Interjú Géczy Dávid filmrendezővel
Lukáts Andor és Kamarás Iván a főszereplője annak a filmetűdnek, amely egy úszómester álmain keresztül rántja le a leplet az idősekben megbújó nosztalgiáról és arról az életerőről, ami még mindig bennük szunnyad. A győztes című, a korai Hitchcock-filmek stílusban készült alkotás rendezője, Géczy Dávid, Podmaniczky Szilárd Szép magyar szótár című művének egyik szócikkét vette alapul a forgatáshoz, amelyre a Médiatanács Huszárik Zoltán-pályázatán nyert támogatást.
Az alkotóról dióhéjban:
Géczy Dávid 1981-ben született, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kommunikáció-média és esztétikai szakán végzett. A rendező-forgatókönyvíró eddig főleg rövidfilmjeiről ismert. A 2012-ben készült Vér és tűsarok című alkotását beválogatták a cannes-i Short Film Corner szekcióba, amelyben szintén Kamarás Iván játszott a most elkészült A győztes című filmhez hasonlóan. A 2010-es Stricik című filmjét videomegosztó oldalon is elérhetővé tette (1, 2). A Hangár című (2007) művét az alkotó szerint többen „végre egy tökös rövidfilm”-nek jellemezték. Nagyjátékfilmes tervei mellett jelenleg egy a csepeli kettős gyilkosságról szóló fikciós dokumentumfilmet forgat a Médiatanács Ember Judit-pályázatának köszönhetően Vérbosszú – hatalmat mindenáron címmel.
– Miért A győztes lett a film címe?
– Ez adta magát. Ha valakiről azt állítják, hogy győztes, az sokféléről árulkodik, hogy mi lehet mögötte. Egy sikeres karrier, ugyanakkor sikertelen magánélet? Elképzelhető-e, hogy jobb másodiknak lenni, mert akkor van még elérendő cél? Mennyire nyomasztó, ha az illető hajdanán elért már mindent? Hogyan lehet feldolgozni az életet a csúcs után? Ilyen kérdéseket dob fel ez a cím szerintem, amire reagál a film.
– Hogyan állt össze a forgatókönyv?
– Az operatőröm, Farkas Dániel ajánlotta a figyelmembe Podmaniczky Szilárd Szép magyar szótár című művének egyik szócikkét, amin elkezdtem dolgozni, majd továbbfejlesztettük Laska Pál forgatókönyvíróval.
– Te győztesnek tartod magad?
– Igen, annyira, mint a főszereplő is a filmben: ha meg is csinálok dolgokat, maradéktalanul nem vagyok elégedett, és megkérdezem magamtól, nem túl későn jutottam-e el idáig, de mindig örülök, hogy lehetőségem volt rá. Az, hogy sikerült elérnem, hogy filmeket készíthessek, mindenképpen győztes helyzet számomra. A mostani kérdés, hogy nagyjátékfilmes téren is győztes leszek-e majd, egy „eastern”-es forgatókönyvem mindenesetre megvan hozzá egy Cholnoky Viktor-novellából.
A film plakátja, amelyet Frank Rizzo tervezett és Marjai Judit fotózott
– Mennyire volt gördülékeny az együttműködés a színészekkel?
– Mindkét szereplővel könnyű volt együtt dolgozni. Lukáts Andort a magyar Anthony Hopkinsnak tartom, nagyon magas színvonalon játszik. Nagyon kreatív, csak pozitívan hatott a filmre. Rengeteg ötlete volt a filmmel kapcsolatban, rendezői és színészi vonalon is. Ezek közül többet is beépítettünk a filmbe, például az edzésről elkéső gyerekek büntetését, hogy ruhástól ússzanak – ami egyébként egy létező szankció a valóságban is, vagy azt, hogy egy női képet tegyünk az uszoda aljára, hogy az ösztönözze az úszókat a lemerülésre. Andort egyébként az operatőr javasolta a szerepre.
Kamarás Iván már egy korábbi filmemben, a Vér és tűsarokban is elvállalta a felkérésemet, barátomnak tekintem, és örültem, hogy a film kedvéért még az Egyesült Államokból is hazajött. Szükség volt az ő tekintetére, erejére, kisugárzására, nem akartuk a fiatalkori úszó karaktert egy modellel megjeleníteni, így direkt erre a szerepre külön edzéseket is vállalt. Mindketten kitűnő munkát végeztek.
Standfotó a filmből Kamarás Ivánnal, aki az Egyesült Államokból utazott haza a felkérés kedvéért
– Mégis, mi volt a legnehezebben felvett jelenet a forgatás során?
– Egyértelműen a főszereplő halála. A medencejelenetben három kamerát használtunk, Andornak le kellett süllyedni, de nem volt rutinja ebben, ehhez súlyokat tettünk rá. Egy búvár alulról figyelte, hogy minden rendben legyen, de ennek ellenére sokszor kellett újraforgatni. Szegény Andor ki-be járkált a forró szauna és a hideg medence között – éjjel forgattunk a BVSC-uszodában egyébként. Ezek mellett is szükség volt a halál pótforgatására, de remélem, a végeredmény jó lett.
– Milyen zenét választottál a történethez?
– Hallható Mozart Requiemje, valamint egy holland zene, ami egy film traileréhez íródott. Próbáltuk Wagnert is, de az nem működött. Az írott zene pedig Vojnits Márton érdeme.
– Hogyan értékeled a Médiatanács-pályázatok lebonyolítási rendszerét?
– Most unalmas leszek, mert nagyon pozitívan. Én évekig magánpénzből tudtam csak filmet készíteni, legfeljebb részleges utófinanszírozásra nyertem támogatást. A döntéshozók valahogy nem az általam ajánlott sztorikat választották. A mostani rendszerben viszont úgy tűnik, díjazzák az ötleteimet, és azt éreztem, hogy a bírálóbizottságban nyitottak voltak, és megadták a szabadságot nemcsak itt, de a most készülő, a csepeli kettős gyilkosságról szóló fikciós dokumentumfilmünk esetén is.
Standfotó a filmből Lukáts Andorral, akit a rendező a magyar Anthony Hopkinsnak tart
– Hogyan látod a kis- és kísérleti filmek helyzetét Magyarországon, hogy lehet rá közönséget találni?
– Mi erősek vagyunk kisfilmben, jó példa rá, hogy Arany Pálma-díjunk van ebben a kategóriában. Jó lenne, ha lenne megint itthon filmszemle – ahogy a hírekben ez már fel is merült. Az ilyen jellegű filmek közönsége fesztiválokra jár, ott kell őket megszólítani. Az is hasznos lenne, ha a televíziók csomagban kínálnának rövidfilmeket, filmek iránt érdeklődő fiatalként nekem meghatározó volt például, amikor még a Magyar Televízió késő esténként rendszeresen kisfilmblokkokat tűzött műsorra. Fontos a kisfilmes műfaj azért is, mert az alkotók kipróbálhatják magukat, mielőtt nagyjátékfilmbe kezdenének.
– Milyen célközönségnek szánod a filmet?
– Legjobban szerintem a negyven fölöttiekre fog hatni. Ha jól emlékszem, Hargittai "Pamacs" László mondta, hogy megfogta a film, mert neki a midlife crisisról, az életközepi válságról szól a film, amikor az idős főhős visszaemlékszik arra, hogy mi vezetett el a mostani élethelyzetéig, és rátalál arra, hogy mi az oka annak, hogy most ott tart, ahol tart. Ilyen, a jelenre kiható fordulópontot pedig mindenkinek a múltjában találni.
