Interjú Csukás Sándorral, A nagyszerelmű város című ismeretterjesztő dokumentumfilm rendező-operatőrével
„...ahol nő van, ott egy forint egy rózsa, és öt forint az egy forint nyolcvanas pezsgő. Ahol nő van, ott fogy az alkohol, a jó szivar, és ott játszik a cigány. (...) Járnak köztünk komoly képpel urak, (…) anélkül, hogy becsületesen vállalnák a leköpettetést (...). Hisz ha ezeknek az uraknak kalapot emelünk, akkor az alkalomszerző dámáknak kezet kellene csókolnunk!” - így ír Molnár Ferenc 1908-ban a Pesti Naplóban a századfordulós Budapest (bordély)világáról, a félvilági Mágnás Elza koráról, amelyet A nagyszerelmű város hiánypótló módon tár elénk. Az ismeretterjesztő filmet április 4-én 23 órakor vetíti a Duna TV. A Médiatanács Kollányi Ágoston-pályázatán támogatott alkotás rendező-operatőrével, Csukás Sándorral beszélgettünk.
Az alkotókról dióhéjban
Csukás Sándor Balázs Béla-díjas operatőr, rendező, egyetemi oktató. Operatőrként számos játék-, dokumentum-, kisjátékfilm és tévéfilmsorozat fűződik a nevéhez, így például a Liszt Ferenc életét vászonra vivő Utolsó rapszódia, a Made in Hungária vagy a Társas játék. Dokumentum- és ismeretterjesztő filmek esetében leginkább feleségével, Oláh Kata rendezővel dolgoznak együtt. Közös alkotásaik között szerepel számos, az elmúlt öt év alatt a testület által támogatott film, így például A Pannon kőtenger, a Tűnt idők mozija, az Asszonysorsok és nőszerepek az irodalomban, a Szívradír, a Hangjegyesek vagy a néhány hete bemutatott Mesterségem címere. 2011-ben elnyerte az Év Operatőre díjat.
– Honnan jött a téma, a századforduló kétes hírű szerelmi életéről szóló film ötlete?
– Kaptam egy könyvet ajándékba, Császtvay Tünde Éjjeli lepkevadászat című képeskönyvét, ami egy többéves kutatás eredményeként született. Elképesztően gazdag mű a kiegyezéskori szexpiac működéséről, egy egészen páratlan lenyomata ennek a kornak. Engem lenyűgözött ez a könyv, és az, hogy mennyire ismeretlen ez a szeglete a főváros történetének és társadalmi életének. Az 1800-as évek végétől 1928-ig, a bordélyházakat bezáró rendelet megszületéséig tartó időszak volt a budapesti bordélyvilág aranykora, de ez is csak kevéssé volt föltárva és megjelenítve mozgóképen. Ezért tehát azt gondoltuk, hogy mivel rengeteg anyagunk van hozzá, ebből egy jó ismeretterjesztő film születhetne.
– Császtvay Tünde a film egyik forgatókönyvírója is. Mennyire épül a film a könyvre, s miből merítettétek még a történet alapanyagát?
– Alapvetően a könyvre épül, de elég sok kiegészítő információt, adatot gyűjtöttünk hozzá. Miután megvoltak az anyagok, a dokumentumok, hozzátettük azt, amit csak a mozgókép tud: van a filmnek egy narrátora, Simon Kornél, akivel én már korábban is dolgoztam együtt, s aki színészi jelenlétével kiválóan uralni tudta ezt az ötvenkét percet.
Simon Kornél, a film narrátora és Csukás Sándor rendező-operatőr munka közben
– A narrátori kereten belül is számos technikát alkalmaztok a filmben: archív filmkockák, újságcikkek, fotók, dokumentumok, magángyűjtők korabeli filmszalagjai jelennek meg, szakértők szólalnak meg, irodalmi részletek hallhatók, s még színészekkel rekonstruált jelenetek is láthatók. Miért választottátok ezt a megjelenítési módot?
