Ritka, mint a fehér szarvas Evenkiában – Interjú Török Zoltán rendezővel

2019.04.17. 15:02 :: Sajtoiroda

Most vasárnap mutatja be a Duna World Török Zoltán új, „szubjektív ismeretterjesztő családfilmjét”, A fehér szarvast, amely egy evenki néphez tartozó, Szibériában élő nomád családot mutat be, tizenkét évet felölelve, és kiderül: földjük nemcsak a Tunguz-meteorról híres, hanem a kizárólag közlekedésre, teherhordásra használt réncsordáikról és összetartó rokoni kapcsolatairól. A Médiatanács Magyar Média Mecenatúra támogatásával létrejött alkotás rendezői, produceri, írói, operatőri és narrátori feladatait is ellátó filmes arról is beszélt blogunknak, hogy miként éli meg a környezetváltozást egy nomád nép, hogyan lehet drónnal forgatni mínusz húsz fokban, mi az az evenki csokoládé, és hogy visszamenne-e a tajgára, ha tehetné. 

Az alkotóról dióhéjban

tz.jpgTörök Zoltán természetfilmes több mint másfél évtizede kezdte pályafutását, de már gyerekkora óta vonzotta a téma. Első filmjei elkészítése után Svédországba költözött, ahol nagy költségvetésű, díjnyertes alkotásokon dolgozott, majd 2007-ben megalapította saját stúdióját, az Azara Filmset: ennek első projektje volt a hatalmas sikernek örvendő Vad Magyarország – A vizek birodalma. 2015-ben szerepelt a mecenatúrás A természetfilm – magyar találmány? című dokumentumfilmben, 2016-ban a National Geographic megbízásából az Everglades nemzeti parkról forgatott. A jelen interjú témáját adó A fehér szarvas után most egy, a hortobágyi vadlovakról szóló természetfilmen dolgozik.

Török Zoltán gyerekkora óta természetfilmeket akart készíteni, álma pedig meg is valósulhatott. Világszerte forgatott már: ő készítette a 2011-es, nemzetközi díjakat is elnyerő Vad Magyarország – A vizek birodalmát, és a National Geographic megbízásából az Egyesült Államok második legnagyobb nemzeti parkját, az Evergladeset is bemutatta. A jelenleg Svédországban élő alkotó többször is Szibériába utazott, hogy egy rendhagyó, személyes műben tárja elénk az ott élő nomád nép, az evenkik életét: ez A fehér szarvas, amely április 21-én, vasárnap 13:50-től, illetve másnap hajnali 4 órától látható a Duna Worldön.

Eredetileg 2008-ban jelent volna meg a film, „A kis rénszarvas” címmel. Gondoltad volna, hogy több mint tíz év múlva mutatják csak be?

Egyáltalán nem gondoltam volna. 2008-ban úgy tűnt, hogy befejezhető, de aztán csak teltek az évek. Filmesként más projektekbe is belevágtam, Szibéria pedig azért nem a sarkon van, és a kommunikáció is nehézkes volt akkoriban. Teljesen eltűntek a főszereplők a szemem elől, a közösségi médián néztem a hashtageket is: evenki, Szibéria, aztán hirtelen az Instagramon keresztül rájuk bukkantam. Pályáztam a Médiatanács mecenatúraprogramjánál, és nagy szerencsémre nekik is tetszett a történet.

1_83.jpg

Mása és Misa, a főszereplő evenki testvérpár kikukucskál nyári sátrából (fotó: Török Zoltán)

Milyennek tervezted eredetileg a filmet?

Sokkal tradicionálisabb ismeretterjesztő filmet terveztünk, de végül személyesebb lett – a természetfilmjeimben korábban sosem helyeztem el magamat. Viszont ugyanaz az ismeretanyag szerintem teljesen átjön. Az előkészületek rengeteg időt igényeltek: az egész történet több mint tizenkét évet ölel fel, ami azért elég ritka egy ismeretterjesztő filmnél.

