Médiatanács-blog

Interjú Szanyi Gyöngyi dokumentumfilm-rendezővel

Vajon mit találhat valaki egy elhagyott Békés megyei lekvárüzemben? Dokumentumfilm-rendezőként ezernyi finom szálat, amelyben összefut a régi arisztokrácia és a mostani elit felelősségtudata, a termőföld szeretete és egynéhány sajátos életsors. A kötőanyag az emberi tartás, elhivatottság és a történelem. A Médiatanács mecenatúraprogramján nyertes Szanyi Gyöngyi A vér nem válik vízzé című filmjében nemcsak a lekvárüzem régi és új – értelmiségiből lett földműves – birtokosa, hanem múlt és jelen is találkozik.

– Honnan merítetted a film ötletét?

– Mindig több témát is elraktározok, amikkel szívesen foglalkoznék, ha lehetőséget kapnék rá. Ilyen volt az elhagyatott pósteleki lekvárgyár épületének és a hozzá kapcsolódó embereknek a sorsa is, amire egy békési magánlátogatás alkalmával bukkantam. Amikor megláttam a Médiatanács pályázati kiírását, tudtam, hogy ez a történet épp illik oda: mezőgazdasági témájú, amit abban az évben kiemelten támogattak. Számomra a legizgalmasabb a filmbeli szereplők életútja, hogy hogyan oldották meg a nehézségeiket, mi az örömük, fájdalmuk. Reményeim szerint vallomásaik eljutnak majd egészen a nézők lelkéig, ahogy az enyémhez a forgatás alatt. Egyszerűen fantasztikus, ahogy képtelenebbnél képtelenebb helyzetekhez alkalmazkodnak és közben nem megalkuvók, nagyon szeretetreméltó személyiségek. 

– Magadat is ilyen különcnek tartod? Melyik szereplővel azonosulnál leginkább, ha választanod kellene?

– Hát, én sem vagyok túl kompatibilis a mostani világgal, de nagyra értékelem a tartással teli alázatosságot. Kivel azonosulnék? Legszívesebben összegyúrnám a két főszereplőt: egyszerre szeretnék romantikusan, grófnő módjára kilovagolni a birtokomra, és ugyanakkor élvezni azt az örömöt, amit a saját földembe kemény kétkezi munkával elvetett búza learatása okoz. 

Az egyik főszereplő Jeanne-Marie Wenckheim Dickens grófnő. Ő az egyedüli olyan leszármazott, aki úgy tért vissza a kilencvenes évek végén, hogy idejének nagy részét Magyarországon tölti. Nagy erő kell hozzá, hogy úgy térj vissza az ősi családi birtokra, hogy az már nem a tiéd és nem is lesz az soha.  Dobozon püspöki felajánlás alapján lakik a plébánián, amelyet egykor a nagyapja építetett és ő most felújítatta. Jeanne-Marie ősei tradíciójának a szerelmese, egész különleges, ahogy megpróbál beilleszkedni, katolikus hittant és gyerektáborokat szervez, részt vesz a közösségi életben. Nem vágyik kastélyra, mert annak annyi ablaka van, hogy nem győzné pucolni. Amikor közbevetettem, hogy de hát megpucolt-e ő valaha egyetlen ablakot is, persze csak nevetett.

Jeanne-Marie Wenckheim Dickens grófnő ül annak a templomnak a lépcsőjén, amelyet még a nagyapja építtetett

A másik főszereplő, Szalai Lajos kisbirtokos paraszti családból származik. Feleségével együtt kárpótlási jegyek révén jutottak földekhez a hajdani Wenckheim birtokból, és itt ér össze a két történet. Lajos „megszállott”, a föld szerelmese, egyébként mérnök, de ahogy lehetősége nyílt rá, visszatért ősei életmódjához. Amit nagyon szeretek benne, hogy rácsodálkozással foglalkozik minden növénnyel, állattal. Nála értettem meg azt a mondást, hogy gazda szeme hizlalja a jószágot. 

– Mindkét szereplő büszkén, erőteljesen, de különbözőképpen éli meg a magyarságát. Hogyan viszonyulnak a közös ponthoz, a lekvárgyárhoz?