– Valóban, számos rétege van a filmnek: van a picit játékfilmes történet, ahol egy vidéki lány útját követhetjük végig, hogy hogyan kerül fel a fővárosba, majd ott egy madám karjaiba. Az ő képletesen is értelmezhető útja az, ami meg-megtöri ezt az egyébként dokumentarista, archív fotókból és egyéb dokumentumokból építkező cselekményt. Fontos volt számunkra, hogy ezt az ötvenkét percet áthassa a közérthetőség, hogy olyan formában meséljünk erről a témáról, ami nem nélkülözi a tényeket, ugyanakkor vizuálisan is izgalmas és befogadható. Ezt szolgálják a már említett játékfilmes betétek, a bordélyházak berendezett díszletei. Találtunk egy gyűjtőt, akinek volt egy eddig még publikálatlan erotikus filmje a húszas évek közepéből, ebből is használtunk szolidabb részleteket. Megmutattuk a városban azokat az épületeket, amelyek annak idején bordélyházként működtek, és a mai napig fellelhetőek az egykori működésükre emlékeztető jelek. A végén belecsempésztünk még egy kis animációt is a főcímbe. Ezekkel a filmes eszközökkel igazából egy kicsit feszegetni próbáltuk az ismeretterjesztő film műfaji határait, mivel úgy gondoltuk, hogy ez a film így tud komplex, így tud izgalmas lenni, még ha ez egy kicsit több munkával is jár, mint a hagyományos ismeretterjesztő feldolgozásmód.
– Rendezői vagy operatőri szempontból mik voltak a kihívások? Ennyi magad mögött tudott alkotás után voltak egyáltalán ilyenek?
– Operatőri szempontból annyira nem is, de ami sok munka volt, az az, hogy próbáltunk a narrátor számára találni egy-egy olyan helyszínt, ami a mondandóját segíti. Például annak a résznek az ábrázolásához, amikor a vidéki leány feljön Pestre, a legalkalmasabb forgatási helyszínnek a Vasúttörténeti Park adódott, annak ellenére, hogy az egy életveszélyes forgatási terület. Azt gondoltuk, hogy sokkal izgalmasabb egy ilyen autentikus helyen megjeleníteni a narrátort. Aztán amikor a nemi betegségekről volt szó, akkor elmentünk az Orvostörténeti Múzeumba. Mindez nagyon sok munkát, szervezést és utazást igényelt, de én azt gondolom, hogy csak így éri meg ezt csinálni.
– Mennyire tabu a filmművészetben erről a témáról beszélni, alkotni, ezt vászonra vinni?
– Még mindig van benne egy kicsi óvatoskodás. Egyrészt talán, mert ez a téma – sok értelemben bármennyire megbélyegzett is - jó néhány elemében még mindig jóval alatta van annak a mai ingerküszöbnek, amit mondjuk az internetes tartalmak ütnek meg. Ez egy sokkal finomabb világ, s akit ez érdekel, az úgyis megtalálja ennek a szépségét. Mert ebben számos olyan kis elem van - s ez remélhetőleg ebből a filmből is kiderül -, ami túlnő az erotikán, túlnő a szexen: a téma társadalmi kontextusa. Minket elsősorban ez érdekelt, és nem az, hogy itt a szerelmet hogyan adják-veszik, hanem, hogy ez a világ hogyan alakult ki, ennek mi volt az oka, és mindebben hogyan vettek részt nők és férfiak. Amellett, hogy az alaptéma az, hogy az emberek a szerelmet keresik, szó van az iparosodó Budapestről, arról, hogy hogyan szívja fel a főváros a dolgozókat, tehát egy város kialakulásáról és társadalmi életéről is.
A polgári társadalmat látszatra az erkölcs és illem irányította, de a szigorú viktoriánus máz alatt Európa-szerte, így Magyarországon is, virágzott a prostitúció.
– Mennyire hatott a kor tágabb társadalmi, politikai, kulturális vagy akár irodalmi életére a bárcás lányok és a bordélyok morálja?
