Médiatanács-blog

Interjú Zsigmond Dezső rendezővel, aki biblikus sorsokat talált XXI. századi kistelepüléseken

A rák, a láp meg a háló. Egyszerű szavak, mégis, Zsigmond Dezső a hozzájuk kötődő embereket mágus-uralkodóknak látja. Legújabb, a Médiatanács pályázatán nyertes, Három királyok című dokumentumfilm-sorozatát olyan párhuzamos életutakról forgatta, amelyek valami különös (új)szövetséget alkotnak. Összefonódik az egykor vad életet élő, most a környékbeli gyerekeknek tornatermet építő sportoló felelősségérzete a nagyecsedi vak néptáncos, falukutató teljességre törekvő optimizmusával és a moldvai Csángó Rádiót egy parasztház konyhasarkából üzemeltető, mozgáskorlátozott rádiós elhivatottságával. Zsigmond Dezső célja, hogy a dokumentumfilmjein keresztül a közszolgálatiságot hozza helyzetbe a nézettségi versenyben. Nem beszélő fejeket akar mutatni, hanem a rá jellemző szituációs jellegű megközelítést a klipszerű szerkesztéssel kívánja ötvözni.

– Miért éppen ezt a három történetet érezte egybetartozónak, hogy sorozatba fűzze őket?

– Rögtön az elejétől éreztem, hogy ezek a sorsok rímelnek egymásra. Két életutat Balogh Géza újságíró barátom ajánlott a figyelmembe. A rákok királya című epizódban megörökített, újfehértói Csukrán Mihály egykor bokszbajnokságig vitte a Vasas csapatában, de verekedései és italproblémái miatt eltávolították. Amikor visszakerült Szabolcsba, új fejezetet nyitott az életében. Több mint hétszázszor lefutotta a maratont, négy Guiness-rekordot állított fel ugrókötelezve, hátrafelé haladva futott – innen jött az első rész címe is. A környékbeli szegény sorsú kamaszoknak a saját családi házának alapjára összespórolt pénzéből edzőtermet épített, amely, bár félkész maradt, de máig működik. 

Rákok királya - az edzőpályán balszélen Csukrán Mihály, jobbszélen a rendező.

A másik történet nagyecsedi, a „láp királyáról” szól. Szántó Sándor néhány éve megvakult, de korábbi életének teljességét továbbra sem adja fel, biciklizik, néptáncol, szíjat fon, falukutató. Különös, hogy miközben a szeme világát elvesztette, aközben csupa látványos dologgal foglalkozik. A nők kedvence, sugárzik belőle az életöröm, a boldogságra való képesség, noha igazi, mély depresszióba süllyedhetne. Annak ellenére, hogy vakként nem kap állást, de folyamatosan próbálkozik, és a közvetlen környezete igyekszik segíteni.

A harmadik történet ötletét gyártásvezető kollégám Szederkényi Miklós javaslata alapján tettük a sorozathoz. A Kárpátokon túli Csíkfalu internetes rádióadásának megteremtőjét, a „háló királyát” találtam meg Lőrinc Celestinben (ejtsd: cselesztin). Ágyhoz kötöttsége ellenére elhivatottan készíti nap mint műsorát az „Olaszban”, Spanyolban” robotoló honfitársainak, és az otthoni világ egy darabkáját küldi el nekik. Híradójában csak helyi jó híreket tesz közzé, kívánságműsort szerkeszt, a hallgatói pedig nyaranta szeretetükkel háláljak meg misszióját: kerekesszékestül leviszik a falu melletti folyóhoz, és megfürdetik a Szeretben.

Ők mindhárman önmagukat meghaladva, saját énjüket kiteljesítve, a közösséget maguk elé helyezve élik életüket, ami által a „három királyok” szinte eggyé válnak. Ezért is gondolkodom azon, hogy nemcsak a három külön részben dolgozom fel a történeteket, hanem egyetlen filmmé gyúrom össze, hogy a sorsok összeszikrázása, összetartozása még egyértelműbb legyen

– Hol tart jelenleg a film, milyen szakaszokon vannak már túl?