– A grófnő elengedte már a családi birtokot, nem ezért van Békés megyében. Őt, ahogy mondja, Isten hozta vissza. Egyetlen tárgyat szeretett volna visszaszerezni, de hogy mi az, és hogy sikerült-e, ez legyen a film meglepetése. Ő leginkább a társadalmi szerepvállalásában látja a magyarságának feladatát és az arisztokrácia, a tehetősek felelősségét.

A Szalai házaspár, úgy érzem, inkább a szívére hallgatott, mint a racionális megfontolásokra, amikor megvette az épületet, de hát az is igaz, hogy álmok nélkül nem érdemes élni. Szeretnék felújítani majd a gyárat valamilyen formában, de a pénzhiány egyelőre megakadályozza őket ebben.

A pósteleki konzervgyár, ahol a film szálai összefutnak

– Mennyire hagytad, hogy a megismert történetek alakítsák a filmedet, és mennyire ragaszkodtál a kezdeti elgondolásaidhoz?

– Finom egyensúlyra törekedtem. Ragaszkodtam az elgondolásaimhoz, de sokszor elkápráztatott és elgondolkodtatott a valóság „bemutathatatlan” árnyaltsága. Az új szálak felvételénél a szereplők iránti tisztelet és saját kíváncsiságom vezérelt a döntésekben. Tudni kellett azonban meghúzni a határt, hiszen az 52 perces időkeret adott volt számomra, azt nem léphettem túl. Nem szabad mohónak lenni, pedig az volt az érzésem, hogy itt film hátán film van. Érintettük például azt is, hogy a grófnő Charles Dickens dédunokájának özvegye, de nem bontottuk ki a szálat teljes mértékben.

Próbáltam sok időt tölteni a szereplőkkel és beszélgetni kamerán kívül is, hogy aztán majd az úgymond éles helyzetben ne „nyilatkozósak” legyenek, hanem inkább beszélgetősek – számomra ez nagyon fontos volt. . Néha egy-egy provokatív megjegyzéssel kellett előcsalogatnom belőlük a valódi érzéseiket. Igazi természetes vallomásokat hallhatnak majd a filmben, ami akár patetikusnak látszódhat majd. Ezt vagányabb összekötő szöveggel oldom.

Szalai Lajos és felesége, Gyeraj Anikó kárpótlási jegyek révén jutottak földekhez a hajdani Wenckheim birtokból

– Elvégezted a kulturálisantropológia-szakot is. Ez a tudás milyen pluszt adott a mostani filmedhez?

– Ott is különféle irányzatok vannak – én leginkább azt a szemléletet vallom, hogy el kell tűrni a változást, mert van jó oldala is. Nem hiszek abban, hogy a konzerválás bármit is megold. Van egy híres kutatási módszer, a résztvevő megfigyelés, amikor a kutató úgy próbál információhoz jutni, hogy a lehető legnagyobb mértékben próbál beleolvadni a közösségbe – ezt valóban hasznosnak tartom. Mert hiába megyek le egy hipotézissel a fejemben, ha egyszer a megtapasztalt tények másfelé terelik a munkát, azzal együtt persze, hogy hűséges maradok a témához és az emberekhez, akikről forgatok. Például vágytam volna arra, hogy lefilmezhessem a boldog végkifejletet az újonnan beüzemelt lekvárgyár nemzetiszín szalagjának átvágásáról, de a valóság ennél sokkal bonyolultabb történeteket hozott a felszínre, és örülhetünk, ha az épület maga egyáltalán megmarad.

– Hogyan értékeled a Médiatanács filmtámogatási koncepcióját?

– Jónak tartom, hogy a konzultációkon személyesen ki kell állni, és összeszedettnek kell lenni, mert ez feltételezi az előzetes terepmunkát és kutatást. Örülök, hogy a pályázat lehetőséget nyújt arra, hogy megmutathassam ezeket a különleges embereket – én a tudásom legjavát igyekszem beletenni, és remélem, hogy az MTV sem egy eldugott idősávban adja majd adásba. Jó kezdeményezésnek tartanám emellett, ha a Médiatanács a pénztámogatáson túl is segítené a nyertes filmet például vidéki vetítésekkel vagy szemlékkel. Hiszen mindannyian azért készítünk filmet, hogy azokat láthassák a nézők.