sztálin és Hitler. S ezt mi, magyarok, átéltük, és minden másodpercét megszenvedte a civil lakosság, a zsidóság és a katonák.

– Ungváry Krisztián a második világháború öt legnagyobb városostroma egyikének nevezi a budapestit. Mi adta ennek az ostromnak a jelentőségét, s mitől volt más, mint a másik négy?

– Budapest ostroma valóban a legnagyobb ütközetsorozatok közé tartozik, miközben mi magunk sem tudunk róla semmit, és a németek, az oroszok se. Persze minden kultúra felejtésének megvan a maga oka. A jelentőségét pedig elsősorban a számok, a veszteségek, az emberi életek adják. A bécsi csata például csak hat napig tartott. A sztálingrádi csata léptékeiben nagyobb volt, mint a budapesti, de Sztálingrádból evakuálták a civil lakosságot. Budapesten viszont közel egymillió civil lakos szenvedte végig a történéseket. Berlinben is ott maradtak a civil lakosok, viszont a berlini csata csak két hétig tartott. A leningrádi ostrom kilencszáz napig, de Leningrádban a város területére nem léptek be a német csapatok. Az említett csaták közötti különbségekhez hozzátartozik továbbá az is, hogy egyedül Budapesten zajlott egy ún. kettős ostrom, tehát hogy nem csak magát a várost ostromolta egy ellenséges hadsereg, hanem közben belül, a városban a nyilasok „ostromolták” a gettót, és terrorizálták a védtelen zsidókat. Tehát számtalan dolog különbözteti meg ezeket a nagyvárosi csatákat egymástól, egy viszont biztos, hogy a budapesti és Budapest környéki ütközetsorozat mind időtartamában, mind politikai-hadtörténeti jelentőségében a másik négy ostrom mellett áll. Hiszen itt 1945 tavaszán, a Velencei-tó környékén még óriási csatákat vívott a német és az orosz hadsereg Magyarországért, miközben 1945 májusában már vége lett a világháborúnak. Amikor gyakorlatilag már csak hetek voltak hátra a háborúból, itt még mindig óriási páncélos csaták zajlottak.

budapest_ostroma_filmplakat.jpg

Az ostrom alatt a németek felrobbantották az összes Duna-hidat, utolsóként az Erzsébet- és Lánchidat

– Miért volt Magyarország ekkora jelentőségű célpont?

– A történészek szerint Magyarországot kőolajforrásai értékelték fel, a Harmadik Birodalomnak ugyanis már sehonnan nem volt benzinutánpótlása. A németeknek már nem volt olajuk, a zalai olajmezők viszont még a háború és a bombázások ellenére is termeltek, és ez volt az utolsó forrás, amivel működtetni lehetett a német hadigépezetet. Ha nincs olaj, akkor nincs benzin, és megállnak a tankok. Hitler politikai okain kívül ezért volt olyan fontos a magyarországi hadszíntér. S miközben az 1944 júliusi normandiai partraszállást az Omaha Beachen, amit többek között a Ryan közlegény megmentéséből is ismerünk, az amerikai filmipar és az amerikai történelmi emlékezet úgy tartja számon, mint az amerikai nép egyik leghősibb pillanatát, amelyre kötelező megemlékezni, mi a budapesti ostromról alig tudunk valamit. Ott hatezernél kevesebb ember halt meg, Budapesten pedig ötvenkét napon keresztül naponta ezerkétszáz. A kitörésben harmincezer ember vett részt, és az első napon meghalt húszezer. Tehát miről beszélünk?! Erről tudnunk kell nekünk is, és a világnak is tudnia kell.

– Tervezitek, hogy külföldön is vetíteni fogjátok a filmet? Esetleg már mutatkozott is iránta érdeklődés, igény?

