Film az ötvenhatos „olasz Wallenbergről” – Interjú Eckhardt Balázs rendezővel

2018.10.30. 13:52 :: Sajtoiroda

Egy olasz diplomata a magyar viharban címmel forgatott dokumentumfilmet Eckhardt Balázs, emléket állítva a magyar közönség előtt szinte teljesen ismeretlen Fabrizio Franconak, aki az 1956-os forradalom idején a szürke hivatalnokszerep helyett gondoskodott az itt tartózkodó olaszok biztonságáról, és a magyarok iránt érzett szolidaritásból saját felelősségére befogadta az olasz követségre a szovjet fogságba került honvédelmi miniszter, Maléter Pál feleségét is. A Médiatanács Ember Judit-pályázatának támogatásával készült dokumentumfilm november 4-én 18.35-től látható először a Duna Televízión. A film rendezőjével beszélgettünk emberségről, példamutatásról, az olasz életigenlésről és a nagykövet 56-os szerepéről.

Az alkotóról dióhéjban

portre_eb_olasz_diplomata.jpgEckhardt Balázs rendező, producer. Előbb tanítói diplomát szerzett, majd elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskola film- és televíziórendező szakát. Számos televíziónak dolgozott – köztük a Magyar Televíziónak és a Hír TV-nek is. Volt főrendező, producer, főszerkesztő, kreatív igazgató, készített többek között tévéfilmeket, reklámokat, showműsorokat, sorozatokat, riportokat. Első dokumentumfilmjét Ez a mi bölcsőnk címmel még 1989-ben rendezte, számos kisjátékfilm, tévésorozat után Brutális fizika (2013) címmel ismeretterjesztő sorozatot rendezett, 2015-ben elkészítette a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatását kitűző Szimfónia Programról Médiatanács-támogatással a Kodály 2.0 című filmjét, majd két évvel később egy fiatal lány Szibériában töltött éveiről A szenvedések földjén címmel készített dokumentumfilmet. Jelenleg a Mátyás: mítosz és valóság című filmjén dolgozik, szintén Mecenatúra-támogatással, emellett egy online autós tévécsatornának is dolgozik.

Fabrizio Franco tapasztalt diplomata volt, de csak 1956 szeptemberében kapta első misszióvezetői megbízatását. Budapest periférikus helynek számított, az olasz diplomaták alig érintkezhettek a lakossággal, többnyire nem sok dolguk akadt, de a forradalom hirtelen a világ figyelmének középpontjába helyezte a magyar fővárost. Amikor a szovjet csapatok november 4-én nagy erőkkel bevonultak Budapestre, hogy leverjék a forradalmat, Fabrizio Franco a követség épületébe gyűjtötte össze az itt tartózkodó olaszokat, köztük tucatnyi újságírót, akik egy pincében összezsúfolva töltötték a válságos napokat, mielőtt Ausztrián át hazatérhettek. Egyikük, a század leghíresebb olasz újságírója, Indro Montanelli később színdarabot írt az összezárt újságírók közötti vitákról, amiből 1961-ben film is készült: ennek végén Lea Massari – aki egy magyar forradalmár lányt alakít – egy dalt énekel magyarul, ami aztán Hajnalban meghalnak az álmok címmel lemezen is megjelent. A dal az egész filmet átszövi. Fabrizio Franco szerepét magyar és olasz történészek is feldolgozták, Budapesten az Olasz Kultúrintézet, Olaszországban legközelebbi rokonai és családtagjai őrzik az emlékét. A Maléterné Gyenes Juditot, történészeket és rokonokat is megszólaltató, Budapesten, Vicenzában és Padovában forgatott film azért készült, hogy a magyarok is tudjanak róla.

olasz_diplomata_01.png

Hajnalban meghalnak az álmok (részlet a filmből)

Honnan hallottatok Fabrizio Franco történetéről? Itthon szinte teljesen ismeretlen.

