Médiatanács-blog

Fahidi Éva húszévesen egyedül jött haza Auschwitz-Birkenauból. Bár mindig is a tánc szerelmese volt, arra nem számított, hogy hetven évvel később kapja az első felkérést színpadi szereplésre egy róla szóló kétszereplős táncszínházi előadásban. A valószínűtlen ötlet gazdája Szabó Réka, a Tünet Együttes társulat vezetője, aki párhuzamosan rendezte a Sóvirág című színpadi előadást és az annak megszületését a Médiatanács támogatásával dokumentáló filmet, A létezés eufóriáját is.

Egy holokauszt-túlélő hölgy és egy fiatal táncos duettje – a koncepció már önmagában is formabontó, a három alkotó: a kilencvenéves Fahidi Éva, a fiatal táncosnő, Cuhorka Emese és a rendező-ötletgazda Szabó Réka azonban nem a szenzációra vadászott. A három nő kapcsolata, egymás iránti figyelme egészen zavarba ejtő, személyes előadást eredményezett, amely Fahidi Éva életének egy-egy mozzanatát viszi színre improvizatív asszociációkra épülő táncszínházi eszközökkel. A Sóvirág című előadás 2015 óta a Vígszínház Házi Színpada mellett Bécsben, Berlinben és Szabadkán is sikert aratott. A létezés eufóriája című dokumentumfilm az előadáshoz vezető utat örökíti meg. A Médiatanács Magyar Média Mecenatúra programjának Ember Judit-pályázatának támogatásával készült film nemzetközi bemutatóját a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon, a Kritikusok Hete programjában tartották, ahol nagy sajtóvisszhangot keltve rögtön elnyerte a szekció fődíját is. A hazai közönség szeptember 12-től láthatja a filmet a mozikban. Szabó Réka rendezővel a társulat próbatermében beszélgettünk a párhuzamos rendezésről, színházról és filmről, a test és a szavak nyelvéről.

– Mindenekelőtt gratulálunk a díjhoz! A locarnói vetítés után már lehetett sejteni, hogy díjazzák majd?

– Két vetítés is volt, mindkettőnél végigtapsolták a stáblistát, pedig az elég hosszú. A szervezők szerint ez a film kapta a leghosszabb tapsot, és én is úgy érzem, hogy nagyon szerették a nézők: sokan odajöttek a vetítések után beszélgetni, rengeteg kérdést és gratulációt kaptunk. Nagyon megható volt.  A díjról már utólag, itthon értesültünk, egyáltalán nem számítottunk rá. Így hát újra „kiugrottam” Locarnoba a díjkiosztóra. Másnap indultunk a Szarajevói Nemzetközi Filmfesztiválra, ott is a versenyprogramban mutatták be a filmet.

– A Médiatanács mecenatúraprogramja is támogatta a filmet, emellett pedig egy közösségi finanszírozási programot is indítottatok. Ez sikeresnek bizonyult?

– Független előadó-művészeti társulatként semmilyen kapcsolatunk nem volt a filmes világgal, nem tudtuk, miből fogjunk neki. Indítottunk egy online gyűjtőkampányt, amit több mint százhúsz magánszemély támogatott, de az összköltségnek ez még mindig csak töredéke volt. A kampány azonban elvitte a film hírét olyan szervezetekhez is, amelyek a projekt mögé álltak – mint például Az Élet Menete Alapítvány, vagy a 4CUT utómunka stúdió.

A Médiatanács támogatása a költségek mintegy egyhetedét tette ki. Nagyon pozitív élmény volt a bizottsági meghallgatás, volt olyan bizottsági tag, aki látta a Sóvirágot, ami nagyon örömteli meglepetés volt. A film költségei viszont magasak lettek: csak a zenei jogdíjakra legalább kétmillió forintot költöttünk, a stábból pedig sokan nyomott áron vagy ingyen dolgoztak.

– Az anyagi nehézségektől eltekintve megjött a kedved a filmezéshez?