– Épp most fejeztük be az utolsó jeleneteket Rómában, ahova Celestin története vitt ki minket. Az ott dolgozó, Celestin rádióját hallgató csángó vendégmunkásokkal forgattunk. Összességében sok anyagunk van, egy-egy filmhez akár 15-20 óra is, tehát van miből dolgozni. De azt vallom, egy filmrendező soha nem lehet teljesen elégedett, mindig akarnia kell a tökéletesítést. Most is lehetett volna még újabb felvételeket készíteni, de alapvetően jó érzés fogott el a három epizód forgatásának befejezése után.

Zsigmond Dezső (jobbra) rendezés közben

A vágás még hátravan, ami mindig egy izgalmas szakasz. Bár rendezőként természetesen megvan, megvolt a koncepcióm, hogy mit is szeretnék kihozni a filmből, mégis, nekem mindig egy kicsit meglepetés, milyen lesz a teljesen elkészült film. A vágóasztalon fekvő anyag elkezd ugyanis tőlem független, organikus életet élni – egy már-már önálló élőlény tulajdonságait mutatja fel, amelynek saját szelleme van. Szinte önmagát szervezi, és nem hagyja, hogy vágómmal, Koncz Gabriellával akármerre alakítsam. Hiába próbálnám én az eredetileg kigondolt irányt ráerőltetni, a legjobbat és legtöbbet akkor lehet megmutatni a nyersanyagból, ha figyelembe veszem annak belső törvényszerűségeit.

– A fogyatékossággal élő emberek alig-alig jelennek meg a képernyőn, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság egyik felmérése szerint például a hírműsorokban szereplő emberek csupán 0,7 százaléka tartozik ebbe a körbe, noha a teljes lakosságban a valódi arányuk közel hat százalék. Mit gondol, mi az oka ennek az alacsony számnak? Tudatosan választott-e fogyatékossággal élő embereket a filmjei számára?

– Én azért kezdek egy filmbe, mert érdekes és értékes embereket szeretnék megmutatni. Ugyanakkor igaz, hogy legtöbben hajlamosan vagyunk arra, hogy a saját bajunkkal legyünk elfoglalva, és a többiek gondjaival borzasztóan nehezen szembesülünk. Félelem, távolságtartás van az emberekben azokkal szemben, akik mások. Azok a fogyatékossággal élő emberek, akikkel most dolgoztam, is megerősítettek abban, hogy érdemes időt, energiát szánni, hogy közel engedjük magunkat hozzájuk, mert azzal mindannyian gazdagodunk. Számomra is megdöbbentő volt például, mennyire hasonlóak a gondolataink a „lápkirállyal”, azaz a nagyecsedi vak táncossal.

A láp királya – Szántó Sándor vak emberként is teljes életre törekszik, folytatja a néptáncot

– Ezek szerint, ha arra kérem, hogy válasszon, melyik epizód főhősét érzi magához a legközelebb, akkor is Szántó Sándort nevezi meg?

– Nehéz a választás, hiszen én rádiósként kezdtem a pályafutásomat, a középiskolában nagy lelkesedéssel csináltuk az iskolarádiót, ezért közel áll hozzám Celestin is. Mégis, ha egyvalakit kellene mondanom, a rákok királya, Csukrán Mihály lenne az. Azért, mert hajdani betyártermészetét és az önös eredmények hajszolását hátrahagyta – pedig igazán sikeres volt, több mint kétszáz kupát nyert –, és jó ember lett, és mára a közösség javára dolgozik. Valamint azért, úgy érzem, ő is ugyanolyan erővel küzd a céljaiért, ahogyan én is dolgozom. És mert az én szakmámban is néha hátrafelé kell futni. Azt hiszem általában, olyan figurákat választok, akikben én is benne vagyok egy kicsit. A közös pontokra koncentrálok, azt próbálom megfejteni, ami rám is jellemző – így tudok igazán személyes filmet készíteni. Akkor születik jó anyag, ha a forgatás intim pillanataiban találkoznak a lelkeink – a történetem hőseié és az enyém.

– Az ön dokumentumfilmjeinek egyik fő jellegzetessége, hogy közelítenek a játékfilmhez. Miben nyilvánul ez meg?

