Egyedül készítették a plakátot, és most egyedül is maradt – interjú Ducki Witek dokumentumfilmessel

2019.11.08. 09:01 :: Sajtoiroda

Plakátmagány címmel vasárnap 14:50-kor mutatja be a Duna TV Ducki Witek személyes, családias ismeretterjesztő filmjét, amely a magyar plakátszakma nagyjait szólaltatja meg a Médiatanács támogatásával. A rendezővel arról beszélgettünk, hogy mitől magányosak a plakátok, hogy milyen a családi barátokat meginterjúvolni, és hogy miként lehet berlini albérletet szerezni egy lopott plakáttal.

Az alkotóról dióhéjban

27788822_10213843804161082_3110721439655681787_o.jpgDucki Witek alkotói családban nőtt fel: édesapja, Ducki Krzysztof – aki egyúttal a Plakátmagány film egyik szereplője és ihletője is – grafikus és plakátművész, testvére animációkat készít, ő maga pedig dokumentumfilmek készítésével foglalkozik. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett kommunikáció és médiatudomány szakon, és pályafutását az MTV nemzetiségi szerkesztőségénél kezdte. Rondó című műsorában a Magyarországon élő kisebbségek helyzetét járta körbe. Sommelier című kisjátékfilmje fődíjas lett Észak-Amerikában, Coloradoban. A Médiatanács Magyar Média Mecenatúra programjában korábban is részt vett: A Duna-Tisza közi hátság vízgazdálkodása filmben riporter, A béke ára, a dél-tiroli autonómia című dokuban társrendező volt. A Plakátmagány eddigi legszemélyesebb műve.

Édesapád, Ducki Krzysztof a plakátkészítés egyik nagyja és a film egyik szereplője a nyolc közül. Milyen volt a saját édesapádat meginterjúvolni?

Elég nagy dolog ez szerintem, és nem is egyszerű. Abszurd volt a helyzet, különösképpen azért, mert nála vettük fel. Egy stábbal vonultam be abba a lakásba, ahol tegnap még a gyerekeim futkorásztak és játszottak a nagyszülőkkel. Eltakarítottuk a gyerekjátékokat, letettük a kamerát, és hirtelen el kellett komolyodnunk. De édesapám, aki a Magyar Plakáttársaság jelenlegi elnöke, már egy ideje mondogatta, hogy kezd kiöregedni az a generáció, amelynek tagjai tudnának mesélni. Többen sajnos már meghaltak, és jó lenne, ha születnének interjúk, ha megörökíthetnénk a történeteiket. Ez alapján gondoltam azt, hogy filmet is lehetne belőle csinálni. Nagyon megható, hogy mind a mai napig mennyire összetartanak. Hetven év körüli művészekről van szó, akik még most is ott vannak egymás megnyitóin, függetlenül attól, hogy vidéken vagy városban van.

Nem zökkentett ki téged ez a különleges helyzet? Vagy őt?

Dehogynem, direkt benne is hagytam egy kis kitekintést, még a film legelején. Apu elakadt egy pillanatra, és lengyelül, az anyanyelvén kezdett el hozzám beszélni. Ezt pont azért hagytam benne, hogy egy picit kizökkentsem a nézőt is, és tudatosuljon benne, hogy személyes kapcsolatom van ezekkel a művészekkel.

Ez mennyi előnyt jelentett számodra?

Gyerekkorom óta ismerem őket. Ők pedig az életem olyan időszakára is emlékeznek, amiről nekem még emlékeim sincsenek. Gyakorlatilag mindenkihez úgy mentünk be interjúzni, hogy tudták, hogy ki vagyok, ismernek harminc éve, a srácot, aki gyerekként a kiállításokon rohangál a plakátok között. Az archív anyagok nagy része családi felvételekből áll, amelyeket egy régi kis videokamerával csináltunk – sőt, vannak olyan felvételek, amelyeket 4-5 éves koromban készítettem. Belepasszoltak a filmbe, ez pedig egyfajta katarzisélményt váltott ki. A művészek valószínűleg jobban is megnyíltak előttem, mintha egy idegen lett volna ott. Apukám „elakadásához” hasonló pillanat, amikor Árendás József, az egyik szereplő kezd úgy egy mondatot, hogy „magunk között szólva.” – ez annak a jele, hogy sikerült elfelejteni, hogy ott egy kamera. Akkor kezdtünk el igazán beszélgetni; és szerencsére minden interjúnak volt egy ilyen pillanata. Persze sok minden volt, ami számunkra természetes, ezeket a történéseket rendszerezni kellett. Például hogy egy zsűri döntötte el, hogy ki készítheti el az adott plakátot – ami kicsit hasonló ahhoz, ahogy az én filmem születhetett.

plaka_tmaga_ny0.jpg

Ducki Krzysztof plakátja 1983-ban a Gandhi c. film magyar bemutatójához

Hogyan jutottál el a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra programhoz?

A filmeseknél a Mecenatúra alapinformáció. Mindenki tudja, hogy van – a nagy lépés az, hogy meg is pályázzuk. Csak meg kell találni a módot. A Mecenatúra remek lehetőség az olyanoknak, mint én: akik nem végeztünk a filmművészetin. Ez egy nagyon demokratikus pályázat. Nem éreztem azt, hogy számít, hogy van-e neve az embernek. Persze én csak a saját példámból tudok kiindulni, de én teljesen ismeretlenül tudtam, kizárólag az ötlet alapján pályázatot nyerni. Ez nagyon motiváló!

A filmből is kiderült, hogy közösségi esemény volt egy új plakát. Szinte mindenki ott volt, megvitatták, értékelték.