Az ’56-os emlékév kapcsán nagyon sok név, téma felmerült, akkor figyeltünk fel rá. A nehézség az volt, hogy már nem él, 1983-ban elhunyt, mégis azt gondoltuk, hogy tud annyi tanulsággal szolgálni a története, hogy az akkori események kollektív emlékezetébe ezt a kis „puzzle-darabot” még beillesszük. Volt ugye Magyarországon korábban egy nagyon híres svéd diplomata, Raoul Wallenberg, akinek a rejtélyes története nagyon sokáig foglalkoztatta a történetírást és a közvéleményt. Fabrizio Franconak nem volt lehetősége vastag betűkkel bekerülni a történelemkönyvekbe, és nyilván nem is hasonlítható össze kettejük munkássága, de a mi filmünk főszereplője is életeket mentett meg. Egy olyan ember volt mély közéleti érdeklődéssel, aki elé a sors letett egy furcsa és izgalmas pillanatot azzal, hogy egy forradalmi országban kellett nagykövetként megállnia a helyét. Ez amellett, hogy érdekes, nehéz helyzet is. Sok olasz tudósító tartózkodott akkor Magyarországon, és az ő feladata volt elsősorban, hogy ezeket az embereket figyelje. Ennél azonban sokkal többet tett. A filmünk megpróbálja a hivatalban lévő ember emberségét boncolgatni, azt, hogy van egy feladat, amit meg lehet úgy is oldani, mint ahogy azt egy „szakember” tenné, de úgy is, hogy az ember közben ember marad.

Hogyan kezdtetek neki az alaposabb kutatásnak?

Vezetett Fabrizio Franco egy naplót, amit – a filmben is megszólaló – Andreides Gábor történész talált meg az olasz levéltárban. A naplóban dokumentált szinte mindent, például, hogy amikor megérkezett Magyarországra, a Rákóczi utat még Rákosi útnak olvasta, vagy ahogy elkapta a forradalom lendülete. Közben végig veszélyben volt, hiszen egy ilyen esemény végkifejlete mindig bizonytalan. Akire odafigyelt, azok közül senki nem halt meg, és ugye nem csak olaszoknak segített.

olasz_diplomata_02.png

Forradalmárok 1956-ban (részlet a filmből)

A szülőhazájában is forgattunk, megszólítottuk a rokonokat, találkoztunk a családtagokkal, akiknek a privát szférájukon kívül nagyon erős a közéleti érdeklődésük, akik nem mennek el a közéleti kérdések mellett leszegett fejjel. Ez manapság szerintem nagyon fontos, hiszen az erős civil szféra nagyon jó önkontroll. Számos kérdésben nagyon fontos, hogy a családok, a baráti közösségek, a lakóközösségek jó döntéseket hoznak-e, hiszen ezekből az apró kis mozaikokból áll majd össze, hogy végül sikerül-e az adott dolgon változtatnunk vagy sem. A közéleti érdeklődésnek nagy hagyománya van Olaszországban. Fabrizio Franco is egy ilyen, nagy múltra visszatekintő család sarja volt, aki ugyan nem akart Budapestre jönni, de ha már így alakította az élet, úgy állt helyt, hogy az olasz emlékezet büszke lehet rá. Az is nagyon érdekes a film szempontjából, hogy más népek mennyire rokonszenvezni tudnak velünk – sokfelé jártam a világban és meglepően sokan tudnak rólunk, tudják, hogy van egy kis európai nép, ahol gyakran nagyon érdekes dolgok történnek. Fontos, hogy időnként kívülről is lássuk magunkat. Az akkori események nyomán ugye dal született, színdarab, film, és azt tapasztaltam, hogy az olaszokat a mai napig foglalkoztatja ’56 szellemisége.

Milyen az érzelmi kötődésed a témához?