Alá kellett vetned magadat valamilyen különleges procedúrának ahhoz, hogy eljuss az evenkikhez?

Nem, egyszerűen csak odautaztam, jártam korábban is Szibériában, csak túrázni. Egy evenki kutató ismerősöm még az ezredforduló környékén sokat járt ki evenkikhez, és onnan jött az ötlet. Nagyon szerettem volna megmutatni, hogy milyen az életük. Bementem a helyi kormányzathoz, és elkezdtem kérdezősködni az evenkikkel foglalkozó részlegeken. Mindenki le akart beszélni, mondván, ilyen nomád családok már nincsenek: de hát kiderült, hogy csak vannak még páran. Még most, 2019-ben is. Egyébként határozottan vicces, mert amikor bejárnak a faluba, és van internet, akkor WhatsAppon beszélgetünk. Egészen szürreális.

Háromszor voltam ott akkor, 2005-ben és 2006-ban, (majd a Médiatanács támogatásával 2017-ben és 2018-ban egyszer-egyszer – a szerk.). Eredetileg csak egy kutatóútra mentem, hogy felmérjem a helyzetet, és megnézzem, hogy miként forgathatok majd ott, így nem is gondoltam, hogy azok a képek, amelyeket egy kicsi kamerával készítettem, belekerülnek majd egy filmbe.

A stáblistából is kiderül, de a felvételek alapján is látszik, hogy használtatok drónt. Hogy fogadták az evenkik?

2017 telén, amikor újra visszamentünk, már direkt elvittünk magunkkal egy kisméretű drónt. Minden gyerek ki akarta próbálni, hogy hogyan működik! Téli repülés, -20 fok alatt volt a hőmérséklet, szóval egyáltalán nem voltunk biztosak benne, hogy a drón azt eltűri. Erre bekapcsolt, és kiírta, hogy „addig nem tudsz repülni, amíg nem regisztrálsz a DJI-nál” (a gyártónál – a szerk.). Nos, az egy kicsit idegesítő Szibéria közepén, de megoldottuk. Felrepült a drón, erre két holló megtámadta a szerkezetet. Hát ez se volt szívderítő. De örülök, hogy elvittük, jót tett a filmnek.

2_75.jpg

Andrej, a 6-os számú rénszarvastenyésztő-brigád vezetője épp vadászatból tér vissza a tajgán, Badár Balázs (a képen balra) követi a kis drónnal (fotó: Török Zoltán)

Az evenkiket zavarta, hogy ott vagy? Rajtad kívül mások is jártak náluk?

Nem sűrűn mennek oda kívülállók. 2006-ban Ekonda faluban én voltam a második nem orosz állampolgár. Amikor visszamentem, előttem csak az az amerikai fotós járt, akinek a képei alapján találtam rá újra régi barátaimra. Én sem találkoztam ott más külföldivel. Ez egy gyönyörű vidék, és manapság már eljutni sem nehéz annyira, de még nem kapták fel a turisták. Rengeteg kultúrát tönkre tud tenni, ha sokan látogatják.

Úgy érzem, pillanatok alatt befogadtak. Persze vendég voltam, de amikor odamentem a nomád családhoz, a faluból mindig vittem egy csomó olyan élelmiszert, amit ők nem tudnak előállítani. Bár én nagyon szeretem az erdei kajákat is, például a nyers jávorszarvas májat, vagy ahogy ők nevezik: az evenki csokoládét. A nyers hal is baromi finom, a vizet meg a folyóból issza az ember, annyira tiszta. Bármikor visszamennék. Az biztos, hogy mindenképp visszamegyek megmutatni a kész filmet. Bár már elküldtem Vimeón, ami önmagában már elég vicces. A két főszereplő unoka, Mása és Misa – akiket nagypapájuk tanított a nomád életre –, most már késő tinédzserek, saját képeket is küldtek, amelyek bekerültek a filmbe. Azt írták vissza WhatsAppon, hogy megkönnyezték a 12 éves felvételeket – akkor még hat év körüli kisgyerekek voltak, nem emlékeztek rám. Csak a családi legendáriumból tudták, hogy volt valami filmes.