– Igen, a közösségi médiának köszönhetően már megkerestek minket olaszok, kanadaiak, amerikaiak, angolok és németek, mert megtalálták a csatornánkat a YouTube-on, és érdeklődtek, hogy meg tudják-e vásárolni a filmet DVD-n vagy iTunes-on. Természetesen készítettünk angol és német változatot is, de szeretnénk továbbmenni, és megcsinálni ezeknek a DVD- és iTunes-változatát is. Én nagyon bízom abban is, hogy a nemzetközi fesztiválok közül lesz olyan, ahol majd olyan érdeklődést generál a film, hogy szeretnék majd bemutatni tévében is. Sok fesztiválra neveztünk már, Brazíliában, Oroszországban és Nagy-Britanniában már be is kerültünk a hivatalos programba, de az az áttörés még nem történt meg, hogy nyugat-európai forgalmazók meg is vásárolják a filmünket. Erről még sajnos nincs szó, de reméljük, hogy lesz, nagyon szeretnénk, ha külföldi közönséghez is eljutna a film.

– A filmben archív felvételeket látunk, két történész szakértő elemez, illetve túlélők, szemtanúk, volt katonák emlékeznek vissza, akik közül háromnak részletesebben is megismerhetjük a személyes történetét egy-egy, az eseményeket rekonstruáló illusztrációs betétben. Miért döntöttetek úgy, hogy ezt a három történetet ilyen módon kiemelitek?

– Ezt azért tartottuk fontosnak, mert bár volt egy izgalmas mozgóképanyagunk, amivel tudtunk dolgozni – mert az ostrom idején orosz haditudósítók forgattak (!) –, de ez csak az egyik oldal képanyaga, merthogy a németek ebben az időben Magyarországon már nem forgattak. Németországban még igen, készült filmhíradó is, de a budapesti harcokról nem. Egy 10 másodpercnyi filmfelvétel maradt meg a kitörés sebesültjeiről, és az is német archívumban van, ahonnan csak horrorisztikus áron lehet képanyagot vásárolni. Így tudtuk, hogy szükségünk van arra, hogy egyéb mozgóképekkel is megpróbáljuk kiegészíteni az anyagot. Egyrészt azért, hogy a szovjet anyag miatt ne legyen túlságosan egyoldalú a képi világ, másrészt pedig dramaturgiai szempontból, nem volt ugyanis gyakorlatilag semmink, amit szereplőinkről képben tudtunk volna mutatni. Ezért döntöttünk úgy, hogy három túlélő – egy akkori zsidó kisfiú és két katonaként harcoló fiatal – történetéből kiemelünk egy-egy izgalmas elemet. Kokovay Gyula kitöréstörténete és élményanyaga például egészen egyedülálló, mert nem sokan tudják, hogy a kitörés harmincezres tömeggel indult, és akik végül elérték a német vonalat, ők körülbelül hétszázan voltak. Hétszáz ember jutott ki a harmincezerből, s ezek többsége is német volt. Körülbelül negyven magyar lehetett, akik három napig, 80–100 kilométert megtéve bolyongtak a budai hegyekben, étlen-szomjan, derékig érő hóban, úgy, hogy a szovjetek megsemmisítő csoportokkal vadásztak rájuk. És az egyikük Kokovay Gyula volt. Ilyen beszámolókkal találkoztunk, de persze az ostrom történetében igazából minden nyilatkozó élményanyaga önmagában filmet érne.

1_7.jpg

Illusztrációs jelenet a kitörést követő bolyongásról

– Mondhatjuk azt, hogy a 24. órában készült a film?

– Abszolút, igen. Mert sajnos már alig maradtak köztünk olyanok, akik még megélték az ostromot, túlélték azt, s meg is lehet őket szólaltatni. Sőt, már ma is pótolhatatlan lenne néhány interjú, amit a forgatás elején készítettünk, mert az élet kegyetlen, és időközben elveszítettük a nyilatkozók egy részét. A három főszereplő közül ketten – Galántay Ervin és Schramm Péter – sajnos azóta már nincsenek közöttünk. Már 2008-ban is, amikor egy nagy levegővel az interjúk többségét felvettük, szinte az utolsó pillanatban voltunk. Sokkal több interjút készítettünk, mint amennyi aztán a filmbe került, de úgy éreztem, hogy muszáj addig beszélgetni a szemtanúkkal, amíg lehet. És aztán állt a projekt hét évet, mert nem sikerült hozzá finanszírozást teremteni. Kilincseltünk, de semmi, teljesen megrekedt a folyamat. Én istenigazából mindig bíztam benne, hogy előbb-utóbb összejön, de az alkotókban azért nem volt egyszerű tartani a lelket. Végül a mecenatúraprogram 2014-es Ember Judit-pályázatán kaptunk rá támogatást, ekkor tudtuk újrakezdeni a gyártást, az igazi alkotómunka tulajdonképpen ekkor indult meg.