Több filmet is készítettem Olaszországról korábban, ezek nem feltétlenül turisztikai filmek voltak – bár egy-egy tájat mutattak be, szubjektíven voltak megfogalmazva. Ezekben a filmekben is mindig visszaköszönt az olaszok életigenlése, ami egy végtelenül nagy életbölcsesség. Akkoriban a szieszta során, a dél körüli tévénézésben az olaszok megverték a világot. Este azonban már nem tévéztek, hanem elmentek az étterembe, a presszóba és beszélgettek. A beszélgetést tartják a mai napig lételemüknek. Nem a pizzától, a bazsalikomtól, meg a focitól lesz olyan az olasz kultúra, amilyen, azok csak következmények. Az alapvető társadalmi létezéstechnikákat alakítják sajátosan. Egy kávét isznak, nem hetvenet, de az olyan, hogy megáll benne a kanál. Azokat az archetipikus helyzeteket használják, amiket az elődeik, mert tudják, hogy az működik, és nem kezdenek el virtuális meg műanyagvilágot építeni maguk köré. Az emberi kapcsolatok, az ember maga a gazdagság. Az olaszok pontosan tudják, hogy az élet egy születéssel kezdődik és valahol egy halállal ér majd véget, és a kettő között az élet minden percét élvezni kell. Büszkék arra is, hogy volt egy olasz, aki ’56-ban itt volt és segített. Nekik igazi példakép.

olasz_diplomata_03.png

Fabrizio Franco (részlet a filmből)

A rokonokkal, családtagokkal folytatott beszélgetések hogyan vitték tovább a történetet?

Azáltal, hogy a főszereplővel már nem készíthettünk interjút, főleg ezek a beszélgetések azok, melyek alapján a néző kialakíthatja a képet, ahogy az a mi esetünkben is történt. Nyilván, ha ismertük volna még életében, árnyaltabb képet kapunk. A film általános tanulságai és üzenetei azonban fontosabbak a dokumentált történetnél. Nekünk, fiataloknak talán az a kérdés a legfontosabb, hogy mi hasonló helyzetben viselkednénk-e így. És ez a lényeg. Hogy mi az a határ, ameddig az ember hagyja a dolgokat folyni, és hol dönt úgy, hogy felveszi a kesztyűt és azt mondja, hogy beállok, mert ez már tarthatatlan. Az ember mindig boncolgatja, hogy mi a bátorság, a kockázat, mi az életút helyes vezetésének a titka – ez minden filmest érdekel, a nézőket is, hiszen ezekből a döntésekből áll össze az életünk. Ahogy az is, hogy mi marad az ember után. Elsősorban a gondolataink és a humorunk szerintem. Ettől is nagyon szép szakma a dokumentumfilm-készítés. Ha már elég sok dolgot megélt az ember, lesz egyfajta esszencia, amit vissza tud adni a fiataloknak. Ez a „bölcsülés” folyamata. Ezek az emberek a mi bölcseink, ezért szólnak róluk ezek a filmek. Még akkor is, ha nem feltétlenül ismertük jól őket, talán még a nevüket sem tudjuk, csak annyit, hogy ’56-ban volt itt valami olasz diplomata, aki önzetlen és nemes dolgot tett.

Betlen János írta a forgatókönyvet, ő volt a szerkesztő és a riporter is. Milyen volt a közös munka?

János fantasztikus ember, nagyon jó újságíró, remek diplomata, jól beszél nyelveket, igazi klasszikus értelemben vett tévés, és nagyon jó kontaktusteremtő. Így könnyű dolgom volt, mert riporterként a habitusa miatt könnyen elfogadták. Egy riport készítésében szerintem nagyon fontos a nyitottság. Azt értem ez alatt, hogy maximálisan tudjon az ember odafigyelni a riportalanyra, aki megszólal, aki bizalmába engedi a kamerát, és ez benne magától értetődően és mindig ott van. Ha a kontaktus megvan, akkor rendezőként csak biztosítani kell a feltételeket, hogy a film összeálljon.

Mit szólt a család, amikor megmutattad a kész anyagot?

Tetszett nekik, de már eleve nagyon örültek a megkeresésnek is, nagyon büszkék, bár a nagyközönség ugye még csak most fogja látni. Minden film csak akkor él, ha van nézője – néző nélkül csak egy „fiókban heverő tárgy”. Reméljük, hogy kialakul majd egyfajta kötődés a magyarokban is.

olasz_diplomata_04.png

Az olasz diploma családja napjainkban (részlet a filmből)

A film a Magyar Média Mecenatúra Program támogatásával készült, ahogy korábban a Kodály 2.0 filmed is. Milyen benyomásaid vannak a támogatási rendszerről?