– Ha csak a kor klasszikusaira gondolunk, Adytól Krúdyn át Szép Ernőig, akkor látjuk, hogy ennek a félvilági életformának nagyon gazdag lenyomata volt a kor irodalmi és művészeti alkotásaiban. A társadalmi hatása pedig – ahogyan ez például Makk Károly filmjében, az Egy erkölcsös éjszakában is nagyon jól látszik – a férfiak bordélyházakba járása, akkoriban egy bevett dolog és nyílt beszéd témája volt, s ezt nem is kellett szégyellniük. Aztán persze, amikor ezt betiltották, és megpróbálták keretek közé szorítani, elindultak a vadhajtásai. Fiatalkoromból még emlékszem, hogy a 70–80-as években ennek az egyik emblematikus helye Budapesten a mai Rákóczi tér környéke volt, ahol mindenféle kis zugokban lehetett szerelmet vásárolni. A tevékenység tehát nem szűnt meg, csak átalakult, a bordélyházakból áttevődött más helyekre, s mint egy búvópatak, megtalálta a helyét.
Az 1880-as évek volt Magyarországon a bordélyházi prostitúció aranykora.
A bordélyházak működését végül egy 1928-as rendelet szüntette meg.
– Azt olvastam, hogy akkoriban szinte divat volt, hogy a legelső alkalommal maguk az apák vitték el fiaikat egy bordélyházba (az édesanyák beleegyezésével!), beavatni őket a felnőtt korba...
– Igen, és a férfiak is sokszor a feleségeik tudtával kötöttek ki egy-egy bordélyházban, amikor péntek esti szórakozásként elmentek mondjuk egy kártyapartira, és az este dorbézolással ért véget. Akkoriban ez elfogadott volt, belefért a kor közerkölcsébe. Ha belegondolsz, más formában, mondjuk egy internetes szerető- vagy társkereső oldal formájában (mert épp nemrégen hallottam, hogy ma már egészen kendőzetlenül léteznek kifejezetten szexuálispartner-kereső házasságtörő oldalak) ezek az igények és szokások tulajdonképpen álruhában ma is léteznek és virágoznak. Tehát ne legyünk álszentek, a játék ugyanerre megy ki ma is, ezek a találkozóhelyek ma is megmaradtak, csak épp áttevődtek a digitális színtérbe, ahol még csak a látszata sincs meg annak, hogy ezt felvezessék valahogy.
Magyarországon az 1867-es kiegyezést követően vezették be a bárca intézményét.
A bárca egy hatósági igazolvány volt, amelyet a rendőri és orvosi felügyelet alatt álló prostituált nők használtak annak igazolására, hogy tevékenységüket a fennálló szabályok szerint végzik.
– Erkölcsösebb a mai társadalom, mint az akkori volt?
– Nem az én tisztem ezt megítélni, de én azt látom, hogy mindenféle körülményével és szalonszerű látványvilágával együtt az akkori világban bizonyos értelemben sokkal több finomság volt. De az is lehet, hogy ez csak abból adódik, hogy az embernek egy elmúlt világhoz, amit nem élt meg, erősebb a kötődése, vagy nagyobb a kíváncsisága, mint az iránt, amivel naponta szembesül az interneten.
– Mi volt a legmegdöbbentőbb ismeret, amivel a film készítése során találkoztál?
– Gyakorlatilag a téma egésze. Én nem sokat tudtam erről, amíg a kezembe nem került Császtvay Tünde könyve, s abban olyan impozáns világ tárult föl számomra, ami elkezdett érdekelni. Azt viszont mindenképpen hangsúlyoznám, hogy a pénzért vett szerelem ebben csak egy apropó, minket ebben a témában sokkal jobban érdekeltek az egyéni sorsok, azok a történetek, amik közül néhányat végig is tudtunk követni: hogy hogyan alakult egy-egy bárcás lány élete. És ez az igazán izgalmas: amikor a masszából kezd egy-egy sors, egy-egy arc kibontakozni; amikor megtapasztalod, hogy ezek tényleg érző, szerető, gyűlölő, hús-vér emberek voltak, akik személyes tragédiáik okán valamiért idekeveredtek. Ez még megérne egy nagyobb merítést.
– Már a nyolcvanas évektől a szakmában vagy. Hogy érzékeled, miben változott leginkább a filművészet, a filmes gondolkodásmód?
