Interjú Szekeres Csaba rendezővel
A 21. századi ember elveszítette annak képességét, hogy eggyé válva a természettel kiszámítható, és jól működő világot teremtsen. Szabad-e hinni annak lehetőségében, hogy mindent elölről kezdhetünk, vissza lehet térni az alapokhoz, és mindazt, amit eleink jól ismertek, elő lehet venni, és újra hasznossá tenni? Erre példa Pázmánd, a közösségi és hagyományos alapokon gazdálkodó falu, amelynek fejlődését Szekeres Csaba rendező két éven keresztül követte nyomon. A Médiatanács Ember Judit dokumentumfilmes pályázatán támogatott Kivonulás a Paradicsomba című film február végére készült el, és hamarosan látható lesz a közmédia műsorán.
Az alkotóról dióhéjban:
Szekeres Csaba első jelentősebb filmje a Provence-i levelek című dokumentumfilm volt 1993-ban, amit az HBO vetített. 1997-ben indította útjára feleségével, Gáspár Judittal Felelet az életnek című dokumentumfilm-sorozatukat a Duna Televízióban, amely szociális témájú, személyes hangvételű történetekben mesél fogyatékos és hátrányos helyzetű emberekről. 2002-től a Magyar Televízió Théma és Háló című műsorai is vetítették filmjeit, amit akkori állandó operatőrével, Lovasi Zoltánnal készített. Kettejük nevéhez kötődik a dogma filmek stiláris és teoretikus jegyeinek elterjedése a dokumentumfilmes műfajban Magyarországon. Az utóbbi években a dokumentumfilm és a játékfilm határterületeit vizsgáló filmek jellemzik érdeklődését. Ennek jegyében készült el 2005-ben Álomturné című munkája, legutóbbi filmje, Örvény a gyermekszegénység problémáját kutatja egy fiatal gyereklány sorsán keresztül.
– Hogyan ismerkedett meg a pázmándi közösséggel?
– Véletlenül bukkantam rá a falu történetére. Autóztam, amikor a rádióban filmem későbbi főhőse, Gáspár Mátyás beszélt az „off-the-grid” mozgalomról, amely függetlenséget hirdet a nagy energiaszolgáltatóktól, a kiterjedt banki és gazdasági rendszerektől, és a kisközösségek önellátó erejére teszi a hangsúlyt. Az akkor még számomra vadidegen ember által elmondott dolgok nagyon elgondolkodtattak. Annál is inkább, mert mindezt egy magyar faluban akarta megvalósítani, ami természetes adottságai révén ideális megoldásnak tűnt.
Napjainkban annyi rossz dolog, frusztráció, stressz ér bennünket, hogy kimondva-kimondatlanul keressük, hogyan lehet ezektől megszabadulni. A magyarokat egyébként is mindig összehozzák a pesszimizmussal, de a világban járva azt láttam, ezzel nem csak mi vagyunk így. A válság más nemzeteket is megviselt. Emiatt aztán még aktuálisabb ma a kérdésfelvetés, hogy miért is élünk valójában. Hisz az időnk, az életünk gyorsan elfogy, és lesz egy pillanat, amikor visszatekintve szeretnénk tudni, mire való volt mindez. Nem biztos, hogy arra, hogy a számlákat fizethessük. A világban zajló efféle folyamatok miatt mindenképpen szerettem volna már korábban is filmet készíteni a boldogságról, és amikor hallottam Gáspár Mátyás gondolatait, aki megpróbál felépíteni egy ideális világot, kíváncsi lettem, működik-e ez a boldogságkeresés, és ha igen, akkor hogyan.
– Mi volt Gáspár Mátyás pontos elképzelése a boldogságról?
– Amikor elkezdtem ezt a filmet forgatni, akkorra már Mátyás Egyesült Államokban élő fia, András Hawaii-on a Nagy Szigeten, az esőerdő közepén létrehozott egy mini közösséget, ami 4-5 hónapja működött. Mesefalunak nevezte el, ahol az energiát a napfény, a vizet az eső biztosítja. Az élelem beszerzése miatt kell egyedül lakott terület közelébe menni. Erről a kezdeményezésről Mátyás blogot vezet, amit sokan olvastak, és a Mesefalu léte ezeknek az embereknek visszaadta a hitet, hogy érdemes hozzáfogni az önálló élethez.