Nekem nagyon pozitívak, de nem azért, mert minden alkalommal kapnék támogatást; nyilván olyan is van, amikor nem – ennél lényegesen többször pályáztam az elmúlt években. Támogatás nélkül ma Magyarországon ez a szakma meghalna, de a dokumentumfilmezés mindenképpen. Sokáig dolgoztam korábban a Hír TV-ben, és szombatonként behoztunk egy olyan műsorsávot, melyben egész estés dokumentumfilmek mentek, aztán egy idő után egyszer csak elfogytak. Ma folyamatosan van utánpótlás. A dokumentumfilmnek nem csak az a missziója, hogy a későbbi korok lássák, milyenek voltunk, hanem a jelenhez is szól, szembesít bennünket önmagunkkal, a saját világunkkal.

Amikor megszűnt annak idején a moziban vetített Filmhíradó, az szerintem egy nagyon tragikus médiatörténeti pillanat volt, mert onnantól kezdve alig lett nyersanyag arról a korszakról. Nem vagyunk arra büszkék, amit létrehozunk? Félünk magunktól? Én egy ideje már úgy csinálom a filmjeimet, hogy próbálok hinni a fennmaradásukban. Innentől kezdve elkezd eltűnni a „sallang”, és egy teljesen más filmkészítési élmény ér, sokkal sűrűbbé válik a készítés és a „végtermék” is.

Mátyás: mítosz és valóság címmel készül egy új filmed hamarosan, szintén mecenatúra-támogatással. Azzal hol tartasz, és min dolgozol még?

A Mátyás-film egy fantasztikus lehetőség – az is egy „halva boncolás”, ha szabad így mondanom. Sőt, inkább nem is ember, sokkal inkább egy mítosz boncolása. Egy minden pillanatában újabb és újabb fordulatokat hozó filmkészítésben vagyok ezáltal benne. Lesz egy fikciós része, egy olyan is, ami hű az adott korhoz, illetve olyan emberek is megszólalnak majd benne, akiknek tényleg jelent valamit Mátyás. Talán valamit hozzá tudunk majd tenni a róla alkotott képhez vagy legalább újra ráirányítani a figyelmet. Valamikor jövő év végén láthatják majd a nézők, novemberben már kezdjük a forgatást Visegrádon. Egyébként nagyon szerteágazó a munkám: van, hogy egyszerű rendező vagyok, vagy olyan is, hogy napi gyártású műsorok „realizálásán” dolgozom különböző televízióknál. Utóbbi esetben több szerepet ellátok egyszerre, hogy egyáltalán létrejöjjenek és működjenek ezek a műsorok. Egy ideje a legnagyobb videómegosztó oldalon egy online televíziócsatorna, a Speedzone napi munkájában is részt veszek, abban igazából csak mellékszereplőként. Egy baráti társaság indította el, akiket az autós szenvedély köt össze, és ez a fajta műsorkészítés teljesen más, mint amikkel eddig volt dolgom. Most történt meg ugyanis először, hogy közvetlenül is meg tudtam szólítani a nézőimet – nekem ez tévés rendezőként ugye soha nem adatott meg. A kommentelés lehetősége, az élő jelleg miatt ráadásul azonnali visszajelzéseket is kapok, amik közvetlenül alakítják a munkámat, önkritikára késztetnek. Úgy érzem, hogy egy nagyon fontos folyamatnak vagyunk a kellős közepén, és ez innentől egy nagyon izgalmas „játék”.

Címkék: interjú dokumentumfilm Médiatanács Magyar Média Mecenatúra Ember Judit-pályázat Eckhardt Balázs

A Médiatanács blogról

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának blogja. A Médiatanács tagjai: dr. Karas Monika elnök, dr. Auer János, dr. Kollarik Tamás, dr. Koltay András, dr. Vass Ágnes.

Weboldal a médiatörvényről

Ugrás a www.mediatorveny.hu-ra

Mecenatúra – Pályázati tükör

mecenatura_uj_310x222.jpg

A Médiatanács a Facebookon

  

Mecenatúra a Facebookon

                 

A Médiatanács YouTube-csatornája

Iratkozz fel YouTube-csatornámra