– Ezek szerint sokat segített a film létrejöttében a mecenatúraprogram. Mit gondolsz a pályázati rendszerről?

– Szerintem – és ezt teljesen őszintén mondom, minden marketingtől mentesen – az utóbbi évek egyik legértékesebb kezdeményezése a 2010-ben indult program. Ennek köszönhetően valós lehetőség van például dokumentumfilm készítésére. Papíron eddig is volt, de abból, hogy másfél millió forintot megítélt egy bizottság, nem tud film készülni, illetve hát olyan készülhet, amilyen. És az szerintem nagy értéke a pályázati rendszernek, hogy bár nyilván nem korlátlanok a keretek, minden nehézségével együtt, működik. Ez nagyon fontos, és nagyon remélem, hogy még sokáig működni is fog, hiszen az elmúlt években számtalan kiváló alkotás született. Ha csak a tévéfilmekre gondolok, sorra születtek külföldi díjnyertes és nagy visszhangot keltett alkotások, A berni követtől a Szabadság-Különjáratig, tehát megindult egy olyan pezsgés, ami szerintem nagyon-nagyon pozitív, és azt remélem, hogy ez sokáig fog tartani.

– A film nagyon erős utolsó mondata egy túlélő szájából hangzik el: „Ha ebből sem tanul az emberiség, akkor nem érdemli meg, hogy a nap rásüssön.” Hogy érzed, azóta, 71 év elteltével megtanultuk megbecsülni, amink van? Tudunk örülni a békének?

– Szerintem az, aki átélt egy ilyen traumát, az igen, egészen biztosan. És éppen azt reméljük ezzel a filmmel, hogy a Panni néni által kimondott gondolatot meghallják a nézők. Hogy elgondolkodnak rajta, hogy itt vagyunk ebben a mai modern világban, okostelefonon beszélünk, internet van, aránylag biztonságos életet élünk, s mindenközben panaszkodunk – mi magyarok különösen sokat panaszkodunk, s ezt a külföldiek rendszeresen elénk is tartják tükörként. De ha a film szereplőinek szempontjából néznénk a saját életünket, akkor bizony összetehetnénk a két kezünket. És ez is volt a filmmel az egyik reményünk, hogy mindannak az értékeléséhez, ami rendelkezésünkre áll, s amik közül talán az egyik legfontosabb a béke – még ha a terrorizmus ma egy valós fenyegetés is –, tudjuk egy picit jobban értékelni mindazt, amink van. Azt, hogy gyermekeinket, barátainkat nem fenyegeti semmilyen ideológia és annak pusztítása. Ennek megfogalmazása részünkről egy cél volt, de majd a nézők eldöntik, hogy sikerült-e. Remélem, hogy igen.

komment

Címkék: dokumentumfilm Médiatanács Magyar Média Mecenatúra Ember Judit-pályázat Nóti-Nagy Attila

A Médiatanács blogról

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának blogja. A Médiatanács tagjai: Karas Monika elnök, Budai László, Hankiss Ágnes, Szadai Károly és Meszleny László.

Weboldal a médiatörvényről

Ugrás a www.mediatorveny.hu-ra

Mecenatúra – Pályázati tükör

mecenatura_uj_310x222.jpg

A Médiatanács a Facebookon

  

Mecenatúra a Facebookon

                 

A Médiatanács YouTube-csatornája

Iratkozz fel YouTube-csatornámra
süti beállítások módosítása