Mátyás, aki közösségszervezőként számos olyan kezdeményezésben vett részt, amely összefogta az embereket egy-egy jó cél érdekében, fia példáját látva arra vállalkozott, hogy Pázmánd polgármesterével közösen a tervet megvalósítják itthon is. Filmem főhősének az alapvető célja az volt, hogy a hagyományosat és az újat ötvözze, és aktuálisan a jelen körülményekre alkalmazva teremtse meg az önellátás feltételeit.
– Sikeres a kezdeményezés? Bátorító üzenet a film az ilyen gazdasági közösségek beindítására?
– Amikor belekezdtem a filmbe, végig azt gondoltam, hogy egy Magyarországra adaptált történetet fogok majd végigkísérni, ami arról szól, hogy itthon is meg lehet valósítani egy ilyen kezdeményezést. Az ökológiai téma helyett azonban toleranciaproblémába botlottam. A filmmel a magyar mezőgazdaságban rejlő megújuló lehetőségeket szerettem volna bemutatni, ám végül az együttműködés képtelenségére bukkantam, mert Mátyás kezdeményezésének a falun belül megosztottság, viszály lett a vége.
Ez a történet arra döbbentett rá, hogy az ökológiai kérdésekben is a legnagyobb kerékkötő maga az emberi tényező; ha nem tudunk együtt élni, pokollá válik az életünk.
A történet alakulásáról egyelőre nem árulnék el ennél többet, mert szeretném, ha a néző majd maga vonna le következtetéseket. A lehetséges válaszokban persze jelen van a humanitás, és a felszólítás, hogy létfontosságúak a kisközösségek. A nagy tanulság mindenestre az volt a számomra, hogy amíg egymásra nem tudunk figyelni, addig ne akarjuk megmenteni a Földet.
– Ezeket a fajsúlyos kérdéseket hogyan lehet filmen érzékletesen ábrázolni?
– A történet az álmokról és a valóságról szól. Arra vagyunk kárhoztatva, hogy folyamatosan képleteket gyártsunk a boldogságról. Ez ad reményt, hogy elrugaszkodjunk a hétköznapok talajáról.
Volt egy nem mindennapi, különös utazásunk, amikor a Kilauea, a Nagy Sziget vulkánja közelében forgattunk. Besétáltam egészen a lávafolyó torkolatáig, oda, ahol az izzó láva az óceánba ömlik, és láttam, ahogy ez a jelenség túlvilági tájjá varázsolja azt a vidéket. Ahogyan a láva megdermed, lehűl, úgy az óceán vize gőzzé válik, miközben mindent vöröslő fénybe borít a lávafolyó. Ahogy néztem, arra jöttem rá, hogy az álmaink is így viselkednek. Izzón, hatalmas erővel törnek fel a mélyből, aztán amikor találkoznak a valósággal, köddé válnak. De a következő pillanatban újabb álmok születnek, amelyeket ismét lehűt a valóság, és kezdődik minden elölről. Több mint szimbólum a számomra, hogy ettől a helytől a Mesefalu csupán negyedórára van.
Szerintem a filmrendező feladata az, hogy a megtalált történeteket jól mesélje el. A dokumentumfilm lehetőség arra, hogy az ember át tudja élni mások életét, össze tudja mérni saját örömeivel és fájdalmaival. A forgatás után négy hónapot töltöttem azzal, hogy a karaktereket elemezve közelebb kerüljek a történethez, rájöjjek, hogy miről is szól lényegileg a Mesefalu története. Meg kellett találnom a leforgatott jelenetekben azt, ami szereplőim sajátja, és amit a néző is magáévá tehet.
– A Nexus című filmjéért 2009-ben Kollányi Ágoston-díjjal ismerték el. A Médiatanács a rendezőről nevezte el a Magyar Média Mecenatúra program ismeretterjesztő filmes pályázatát, tisztelegve munkássága előtt. Mit gondol a támogatási program ismeretterjesztő és dokumentumfilmes kiírásairól?
– Magyarországon állami támogatás nélkül nagyon nehéz filmet csinálni, hiszen kicsi a felvevőpiac. Az, hogy ismét elindult a dokumentumfilmek gyártási támogatása, reményt ad. A pályázatokban megjelölt témákról én magam úgy gondolkodtam, mint egyfajta dobbantóról, ami az elrugaszkodásban segít, de valójában a szaltóra koncentráltam a munka idején. Hogy sikerült-e az ugrás, még nem tudom, de úgy gondolom, sok ilyen dobbantóra lenne szükség, hogy minél többen érezzék a szaltó élményét.