Mennyire ment könnyen a modern technológiájú társadalomból a tajgai életmódra váltani?

Ennél jobb érzés nincs! Nincs internet, nincs semmi – ki vagy kapcsolva a világból. Én imádok ilyen közegben lenni, sátorban aludni. Nagyon otthonosan éreztem ott magam. Eszméletlen sok ideje marad az embereknek egymásra, és ez nekem nagyon, nagyon tetszett. A sátorban állandóan vidámkodtak, beszélgettek egymással, sehova nem siettek. Az emberi kapcsolatokról szól ott minden.

Ez az erdei élet közel áll hozzám, és semmilyen gondot vagy fennakadást nem tapasztaltam. Remélem, én sem okoztam problémát az evenkiknek. Segítettem nekik télen fát vágni, gyűjteni. Eleve tetszett ez a gyűjtögető-vadászó nép, mert különlegesek: nincsenek nagy csordáik, és nem a húsáért tartják a rénszarvasokat (bár esetenként levágnak azért egyet-egyet), hanem elsősorban azért, hogy lovagoljanak – pontosabban rénegeljenek – rajtuk, és elmenjenek velük például vadászni. Egyébként vad jávor- és rénszarvasra is vadásznak: saját, szelíd rénszarvasaikkal csalják oda a vadat. A szőrme fontos része az életüknek, és ezt állatfilmesként furcsa feldolgoznom. Nekik az az élet, hogy lelövik a nyusztokat meg a cobolyokat, és a prémjükért pénzt kapnak. Abból veszik az élelmiszert és a motoros szánhoz, a csónakhoz szükséges benzint, de minden mást az erdőből állítanak elő.

Van olyan esemény, történet, amit sajnálsz, hogy kimaradt a filmből?

Igen, több is. Az egyik az, ami megmutatja, hogy nem úgy kell elképzelni őket, mint egy elszigetelt népcsoportot, amelynek tagjai semmit nem tudnak a külvilágról. Az evenkiknek van ugyanis egy nomád iskolájuk, amelyet egy-két helyi, ilyen jellegű tanárképesítést szerzett szülő tart, akik  vállalják, hogy az alsóbb osztályoknak megfelelő korú gyerekeket oktatják. Így a fiatalok több időt tölthetnek a családjukkal a tajgán, és nem kell bentlakásos iskolába menniük. Nos, az egyik legszürreálisabb élményem ehhez kapcsolódik. Ugyanis a munkájukhoz laptopot kértek tőlem ajándékba. Ülök Szibéria közepén, a sátrukban, odaadom a laptopot, az iskolát tartó hölgy pedig megkérdezi: „Ugye van rajta vírusirtó?”  A generátorról van áramuk napi 1-2 órára, tudnak rádiózni, laptopot tölteni. Tájékozódnak a világról.

Egy másik nagyon jó történet sajnos szintén kimaradt, jogdíjokok miatt. Képzeld el: a gyerekek a rénszarvas hátán a Despacitót éneklik mint a legnagyobb helyi slágert 2017-ben. Föl is vettem magáncélra. Rénegelés közben azt dalolták. Nagyon bájos. De az is hasonlóan szürreális volt, amikor 2006-ban Tony Blair miniszterelnök politikájáról beszélgettem a nagypapával Szibéria közepén.

Nem szeretem azokat az antropológiai témájú filmeket, amelyek idealizálják ezt a létezést, és túlságosan romantikus stílusban próbálják elmondani, hogy mi a jó nekik az erdőben. Én próbáltam megmutatni, hogy mennyi túlélési esélyük van, hogy ott azért ez nem csupa vidámság: változik a klíma, felgyorsult az élet.

3_61.jpg

Vlagyimir, a film főszereplője unokájával, Másával a tajgán (fotó: Török Zoltán)

Evenkik Kínában és Mongóliában is élnek. Gondoltál rá, hogy meglátogatod az ottani csoportokat?