Ezt is tudatosítanom kellett magamban: hogy ez nem mindenhol van így. Néztem régi családi felvételeket, és több kiállításon is ott volt mindenki. Rádöbbentem, hogy engem úgy, hogy két pici gyerekem van otthon, nagyon nehéz kirobbantani. Ők viszont mindig megoldották valahogy, hogy tartsák a kapcsolatot, ápolják a barátságokat. Rengeteg emlékem van arról, hogy átmegyünk látogatóba, folynak a felnőtt beszélgetések, mi pedig a testvéremmel nagyon unatkozunk, és folyton azt kérdezgetjük, hogy mikor megyünk már haza. A filmmel most gyakorlatilag a saját múltamat is áttekintettem.

Az alkotásban kizárólag „veteránok” szerepelnek. A fiatalokról szándékosan nem esik szó?

A plakátkészítés olyan szempontból tekinthető csak halottnak, hogy már nem az utcákra kerülnek. Beszorultak a kiállítási termek falai közé, ott viszont továbbra is élnek. Most viszont a régi nagyoknak akartam emléket állítani, még amíg van rá lehetőség. Volt olyan, akit a film forgatásához felkerestem még, de most már nem él.

 plaka_tmaga_ny10.jpg

Gál Krisztián és Korolovszky Anna fiatal grafikusok és a plakáttársaság tagjai előkészítik a 2. PosterFest kiállítást 2018. novemberében

Meg lehetett ebből élni?

Voltak olyan művészek, akik meg tudtak, voltak, akik mást is csináltak. Egy művész esetében régen úgy nyolcvan százalékot tettek ki a plakátmegrendelések, és húszat minden egyéb, például mozifalak illusztrációja, szórólaptervezés. Ma ez megfordult. Létezik a plakát mint művészeti ág, csak már nem az utca öltöztetője. Legalábbis Magyarországon. De például Lengyelországban valamiért teljesen más az összkép. Leírhatatlanul más élmény úgy végigsétálni egy utcán, hogy gondolkodásra ösztönözzenek plakátok.

Miért változott meg mára ennyire a helyzet itthon?

Egyrészt borzasztó drága a hely maga, ahova kikerül a plakát. Emellett a megrendelők inkább az egyszerűséget és a gyorsaságot igénylik, és nem azt, hogy a plakátok gondolkodásra késztessenek. Minden hamar ki-, majd lekerül. Most már ügynökségek is bekerültek a képbe, ahol csapatok készítik a munkákat. Pedig a plakát igazából individuális műfaj, nem lehet azt többen művelni. Lengyelországban a nagy múlt menthette meg ettől a sorstól a plakátokat.

Valahogy tovább él azért a plakát eredeti eszméje?

Az igény ugyanúgy megvan még. Az internet egy virtuális-vizuális országút, amin mindenki jön-megy. Ha viszont látunk egy képet, ami megragadja a figyelmünket, akkor megállunk egy pillanatra. A plakát, alapjait tekintve egy kép, amely egyszerű üzenetet közvetít vizuálisan, viszont többet hordoz annál, ami önmaga. Ilyeneket pedig gyakran láthatunk a világhálón. Az utcáról átköltözött tehát az internetre. Pedig az utcán lenne a helye.

A mai napig emlékszel régi plakátokra?

Persze. Amikor a mecenatúrás konzultáción voltam, a zsűritagok is fel tudtak idézni harminc évvel ezelőtti műveket, például a filmben is látható, Gandhiról készültet, vagy olyat, amit Woody Allen alkotásához csináltak. Ma már alig vesz az ember plakátot, de régen a mi lakásunk tele volt – a tapéta is abból állt. Most viszont nemigen sétáltam el olyan utcai plakát mellett, amit el tudnék képzelni otthon.

Másoknál mit tapasztalsz?

Ehhez kapcsolódik egy nagyon érdekes történet. Amikor Berlinbe költöztem, albérletkeresőben az egyik helyen észrevettem a testvérem egyik Lengyelországban készített plakátját. Kiderült, hogy a jövőbeli lakótársaim Krakkóban megláttak egy plakátot, ami megtetszett nekik: leszedték és hazavitték. Azonnal megvolt a közös téma és szimpátia. Egyébként régen is sok „plakátlopás” volt. Ez is igazolja, hogy lenne erre igény.

A film befejezése azonban szomorú képet fest a jövőről: egy autómárkát hirdető plakátot szednek le épp, amely a mélybe hullik.

Már a legelején tudtam, hogy mit szeretnék a végére, ehhez pedig szakembereket kerestem. Ismeretlenül telefonáltam és nagyon segítőkészek voltak. Gyorsan eljutottam az alpinistákhoz. Vankó Bencével, a film operatőrével felrepültünk a drónnal és rögzítettük. A helyzethez méltó módon a drón ugyan összetört, de a felvétel legalább meglett, és szemlélteti: elvesztette népszerűségét a plakát. Magányos műfaj ma már.

Innen a cím? Kapcsolódik Pilinszky János híres Négysoros című verséhez?

Számomra azt jelenti, amit kimondunk: hogy a plakát mint valami, ami rengeteg embert elér, magányos. Egyedül készítették, és most egyedül is maradt.

komment

Címkék: interjú ismeretterjesztő film Médiatanács Magyar Média Mecenatúra Ducki Witek

A Médiatanács blogról

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának blogja. A Médiatanács tagjai: Karas Monika elnök, Budai László, Hankiss Ágnes, Szadai Károly és Meszleny László.

Weboldal a médiatörvényről

Ugrás a www.mediatorveny.hu-ra

Mecenatúra – Pályázati tükör

mecenatura_uj_310x222.jpg

A Médiatanács a Facebookon

  

Mecenatúra a Facebookon

                 

A Médiatanács YouTube-csatornája

Iratkozz fel YouTube-csatornámra
süti beállítások módosítása