Oláh Kata és Csukás Sándor dokumentumfilmjében egy tizenhárom éves fiú és egy nyolcvanhárom éves idős úr készülődik a bármicvó ünnepségére. A zsidó hagyomány szerinti férfivé válás útját ugyanakkor a köztük lévő hetven év korkülönbség miatt jelentősen különbözően élik meg. A sokat megélt özvegyember és a vidám kamaszfiú közös felkészülését végigkövető film, A Bármicvó fiúk a Prix Európa dokumentumfilmes díjáért száll versenyre a héten. Oláh Kata rendezővel a filmről, a koncepcióról és a terveiről beszélgettünk.
Az alkotóról dióhéjban
Oláh Kata rendező, producer. Férjével, Csukás Sándor operatőrrel közösen készítenek dokumentum-, illetve ismeretterjesztő filmeket. Nevéhez fűződik a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra Programjának keretében elsőként elkészült filmalkotás, A griff, a dámvad és a varjú című ismeretterjesztő sorozat, és olyan alkotások, mint a többszörösen díjazott En Passant című kisfilm és a Beágyazott emlékeink című dokumentumfilm. Rotschild Kláráról készült ismeretterjesztő filmjét decemberben mutatja be a televízió.
– Amikor Gyuri bácsi tizenhárom évesen a bármicvójára készülődött, a németek megszállták Magyarországot, így az a szertartás elmaradt, és csak hetven évvel később valósulhatott meg. Kevés olyan emberről hallottam, aki befejez valamit, amit hetven évvel ezelőtt kezdett el.
– Én ezelőtt egyáltalán nem hallottam ilyet. És valójában ez a központi témája ennek a dokumentumfilmnek. Lehet azt mondani, hogy ez holokausztfilm, de számomra általános emberi dolgokról szól, például arról, hogy az álmainkért bármikor tehetünk, mindegy, hány évvel ezelőtt söpörtük azokat a szőnyeg alá. Amire még rá szerettünk volna mutatni, az a generációk közötti párbeszéd fontossága, mert ha a történelem súlyos pillanatait csak szárazon tálalod egy gyereknek, az semmit nem fog neki mondani. Nem fogja megérinteni érzelmileg, pedig csak úgy lehet átélni. Ha viszont látunk egy mai fecsegő, vidám tizenhárom éves kamaszt, és vele szemben egy bácsit, akinek tizenhárom éves korában valami borzalmas történt az életében, sokkal erősebben átérezhető, hogy mit érezhetett az a gyerek 1944-ben. Éppen ezért tudatosan nem használtunk archív felvételeket sem. Nem akartuk azzal elterelni a befogadó figyelmét, hogy olyannal találkozzon, amit már ezerszer láthatott másik filmekben. Azt akartuk, hogy a nézők Gyuri bácsit lássák.
– Tudatos volt az is, hogy a filmben Gyuri bácsi csak néhány mellbevágó történetet mesélt el a háborúban és a haláltáborban átélt eseményekből?
– Igen, mert a dolgok nem fekete-fehérek. Ha én egy fekete vászonra fekete ecsettel fekete madarakat rajzolok, akkor abból a néző nem fog semmit érzékelni. Ha a bánatot egy kis szomorúsággal és sírással összegyúrom, azok kioltják egymást, és így a nézőt érzéketlenné teszik. A rabbi nagyon jól megérezte – anélkül, hogy mondtuk volna neki –, hogy el kell lazítani a bácsit, aki tele van aggodalommal és szorongással a bármicvóra való felkészülés miatt, ezért sokszor humorral, iróniával közeledett hozzá. Ha nincsenek ezek a feloldások, akkor nem hatnak a mélységek sem. Az anyag összeállításakor arra törekedtünk, hogy egy hullámvasútra ültessük föl a nézőt, ahol olykor nevet, olykor összeszorul a szíve. Hiszen ilyen az életünk is.
– Nekem kifejezetten felüdülés volt, hogy nem egy folyamatos szenvedéstörténetet láthattam.
– Ezért szeretem és tartom fontosnak a dokumentumfilmezést, mert a műfaj elméletileg az objektív valóság lefilmezése, de valójában egyáltalán nem az. Hiszen én, az alkotó a szubjektív érdeklődésemen keresztül szűröm meg, hogy egy bizonyos témából mi érdekel engem. Különböző karakterű emberek különböző módon közelítenek meg minden témát. Van egy bácsi, van egy fiú, mindkettőnek most lesz a bármicvója: a személyes kíváncsiság szűrőjén keresztül ezt számtalan módon fel lehetne dolgozni. A bácsi szenvedéstörténetéből engem csak az érdekelt, ami egy tizenhárom éves kisfiúhoz kapcsolódik, elsősorban az anyukája hiánya. Gyuri bácsit a mai napig is foglalkoztatja, hogy nem tudja, az anyja hogyan veszett oda. És eltelt hetven év. Nem tudta eltemetni és igazán meggyászolni sem, hiszen az apja – aki szintén túlélte a holokausztot – nem volt hajlandó beszélni róla. Nem volt feloldódás, ezért azt látod, hogy most is pont ugyan úgy fáj neki az anyukája a hiánya. Ez nem a holokausztról szól, ez egy emberi érzés. Ezért fontos számunkra, hogy ne csak zsidó közönséghez jusson el a film.