Evenkik egész Szibériában vannak, az Amur-folyó vidékétől, a Távol-Kelettől egészen a film helyszínéig, Evenkiáig, egészen nagy különbségekkel. Hatalmas nagy téma, de én konkrétan ezt a történetet akartam elmesélni, hogy itt milyen változások zajlanak. Akik például Jakútiában laknak, már olyan eltérő dialektusban beszélik az evenki nyelvet, hogy pár száz kilométerre már nem is értik egymást. Az evenkik ugyanakkor az összetartozásuk kifejezésére nagy fesztiválokat is rendeznek, ilyenkor Szibéria-szerte összejönnek, minden évben, és saját nyelvükön, saját zenéikkel adnak elő. Pont ott, Evenkiában, ahol a Tunguz-meteorit leesett 1908-ban.

A filmben alapvetően viszont oroszul beszélnek, orosz nevük is van. Mikor használják a saját nyelvüket?

Elég sok evenki beszéd van a filmben, de állandóan váltogatják a nyelveiket, és gyakran a szavak is keverednek, mint a kétnyelvű családoknál. Eredetileg a felirat is úgy készült, hogy zárójelben jeleztük, hogy épp evenki vagy orosz a szöveg, de ezt végül elvetettük, mert többen is jelezték, hogy zavaró. Ezt sajnálom, de érthető. Én magam egyébként a mai napig szinte naponta beszélek velük oroszul. Az evenki nyelvet cirill írással jegyzik mostanság, és nagy hangsúlyt fektetnek az írásbeliségre, ahogy kultúrájuk fenntartására is, érdekes módon leginkább már a nagyobb településeken élők.

A fehér szarvas hagyománya érdekes szimbolika a filmben: a mondaviláguk szerint minden gyermeknek jár egy fehér szarvas, amellyel együtt felnőve sajátíthatják el, hogyan kell élni a tajgán. Milyen az evenkik vallása, mítoszvilága?

A 30-as években gyakorlatilag lefejezték az ő társadalmukat, kivégezték a sámánizmust. Finomabban nem lehet ezt mondani. Elvitték a sámánokat, a törzsi vezetőket, a kultúrájuk nélkül maradtak, és nagyrészt áttértek a keresztény hitre, amiből próbálnak visszamenni. A nagypapát sokat kérdeztem, és majdnem elsírta magát, amikor mondta, hogy gyakorlatilag nem tudják az utat vissza a saját múltjukhoz, kultúrájukhoz, mert annyira elveszett itt a kommunizmus pár évtizede alatt. Egyébként a „fehér rénszarvas” történetét – amit a nagypapa mesélt nekem – nem igazán láttam a gyakorlatban is lejátszódni, ezért ironikusabb hangvételt ütöttem meg. Elvégre láthatóan nem alakult ki szoros kötelék az állat és a gyerekek között.

4_35.jpg

Evenki gyermekek népviseletben (fotó: Rachel Jonas)

A sztálini korban kényszerletelepítés folyt ellenük, ami egy nomád törzs számára végzetes lehet. Te hogy látod: az evenki nép érzi, hogy fokozatosan kihal a kultúrája?

Hogy a kultúrájuk elvesztését hogyan élik meg? Hát.. alkoholizmussal, de én ezt nem akartam végül megmutatni. A falvakban az identitásválság egyik fő oka, ha elveszítik rénszarvasaikat – és megy is mellé a vodka, válságkezelésképp. De kinn az erdőben nem nagyon isznak, mert ott annyi a dolog. Bár, amikor megérkezem a faluból, akkor megkérdezik, hogy hoztam-e valamit, sőt, külön kérik, hogy konyakot vigyek; de csak a legvégén adom oda – körülbelül két deciről van szó tíz emberre. 

 A film végén egy mondat erejéig utaltál a környezetváltozásra. Ezt a témát nem szeretted volna jobban kibontani?