Óvatosan bánok a soha többé-típusú kijelentéseimmel, de a filmes munkálatok alatt többször megfogadtam, hogy ez lesz az utolsó. Ez persze elsősorban az anyagiak előteremtésének és az egyéb szervezői munkálatoknak szólt. Az agyamat nem tudom leállítani: ötleteim vannak.

– Az életművedet meghatározó táncszínházi munkásság után mi inspirált arra, hogy megrendezd első egészestés dokumentumfilmed?

– A fő motiváció, ami a film felé vitt, maga Éva volt, aki a holokauszt egyik utolsó élő tanúja. És megtapasztaltam, mennyire más olyantól hallani Auschwitzról, aki átélte azt, mint egy könyvből olvasni róla. Fontossá vált, hogy valahogy ezt a tanúságtételt maradandóvá tegyem, rögzítsem, és minél többekhez eljuttassam. Ezen túl Éva lénye olyan, hogy abban minél több embernek meg kéne mártóznia, biztos vagyok benne, hogy jobb lesz tőle a világ.

– A filmből az derül ki, hogy az előadás ötletével szinte párhuzamosan jött a film ötlete is, hiszen viszonylag korai fázistól követhetjük az előadás elkészültét. Az előadást és a filmet is rendezed, ami – úgy sejtem – egyfajta kettős figyelmet igényelt. A saját rendezésed filmre vitelét is rendezted, mondhatni. A gyakorlatban ez hogyan oldható meg?

Valóban elég skizofrén állapot volt, de szerencsére az elején még nem tudtam, mire vállalkozom. Egy hónappal a próbafolyamat előtt hasított belém, hogy bár nem tudom, mi fog történni, abban biztos vagyok, hogy valami különleges történik majd. A próbafolyamat elején még volt időm visszanézni az elkészült anyagokat, instruálni az operatőrt, Kovács Claudiát, de idővel egyre inkább az intuícióimra kellett hagyatkoznom, illetve sok mindent bíztam Claudiára.

Ez szerencsére beigazolódott, amikor az elkészült felvételeket visszanéztem. A legnagyobb filmes feladat már a bemutató után jött el: megvágni a közel kilencvenórányi nyersanyagot, amiben sok, nagyon különböző film benne van. Rengeteg nehéz döntés egymás után, hiszen a történteket én belülről éltem át, ezért egy-egy képkockába olyasmit is beleláthattam, amit a néző talán nem fog.

– Tehát a film végső koncepciója a vágás során alakult ki?

– Igen, több felismerés ekkor született meg. Például az elején teljesen Éva személye köré képzeltük el a filmet, közben derült ki, hogy ahhoz, hogy elmondjuk ezt a történetet, Emesére is szükség van, hiszen majdnem minden kettejük finom egymásra hangolódásából derül ki. Egy idő után szembesültünk vele, hogy a teljes képhez az én jelenlétemre is szükség van, hiszen ami kettejük közt történik, annak valahol én vagyok a motorja, tehát én sem maradhatok ki belőle. Bár a filmből nem derül ki, de voltak olyan jelenetek is, amit már a bemutató után forgattunk hozzá.

– Ilyen ötlet volt például az írott üzenetváltás megjelenítése filmen, ami felidézi, hogyan zajlott az első kapcsolatfelvétel Évával. Ebből derül ki az is, hogy olvastad az önéletrajzi kötetét. Onnan tudtad meg, hogy Évának milyen sokat jelent a tánc?

– Nem egészen. Évát már régebben, közel húsz éve ismerem családi kapcsolatokon keresztül. Tudtam, hogy szeret táncolni, és hogy hetvenévesen még járt táncfoglalkozásokra. A tágan értelmezett családból ő volt az, aki minden előadásomon ott volt. Így kialakult egy kölcsönös szimpátia közöttünk. De Auschwitzról sosem esett szó. Miután elolvastam a könyvét, elmentem egy közönségtalálkozóra is. Azonnal megfogott a szuggesztív, szikár, bölcs beszédmódja. Hogy párbeszédben van a világgal, a saját traumájával, az emberekkel.

