Médiatanács-blog

Alig érkeztek haza Budapestre Bolíviából, egyik sajtótájékoztatóról a másikra jár Lukács Csaba. Tóásó Előd hazaérkezése nagy médiavisszhangot kapott, érdemes megismernünk azt az embert is, aki egyike volt a menekítőknek, és aki újságírói munkája mellett a Baptista Szeretetszolgálatnál is dolgozik, valamint dokumentumfilmeket rendez és szervezője a Székely Fesztiválnak. Éppen egy erről a fesztiválról szóló sajtótájékoztató után sikerül beszélgetnünk. Még a bolíviai események hatása alatt, de lelkesen mesél dokumentumfilmjéről, amelyet Barabási-Albert László hálózatkutatóról és Kolumbán Gábor expolitikusról, bivalytenyésztőről készített. A Két székely című alkotást a Médiatanács az Ember Judit-pályázat keretében támogatta, bemutatója pedig a napokban, május 1-jén 16.15-kor lesz a Duna Worldön.

– Ezen a hétvégém rendezik meg a Székely Fesztivált a Millenárison. Tervezitek, hogy ott is vetítitek a filmet?

– Gondolkodtunk azon, hogy vetítsük, van is egy moziterem, az a baj, hogy nem fesztiválkompatibilis. Egy fesztiválra az ember azért jön, hogy jól érezze magát, igyon, szórakozzon, és nem biztos, hogy majdnem egy órát leül és elmélyül. Egy rajzfilmet fogunk vetíteni, ami tizenöt perc, ez az első székely rajzfilm. De a fesztivál kapcsán az Duna TV és a Duna World leadja a filmet, szóval az időzítés megvan.

– Hogy talált meg téged a téma?

– Én székely ember vagyok, Székelyudvarhelyen születtem, Parajdon nőttem föl, és úgy látszik, hogy ahogy az ember vénül – és negyven fölött már beszélhetünk vénülésről (nevet) –, kezdenek fontosak lenni a gyökerek. Nyilván számon tartjuk azt, hogy ha valaki elmegy és híres lesz. Barabási is egy ilyen kategória, tehát büszke az ember arra, hogy ilyen kaliberű tudósok születnek ott, ahol ő is született. Barabásiról – annak ellenére, hogy olvasom a könyveit és készítettem vele interjúkat – nem akartam filmet csinálni, de amikor egy barátom elmondta, hogy Barabási Kolumbán Gáborral együtt indult és hogy Barabási mentorának tartja Kolumbánt, akkor eszembe jutott, hogy ez mekkora sztori, hogy a tanítvány világsztár lesz, a mentor meg ötven bivallyal visszavonulva él.

Barabási rengeteg interjúfelkérést kap, ő egy világsztár. Amikor mi vele forgattunk, akkor a Harvardon, a Dana-Farber/Harvard Cancer Centerben tartott előadást, ez az intézet a rákkutatás Rolls Royce-a, a világ rákkutatásának abszolút csúcspontja, ebbe az előadásba is beleforgattunk. Szóval őt csak azzal tudtam meggyőzni, hogy van egy dokumentumfilm-ötletünk, ami teljesen hagyományos eszközökkel készül, nagyon lassan elindul két szálon és a végén Énlakán ők Kolumbánnal esznek egy jót. Ez volt a csali, amire ő igent mondott. A két ellentétes ember sorsa együtt volt számomra érdekes. Külön is csináltam korábban mindkettejükkel interjút, de film egyikükkel sem lett volna, ha csak róluk szól, ketten együtt voltak érdekesek.

– Ők összejárnak különben is, vagy csak a film kedvéért találkoztak?

– Ritkán találkoznak, ezt is mi szerveztük meg. Nyilván nem azért nem járnak össze, mert megutálták egymást, hanem Barabási nagyon elfoglalt ember és viszonylag ritkán jut el Énlakára. Nagyon érdekes és értékes baráti kapcsolat az övék, csak ugyanaz történt, mint amit Barabási a filmben elmond, hogy a Facebooknak köszönhetően az erős kapcsolatok meglazultak, a gyengék pedig felerősödtek. Ők is tudnak egymásról, látják, hogy mit csinál a másik, mikor van a születésnapja, de azok a régi nagy lelkizős beszélgetések már nincsenek meg közöttük. A párhuzamos szerkesztéssel az volt a cél, hogy a néző csak a legutolsó pillanatban tudja meg, hogy mi a kapcsolat a két ember között.