– Ez egy nagyon bonyolult kérdés. Hát a világ változott meg közben! Amikor a nyolcvanas évek elején a filmgyárba kerültem, még egy teljesen más rendszerű finanszírozása volt a filmszakmának: még létezett a Filmgyár, voltak stúdiók, és teljesen más módon történt a pénzek elosztása. Aztán a kilencvenes évektől volt az MMKA (az akkori Magyar Mozgókép Közalapítvány - a szerk.), mára sajnos teljesen eltűntek a stúdiók... Ami nagy baj, mert azok valós műhelyek voltak, ahol lehetett fejlődni, fejleszteni, kipróbálni dolgokat… Az is érzékelhető, hogy jóval személytelenebbé, hidegebbé, arctalanabbá vált a szakma: elveszett az emberek érdeklődése egymás iránt. Ez nemcsak a filmművészetben van így, ez egy társadalmi világprobléma is. Az emberek már nem nézik meg egymás filmjét, az a fajta filmszemle már nincs, ami akkor egy nagybetűs ünnep volt. Végül szerintem változás még az is, hogy egyre inkább kezdenek leszűkülni az alkotóstábok. Mi például két-három emberrel dolgozunk, és sokszor ugyanaz az ember rendez, aki vág; vagy operatőr és rendező is egyben, mert az anyagok stílusa egy nagy stábot nem feltétlenül visel el. Ehhez persze sokkal jobban kell figyelni, mert több dolgot kell magadnak megcsinálnod.
Munkában a kis stáb
– Alkotóstábotokban, a Makabor Studio égisze alatt többek között feleségeddel, Oláh Katával dolgoztok együtt. Legújabb közös filmetekben, a múlt héten debütáló Mesterségem címerében merőben más jellegű témát dolgoztok fel, a kihalófélben lévő ősi szakmákat és erdélyi képviselőit mutatjátok be. Honnan merítitek az ötletet az alkotáshoz, miből inspirálódtok a témaválasztás során?
– Vannak az embernek mániái: egyszer lát valamit vagy olvas valamiről, aztán az időről időre, akár csak évek múlva visszatér az agyába. Két filmtervvel épp most is várjuk a mecenatúrás dokumentumfilm- és ismeretterjesztőfilm-pályázatok eredményét: az egyik az idén hetvenéves Földessy Margitról és az ő színitanodájáról szólna, a másik pedig a szocialista éra divatikonjáról, Rotschild Kláráról. Ezek a filmek ugyanúgy, mint előző filmjeink, nemcsak egy életrajzot mutatnak be, hanem rajtuk keresztül a körülöttük levő társadalom és világ is kirajzolódik.
– Van-e még olyan téma, amit még nagyon meg szeretnél rendezni vagy csinálni?
– Van sok, persze. Ilyen például a bánki nyaraltatások témája, ami a szocializmus emblematikus nyári táborozóhelye volt, ahol egy Leveleki Eszter nevű pedagógus szervezésében a harmincas évek második felétől egészen a hetvenes évekig, egy nyár kivételével évtizedeken keresztül minden évben három hétre összegyűltek gyerekek a Bánki-tónál, és ott kialakult egy szűkebb kis társadalmi világ. Ezt például nagyon szeretnénk megcsinálni.
– Már sokadik filmeteket készítettétek a Médiatanács által támogatott Magyar Média Mecenatúra program keretében, sőt, a támogatási rendszerben elkészült legelső alkotást, A Griff, a Dámvad és a Varjú c. háromrészes sorozatot is a ti nevetek fémjelzi. Mit gondolsz a mecenatúraprogramról?
– Nekem a nagy szívfájdalmam mindig az volt, hogy a jelentős támogatáshoz és az alkotásokba fektetett munkához, energiához képest méltatlanul késői, éjjeli időpontokban vetítették ezeket a filmeket. Most viszont azt veszem észre, hogy mintha pozitív változás történt volna ezen a téren, már délutáni és kora esti, tehát sokkal kedvezőbb időpontokban is vetítenek mecenatúrás filmeket. Ez szerintem egy jó irány. Fontos lenne egy állandó fix időpontot találni ezeknek a filmeknek, hogy a nézők eseti keresgélés nélkül is rátaláljanak.