Többször rákérdeztem erre az evenkiknél, de ők nem voltak ebben annyira partnerek, én pedig nem akartam belemagyarázni, hogy nekik milyen rossz, ha egyszer ők nem gondolták úgy. Látják, hogy változik a környezet, de nem annyira érinti őket. A nagypapa szerint "régen -60 fok volt télen, most -40". Ezen nevethetünk persze, de tény: hatalmas erdőtüzek tomboltak – benne voltak a hírekben, műholdról is látszódtak –, és részben emiatt veszett el a csordájuk. Óriási szárazságok vannak. Sokkal több a szúnyog, korábban kelnek ki a lárváik, és mivel hosszabb ideig vannak jelen, tömegesebben, a rénszarvasok sokkal fogékonyabbak az általuk terjesztett betegségekre.

Egyébként nagyon különleges, melankolikus hangulata volt a filmnek.

Hát igen, a melankolikus jó szó rá. Nem akartam, hogy szomorú legyen, és lássuk be: aki megnézi a filmet, elgondolkodik, hogy mennyi esélyük van a következő húsz évben. Ezt nem tudjuk, majd elválik, de ők, ezekben a kisebb csoportokban, mindent megtesznek, hogy a kultúrájuk fennmaradjon – én ebben próbáltam segíteni.

5_21.jpg

Török Zoltán, a film rendező-operatőre evenki gyermekek gyűrűjében (fotó: Badár Balázs)

Például gyűjtést szerveztél egy közösségi oldalon, hogy a nagyapának legyenek újra rénszarvasai, miután azok részben elpusztultak a nagy erdőtüzekben,  részben megölték őket a farkasok.

Igen, büszke vagyok, hogy több mint kétszáz adakozótól jött végül össze a pénz a rénszarvasok megvásárlásához, harminc-negyven országból – ez is a film része lett. Bár már nem illik bele az ismeretterjesztő filmek sémájába, azt gondoltam, hogy bármi megengedhető, ha összetartja a történetet és beszippantja a nézőt. Ezek az igazán váratlan fordulatok: nézel egy néprajzi filmet, és hirtelen az Indiegogón gyűjtenek pénzt. Szóval én bevállaltam, hiszen nem lehetett eldönteni a filmkészítés elején, hogy ez hogy fog elsülni. Egyben megnézve a filmet, szerintem megállja a helyét. A film vége más szempontból is kitekintés: megtudjuk, hogy az egyik unoka, Mása cukrásznak tanult egy nagyobb városban, de 2018-ban kislánya született, így visszaköltözött Ekonda faluba, ahol a mai napig gyakran álmodik a tajgában töltött éveiről. Misa pedig szerelőnek tanult a városban, de már ő is visszament Ekondába. Ugyan nem akar a nagypapája nyomdokaiba lépni, de imádja a vadászatot és a hóviharokat.

A film adatlapján szubjektív ismeretterjesztő családfilmként határozod meg a műfaját. Miért döntöttél úgy, hogy saját családi életedből is megmutatsz pillanatképeket?

Nem szerettem volna benne lenni a filmben, az utolsó pillanatig. 2006-ban csináltunk egy werkfilmecskét arról, ahogy forgatunk, és arra gondoltam, hogy valamiképpen össze kellene kötni az éveket: megmutatni, hogy eltelt 12 év. Onnan jött az ötlete a vágómnak és társrendezőmnek, Hargitai Lászlónak, hogy lehetnék én, aki összeköti a cselekményt, de ezt elég nehéz úgy megcsinálni, hogy ízléses legyen, és ne tolakodó. Próbáltuk úgy elkészíteni, hogy a kamerába sose beszéljek, hanem ott legyek a többiekkel. Ettől személyesebb. Így azokról a részekről, amelyekben szerepelek, László döntött, mert még a vágásnál sem akartam jelen lenni.

Sokoldalú vagy. Rendezel, producerkedsz, forgatókönyvet írsz, és operatőr is vagy.  Melyik a „kedvenc”?