A két főszereplő, mindketten tizenhárom évesen
– Honnan ismered Gyuri bácsit?
– Valaki a Facebookon posztolt egy nyolcvanhárom éves bácsi bármicvójáról. Én azt hittem, hogy ez már megtörtént, és három napig fel-alá járkáltam a lakásban, hogy ebből filmet kellett volna csinálni. A párom – Csukás Sándor operatőr, akivel mindig együtt dolgozunk – azt mondta, hogy most már valakit hívjak fel, járjak utána, mert ha még egyszer elmondom, hogy miért nem csináltunk ebből filmet, megőrül (nevet). Akkor elkezdtem telefonálgatni, és kiderült, hogy Gyuri bácsi mindezt még csak tervezi.
– Hogy jött maga az ötlet, hogy párhuzamosan mutatjátok meg a két bármicvóra való felkészülést?
Az első alkalommal, amikor a zsinagógában voltunk, ott imádkozott egy kisfiú, és én rákérdeztem a rabbinál, hogy neki volt-e már bármicvója. Kiderült, hogy még nem, így összehoztuk őket. Aztán Salomke annyira lelkesen járt Gyuri bácsihoz – hiszen ez a férfivá érése első nagy feladata volt, hogy időnként látogassa meg és segítse a bácsit a felkészülésben –, hogy sokszor elfelejtettek nekünk szólni, hogy kamerával is rögzíthessük.
– Hogyan reagált Gyuri bácsi arra, hogy szeretnél róla egy dokumentumfilmet csinálni?
– Igazából bármennyire meglepő, nem kellett nagyon rábeszélni, de a forgatás előtt és közben is nagyon sokszor mentem át hozzá kamera nélkül, ha pedig forgattunk, akkor sem volt végig bekapcsolva a kamera, és csak beszélgettünk. Ki kellett alakulnia a bizalomnak. A legizgalmasabb talán az volt, amikor kivittük Izraelbe a bármicvó-táborosokkal, hiszen egész életében vágyott oda.
– A héten Európa legnagyobb rádiós-televíziós fesztiválján versenyez az alkotás a legjobb televíziós dokumentumfilmnek járó díjért. Milyen várakozásaitok vannak a Prix Europával kapcsolatban?
– Magával a díjjal kapcsolatban semmilyen. Ez egy nagyon különleges díj, hiszen hét országból tizenöt dokumentumfilmalkotó lesz jelen a filmjével, és közösen döntjük el, melyik alkotás a legjobb, miután végignéztük mindegyiket. Ez egy remek alkalom arra, hogy megismerkedjünk. Persze az is jó lenne, ha esetleg más országok televízióinak is el tudnánk adni a filmet.
– A holokauszt világnapján mutatták be a televízióban a filmet. Valahol a közeljövőben elcsíphetik a hazai érdeklődők?
– Ősszel a mozikínálatba is bekerült, azóta mér nem játszák, de a Budapesti Zsidó és Izraeli Filmfesztiválnak ez lesz a zárófilmje, december 2-án a Művész moziban.
Gyuri bácsi bármicvója
– Mit gondolsz a Médiatanács támogatási programjáról?
– Egyrészt nagyon hálás vagyok a mecenatúraprogramnak, hogy a támogatásukkal dokumentumfilmek készülhetnek, és évente többször is van lehetőség pályázni. Másrészt egy kicsit szomorúsággal tölt el, hogy az elmúlt két évben nem nyertünk el támogatást, annak ellenére, hogy a filmjeinknek elég jó visszahangja van. Ha az ember olyan megszállottsággal készít filmeket, mint mi, és egyszer csak keletkezik egy hosszabb űr, amikor nincs gyártás, tehát nincs bevétel, akkor hirtelen el kell azon gondolkodni, hogy esetleg mással kellene foglalkoznia. Ha más lesz a prioritás, akkor nem lehet ugyanazzal az intenzitással alkotómunkát végezni. Ezen kívül hiányolom, hogy nincs hova fordulni a filmek utóéletével kapcsolatban. A közönségtalálkozók szervezése és a fesztiváloztatás elég sokba kerül, és ha már elkészült egy film, aminek jó esetben üzenete is van, akkor azt nagyon fontos lenne eljuttatni a nézőkhöz, amihez ma már nem elég egy televíziós sugárzás.
– Milyen jövőbeli terveid vannak?
– Rotschild Kláráról és a szocialista divatról készítettünk egy filmet szintén a mecenatúraprogram támogatásával, aminek decemberben lesz a bemutatója. Van egy filmtervünk a digitális nomádokról is, azokról a fiatalokról, akik laptopról dolgoznak nem kötött helyen és időben, emellett sokat utaznak a világban. Budapest például az egyik kedvenc helyszíne a digitális nomádoknak. De évek óta tervezünk egy filmet Szilvássy Caroláról, Erdély utolsó nagyasszonyáról is.