– Először is a módszert ahhoz a fő célhoz választom meg, hogy érdekes, izgalmas filmet hozzak létre. Attól, hogy egy téma fontos, még nem kell, hogy egyúttal unalmas is legyen. Ezért a hagyományos interjúfilmet nem tartom megfelelő eszköznek –minél több képi információra van szükség, ami megérinti a közönséget, nem pedig dialógfilmre. Ha egy klipszerű, a nézőt végig lekötő filmet tudok készíteni, akkor észrevétlenül meg tudok mutatni olyan mély, fontos témákat, amiről a néző lehet, hogy nem is akart volna tudomást szerezni. Így például bele fog bújni egy vak ember bőrébe, és jobban megérti a helyzetét, pedig egyébként mikor szeretnénk szándékosan ilyesmit valóban átélni? Fel kell venni a versenyt a kereskedelmi tévékkel abban az értelemben, hogy meg kell becsülni a nézőt, de abban az értelemben nem, hogy kiüresedett, kisigényű tartalmakat próbálnánk rájuk sózni.

Forgatás Újfehértón, jobbszélen a rendező

Amikor forgatok, nem lehetek ott a szereplőkkel együtt az év 365 napjában, viszont meg akarom mutatni, hogy milyen dolgokkal foglalkoznak. Nem azt szeretném, hogy meséljenek róla, hanem hogy az életük meg is történjen velük. Ezért megszervezem, hogy valóban megteremtődjenek ezek az élethelyzetek. Csak annyiban irányítok, hogy megkérem őket, most kezdjenek bele abba a cselekvésbe, amit ugyan terveztek, de nem akkorra, mint amikor én ott vagyok a stábbal – például egy fal lemeszelésébe. Ebből aztán a történet maga szépen kibomlik, és onnantól már természetesen nem szólok bele, minden megy a maga útján, a kamerát szinte észre se veszik, eltűnik a feszengés. Volt már úgy, hogy olyan indulatok szabadultak el, hogy az operatőreinken keresztülgázoltak az egymást üldöző emberek. Szó szerint benne voltunk az élet sűrűjében, és ez a célom. Csupán annyit teszek ezért, hogy mintegy kifeszítem az életüket, hogy a vásznon, képernyőn jól érzékelhető legyen. A cinéma vérité irányzatából, amikor a valóságos eseményeket mintegy ellesi a kamera, sokat merítek. Jellemző, hogy mostani, Három királyok című filmsorozat kapcsán is, amikor részt vettem a Médiatanács konzultációján, az egyik bizottsági tag megjegyezte, olyan a terv, mintha egy mozifilmre készülnék. Pedig ez tévés dokumentumfilm-sorozat.

– Advent utolsó hetében jelenik meg ez az interjú. Hogyan készül ön a karácsonyra? Tartja-e ilyenkor esetleg a kapcsolatot a filmjei szereplőivel a forgatás befejezése után is?

– Ez tényleg egy ünnepi, de nem szokásos kérdés. Nem tudom kivonni magam a megismert történetek hatása alól, és alapvető kötelességemnek érzem, hogy segítsek ezeknek a sokszor igen szegény embereknek. Mindegyikük sorsának jobbra fordítását nem tudom magamra vállalni, de egyszerűen jobban érzem magam, hogy ha például egy tizenegy tagú tiszai árvízkárosult családnak felajánlhatom több évre a vidéki parasztházamat – még ha sokan ezért „bolondnak” tartanak is. Én azonban tanúja voltam, ahogy az utolsó kecskéjük, az utolsó befőttjük odavész, és valóban nem marad semmijük.

A háló királya – Csíkfalu, Lőrinc Celestin Csángó Rádiójának székhelye

Így adventkor pedig különösen tudatában vagyok annak, hogy a mi sorsunk összehasonlíthatatlanul, sokkal jobb, mint az övék. A szakmán belüli kesergést is ehhez mérem. Azt hiszem, amikor egymásra vagyunk utalva, akkor derül ki, kik is azok, akikre igazán számíthatunk. Az előbb említett szatmári portámon terem némi gyümölcs, amiből házi pálinkát szoktam készíttetni, és azt így karácsony előtt szét szoktam osztogatni az ismerősök, kollégák között. Ilyenkor azt kívánom azoknak, akik kicsit elmerülnek az elégedetlenkedésben, hogy gondoljanak azokra, akiknek valóban igazi nehézségekkel kell szembenézniük nap mint nap. Nem csak a pénz körül forog a világ, még ha gyakran úgy is tűnik a mindennapi taposómalomban.