Muszáj több mindent csinálni, nincs más választás. A legjobban a történetet szeretem kitalálni, összerakni, majd megvalósítani; a rendezés a kedvenc. A beszélgetésünk előtt épp a hortobágyi vadlófilm történeti mellékszálain dolgoztam: hogy miket kell forgatni és hogy fognak beleilleszkedni.

Mi a véleményed a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra programjáról?

Őszintén szólva csak pozitív élményem van. Kivéve a legelejét. Azt se mondanám negatívnak, inkább furcsának. A második fordulónál személyesen kell bemenni, erre rettentően felkészültem, napokon keresztül, ehelyett a bizottság a saját maga által már jól előrekészített keresztkérdéseket szegezte nekem. Egyébként meg a gyártási folyamatban nagyon pozitív volt a tapasztalatom, és a rugalmas hozzáállás tetszett nagyon. A leadási határidőt módosítottunk egy évvel, épp azért, hogy még egyszer visszamehessek, miután összegyűlt a pénz a rénszarvasokra. Megírtam a Mecenatúrának, hogy úgy gondolom, még egy fordulat beleférne, jobb is lenne tőle a film. (A film végén Zoltán újra visszament, és láthattuk, ahogy az evenkik megkapják új szarvasaikat – a szerző.) Gond nélkül belementek, és én ezt nagyra értékelem. Úgy gondolom, hogy az epilógus nélkül ez a film nem lett volna ilyen fordulatos és személyes.

Egyébként magyar vagy külföldi téma mozgat meg jobban? Van olyan hely, ahova nagyon szívesen elmennél, mielőtt „eltűnne”?

Nincs különbség: a történet. A sztori. Most is ugye a Hortobágyon forgatok. Már nem az "egzotikus" táj hoz lázba, hanem a cselekmény. Az, hogy érdekes legyen – és ez nem csak állatokra vonatkozik, hanem bármire. Az evenkik esetében úgy gondoltam, hogy valamit el tudunk mondani egy alig ismert kultúráról. Nyilván egy hazai témát logisztikailag könnyebb feldolgozni. De hogy az a Kiskunságban, Somogyban, a Himaláján vagy akárhol van, az mindegy.

Nehéz választás, hogy hova mennék. Őszintén? Bárhova. Minden veszélyben van. Pont most néztem az BBC-s Our Planet sorozatot, fantasztikus képi világgal, és ez elmondja végre a problémákat. Az ember szíve elszorul, amikor látja, hogy Borneóban mennyi erdő fogyott el. Néha azt gondolom, hogy kéne Afrikában forgatnom, hogy még lássam ezeket az utolsó dolgokat, csak hát nekem mi közöm van Afrikához. Sokszor elgondolkozom azon, hogy milyen jó lenne ott dolgozni, hogy megnézzem, és megmutassam a megmaradt vadonokat, még mielőtt eltűnnek. Elképesztő ütemben tűnnek el az élőhelyek az elmúlt tíz-húsz évben.

Mit gondolsz a magyar vadonokról?

Magyarországon azért nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, mert sokan nem tudják, hogy milyen elképesztő, értékes természeti világunk van. De ez már egy másik film és egy másik téma. A legtöbben távoli egzotikus vidékekre vágynak, pedig rengeteg filmtémát találni még Magyarországon, mint például a gazdag madárvilágot. De szerencsére a kollégák, mint például Mosonyi Szabolcs, megmutatják a hazai életet is.

Címkék: interjú ismeretterjesztő film Médiatanács Török Zoltán Magyar Média Mecenatúra Kollányi Ágoston

A Médiatanács blogról

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának blogja. A Médiatanács tagjai: dr. Karas Monika elnök, dr. Auer János, dr. Kollarik Tamás, dr. Koltay András, dr. Vass Ágnes.

Weboldal a médiatörvényről

Ugrás a www.mediatorveny.hu-ra

Mecenatúra – Pályázati tükör

mecenatura_uj_310x222.jpg

A Médiatanács a Facebookon

  

Mecenatúra a Facebookon

                 

A Médiatanács YouTube-csatornája

Iratkozz fel YouTube-csatornámra