– Mennyi időt forgattatok Bostonban, és mennyit Énlakán?

– Kétszer voltunk Bostonban és háromszor vagy négyszer Énlakán. Ma már a dokumentumfilmek nem úgy készülnek, mint régen, hogy rászánunk az életünkből 3 hónapot és elkészül, erre ma már nincs idő. Barabási elképesztően elfoglalt ember. Kolumbán nem annyira elfoglalt a bivalyaival, viszont én is nagyon elfoglalt vagyok, így nehéz volt azokat a pillanatokat megtalálni, amikor én is ráérek és ők is. De szerencsére nagyon értelmes emberek, így el tudtam mondani nekik, hogy most öt perc van teljesíteni, így összeszedetten elmondták a gondolataikat.

– Számodra mit jelent külön-külön a két életút és mit jelent együtt a kettő?

– Jó azt látni, hogy bármire képesek vagyunk. Aki Székelyföldön kisebbségbe született, abban nagyon nagy adag kisebbségi frusztráció van. Amikor az ember elhagyja Székelyföldet, akkor nagyon elveszettnek érzi magát. Ennélfogva nagyon nagy bizonyítási vágy is van bennünk, és jó látni azt, hogy valakinek ez bejön, hogy sikerül, hogy nem vagyunk provinciálisak, és hogy van, aki világkarriert tud csinálni. Barabási életútja ezt mondta nekem. Kolumbán azt tanította meg, hogy lényegtelen kérdéseken rágódunk: hogy a szomszédnak zöldebb a fűje, nagyobb az autója, vagy hogy miért nem a legújabb hajlított ívű tévénk van. Olyan irányba tolják el a vágyainkat, amelyek teljesen fölöslegesek. A 21. században is egészen emberhez méltó életet lehet úgy élni, hogy nincsen villany a lakásban. Én ezt nem tudtam magamról elképzelni. Az ember már attól pánikot kap attól, hogy elveszik a villanyt és leold a mélyhűtő, Kolumbán meg iksz éve úgy él, hogy a tornác végében van egy konnektor, hogy a laptopját fel tudja tölteni. Ezek nagyon szép dolgok, mindenki erre vágyik, de nagyon kevés emberben van bátorság ezt meglépni.

– Te vágynál erre?

– Ez nyilván nagyon idealisztikus dolog, én valószínűleg megbolondulnék egy ilyen helyzetben. Olyan szinten műszakifüggő és netfüggő vagyok, hogy mikor Észak-Koreába bemegyünk – mert rendszeresen járunk oda – és egy hétig el vagyok vágva a világtól, akkor úgy érzem, hogy elszaladt mellettem a történelem. Én olyan újságíró vagyok, aki szeret az eseményekben jelen lenni. Most például az frusztrált, hogy most történt a nepáli földreng,és és én Bolíviában voltam, és nem tudtam azonnal Nepálba menni.

– Észak-Koreába minek kapcsán szoktatok menni?

– Szintén segélyszervezetes munka. A szegélyszervezetes munkák gyakorlatilag azért kezdődtek el, hogy újságíróként bejussak olyan helyekre, ahol nem szeretik, ha újságírók járnak. Aztán szerelem lett belőle, és most már nagyon sok olyan akció van, amiről adott esetben nem is születik újságcikk.

– És nem volt ebből problémád, hogy rájöttek, hogy aztán te megírod ezeket a történeteket?

– Hát Észak-Koreába valószínűleg többet nem fogok menni, mert olvasnak (nevet), és nagyon nehéz lenne megmagyarázni, hogy az a Lukács Csaba nem az a Lukács Csaba. Szépen lassan fogynak az országok, most már Bolíviába sem lehet visszamenni, mert tegnap este kiállt egy belügyminiszter és felsorolta a nevünket. Azt mondta, hogy Lukács Csaba, Marossy Géza és Szilágyi Béla ezen a határátkelőhelyen léptek be, itt aludtak, ott léptek ki, igaz, törvényes dolgot csináltak. De mivel ilyen nyilvánosan kimondták a nevünket – ami megjegyzem, törvénytelen –, most már nem mennék nyugodt szívvel Bolíviába. Ott is nagyon feszült belpolitikai helyzet van, és a jelenleg kormányzó Evo Moralesnek nagyon elkötelezett hívei vannak, akik lehet, hogy meglátogatnának a szállodában, és nem feltétlenül kávézni szeretnének.