– És ez az élmény vezetett a Sóvirág ötletéhez?

– Igen, először az fogalmazódott meg bennem, hogy mindenkinek meg szeretném mutatni ezt az embert. Azt is rögtön tudtam, hogy nem monodrámát szeretnék. Engem ugyanis éppen az élmény átadhatósága érdekel. Hogy egy fiatallal párbeszédhelyzetbe hozzam, és együtt keressük a megértés, megismerés korlátait.

– „Trauma, aminek nem tudunk a végére járni” – mondja a film egyik jelenetében Éva. Az ezzel folgalkozó szakirodalom alapvetése, hogy a trauma nyelvileg megragadhatatlan. A mozgás, a tánc is egy nyelv. Mennyiben alkalmasabb, hogy átlepjen a fogalmi nyelv korlátain?

– A mozdulat pontosabban, komplexebben, mélyebben tud beszélni dolgokról. A tested kevésbé tud hazudni, mint a szavaid. Ahogy mozdulsz, beszélsz, az sokkal több és őszintébb, közvetlenebb információt ad, mint a szavaid. Azok, amint kimondod őket, lezárnak, bekerítenek egy jelentést. A mozgás azért fantasztikus, mert megteremt egy felületet, amelyre – ha jól készíted elő – minden néző rávetíti a saját érzelmi-asszociációs hálóját, és így egyszerre lesz végletesen közös, ugyanakkor személyes, saját is.

Nekem az a tapasztalatom, hogy a mozdulat és a test nyelvén mélyebbre lehet jutni, mint szavakkal. Nehéz lenne például szavakkal teremteni egy olyan erős pillanatot, mint amikor az előadás és a film végén Emese ölébe veszi Évát, hiszen abban a mozdulatban annyi minden jelen van.

– Jól sejtem a film alapján, hogy a Sóvirág (és A létezés eufóriája) olyan erős hatással volt rátok, ami a művészetetekre, így a társulat jövőjére is hatással van?

– Minden előadás visszahat rám és a társulatra: sokfelé kanyarogtunk, de minden újabb előadás hatott arra, ami utána következett. A Sóvirágnak is vannak előzményei, az önvallomások mindig részei voltak az előadásainknak. Ilyen fokú kitettség, dokumentarista jelleg azonban egy darabunkban sem jelent meg, és ez biztosan erős hatást gyakorolt arra, akikké azóta váltunk.

– Egy korábbi interjúban már felvetődött a kérdés: egy ilyen fajsúlyú projekt után mivel lehet folytatni az alkotómunkát? A Sóvirág 2015-ös premierje óta milyen újabb előadásokon dolgoztál?

– Egy olyan előadás után, ahol a valóság ilyen súllyal jelenik meg, mint amit Éva sorsa hordoz, minden más játéknak, könnyűnek tűnik, így nehéz kérdéssé vált, hogy innen merre van tovább. Az első válasz végül a Burok című előadásunk lett, ami szintén elég személyes és dokumentarista mű. A női lét testi tapasztalatáról mesél saját élményeken keresztül: négy nő saját szülési élményeit viszi színpadra. Ezt követte A tünetegyüttes című dokumentarista performansz, ami a rendszerváltás utáni független tánc és színházi élet történetébe ágyazva meséli el a Tünet Együttes nagyon személyes történetét – így adva korrajzot a mai társadalmi folyamatokról. Közben eljutottam arra a felismerésre is, hogy időről időre muszáj játszani, kísérletezni csak úgy, nem lehet folyton akkora nyomás alatt alkotni, amit a mostanában feldolgozott nagy horderejű témák tesznek a vállamra. Vissza kell találni a játékhoz. A Tünet Együttes identitásának ez mindig alapvonása volt. És ha jól megnézzük, a Sóvirágban is ott van, hiszen sok humor, szabad asszociáció található benne. Hiszem, hogy a komoly dolgok is könnyű lélekből, játszani tudásból születnek meg.