– Az újságírói tevékenységedbe hogyan kapcsolódott be a dokumentumfilmezés?

– Nagyon sok barátom operatőr, és mindig azt mondták, hogy te olyan érdekes dolgokat csinálsz, hogy nagy bűn, ha nem viszünk egy kamerát. Az a baj, hogy én napilapos újságíró vagyok, ami azt jelenti, hogy a repülőn hazafelé megírtam a cikket és el van felejtve. Nekem az a hercehurca, ami a vágással, a scripteléssel jár, az egyszerűen lassú és idegesít. Ami most van, az kell, ami holnap lesz, vagy tegnap volt, az már nem érdekes.

– Mit gondolsz, sikerül így a dokumentumfilmhez szükséges mélységet elérned?

– Ez elég nagy konfliktust okoz bennem is – néha arra gondolok, hogy nem felületesek-e a filmjeim. Ezt a kompromisszumot nekem meg kellett kötni, egyszerűen nincs idő és nincs lehetőség elmélyülni dolgokban. Ha én azt mondanám a Magyar Nemzetnél vagy a szeretetszolgálatnál, hogy most elmegyek egy hónapra forgatni, akkor azt mondanák, hogy te ezt nem teheted. Viszont a dolog másik oldala pedig az, hogy olyan sztorik esnek be a napilaposságnak és a szeretetszolgálatosságnak köszönhetően, ami nem esik be másnak, és amit ezért bűn lenne meg nem csinálni. Tehát itt mérlegelni kell. Elfogadom, ha azt mondják emberek, hogy sokkal szebben és cizelláltabban meg lehetne csinálni azokat a témákat, amiket én megcsinálok. Én viszont üzeneteket közlök, bízom benne, hogy azok át is jönnek. Ha eljut az emberekig, az már nagy eredmény.

– A két székely éppen azért érdekes, mert azt is mondja, hogy én választhatok, hogy mivel foglalkozom, hogy mi lesz a hivatásom. Nagyon lényeges a választás a filmben szerintem.

– Igen, ez pont így van, ki lehet szállni a mókuskerékből. Én még egyre inkább pörgetem a saját mókuskerekemet, de időnként fölmerül a kérdés, hogy mikor ugrunk ki belőle egy hasassal és hova esünk. Én még nem találtam meg a „bivalyaimat”, mint Kolumbán Gábor, tehát még nem tudom elképzelni, hogy hogyan tudnék lelassulni, mi az, ami engem arra tudna ösztönözni, hogy lelassuljak, mi az, ami egy valós és érdekes, izgalmas alternatívát hozna. Talán a filmem abban segít, hogy az emberek elgondolkodnak, hogy nekik mik lennének a „bivalyaik”.

– Most a bivalyokat említed, ugyanakkor Barabási élete sem tűnik éppen mókuskeréknek, vagyis számomra nem ezt jelentette.

– Érdekes, hogy ő a sikereinek köszönhetően kiszállhat ebből a történetből. Kétlaki életet él, ezt a filmben el is mondja, a csapata önjáró. Nyilván volt tehetsége ahhoz, hogy összerakjon egy olyan csapatot, aminek a tagjai nem akkor kezdenek dolgozni, ha a főnök bejön az irodába, háromkor nem dobják el a tollat és nem menekülnek hanyatt-homlok a kijárat fele. Én azt hiszem, hogy Barabási azon szerencsések közé tartozik, akik felülről tudnak kiszállni a mókuskerékből. Mert bizonyos értelemben ő is kiszállt, de az ő élete messze nem olyan nyugis, mint Kolumbáné. De el is mondja, hogy neki a szellemi építkezés a feladata, ő nem vályogházat fog újratapasztani meg bivalyokat fejni.

Ha valaki elmegy a székelyudvarhelyi piacra és meglát egy szakállas fickót, aki árulja a bivalysajtját, akkor nem tudja, hogy milyen történet van mögötte. Ugyanakkor ha Barabásit látja, akkor azt gondolja, hogy milyen jó neki, a Harvardon tart előadást, de nem tudja, hogy honnan jött, milyen gyökerei vannak, és ezt fontos néha megmutatni.