Az elmúlt negyedszázad legvitatottabb, leggyakrabban tárgyalt kérdése a szólásszabadság területén a közéleti szereplők bírálhatósága volt. Mint minden szólásszabadság-jogi kérdés, ez sem könnyen megközelíthető, a jövőbeni helyzetekre előre tévedhetetlenül alkalmazható, fekete-fehér normákkal rendezhető problémakör. Ha éppen a szólásszabadság elsőbbsége mellett érvelünk, akár újságíróként, úgy – cáfolva az előzőeket – magától értetődően követelhetnénk teljes, korlátlan szabadságot e területen, a vélemények és olykor a valótlannak bizonyuló tényállítások közlői számára is mentességet a felelősségre vonás alól. Aki pedig a személyiségi jogait félti, társadalmi megítélésének romlásától, közéleti tevékenységének elnehezülésétől tart, az a számára sérelmes vélemények teljes eltüntetését, súlyos szankcionálását követelhetné, a jogi sérelem szintjét saját egyéni érzékenységéhez és érdekeihez igazítva.
Koltay András
A nehézség e kérdés megítélésében éppen ebből fakad: mind a szólásszabadság, mind az egyén személyiségi jogainak védelme a rendszerváltozás vívmánya, két, egyszerre fontos alapja az ember méltóságát elismerő és védő, a szabad nyilvánosságot pedig a demokrácia szükséges velejárójaként azonosító modern, nyugatos, az európai tradíciókat is magába olvasztó jogrendszereknek. A valódi feladat ennek megfelelően nem egyik vagy másik érdek, érték törvényileg előre meghatározandó elsőbbsége, a kettő közti erősorrend felállítása, hanem a szükséges egyensúly megtalálása. A nyilvánosság fontos, de olykor a személyiségi jogok felülkerekednek az ahhoz fűződő érdekeken. Az egyén integritása alapvető érdek, de ha a nyilvánosság előtt működünk, akkor vállalni kell az ezzel járó sérelmeket, így az erőteljes, bántó, igaztalannak gondolt bírálatot is.
„A vélemények széles körben védettek, de ez a védelem megáll ott, ahol a közlés az érintett – közéleti tevékenységével össze nem függő – magán- és családi életét érinti, vagy őt emberi mivoltában támadja, egyenlő emberi státusát kérdőjelezi meg; a valótlan és sérelmes tényállítások pedig alapvetően korlátozhatók, kivéve, ha az újságíró szigorú szakmai gondossággal járt el, illetve nem tudta, hogy az állítás valótlan.”
A magyar jogrendszer 25 év alatt nem tudott teljesen kiforrott, az érintettek széles körében kölcsönösen elfogadott vagy akár csak ismert megoldásokat adni ezen egyensúly felállítására. Sok girbegurba kitérőt is tett a keresgélés folyamata során. Ahol ma tartunk, az nagyjából – az Alkotmánybíróság nyomán – így foglalható össze: a vélemények széles körben védettek, de ez a védelem megáll ott, ahol a közlés az érintett – közéleti tevékenységével össze nem függő – magán- és családi életét érinti, vagy őt emberi mivoltában támadja, egyenlő emberi státusát kérdőjelezi meg; a valótlan és sérelmes tényállítások pedig alapvetően korlátozhatók, kivéve, ha az újságíró szigorú szakmai gondossággal járt el, illetve nem tudta, hogy az állítás valótlan. Egymondatos mérce, megannyi újabb tisztázandó kérdéssel. A személyiségvédelem rendszerével ma valójában az érintettek széles köre elégedetlen: a média úgy érzi, hogy korlátozzák a szabad véleménynyilvánításban, a közéleti szereplő pedig úgy, hogy nem védik meg kellőképpen a jogait, a jogrendszer így bátorítja, támogatja a média felelőtlen működését. Ebben a játékban nem szabad egyik vagy másik oldal álláspontját kritikátlanul elfogadni: saját maga szempontjából mindkét szembenálló oldalnak igaza lehet, de a közös igazság mindkettő kölcsönös engedménye útján érhető csak el. Ha lemondunk a személyiségi jogok védelméről, a második világháború után elemi erővel feltörő nyugati társadalmi és jogi vívmányt tennénk zárójelbe; ha az egyéni érzékenység alapján korlátozzuk a nyilvánosságot, több száz éves közös európai értékrendet ásunk alá a nyilvánosság működésének elnehezítésével. Bár a mai magyar jogrendszer válaszait széles körű elutasítás övezi, mégsem lenne igazságos minden port a jogrendszeren, annak alakítóin elverni: negyedszázad igen rövid idő egy jogrendszer életciklusa szempontjából. Ráadásul az elmúlt negyedszázad nem is tekinthető a töretlen társadalmi és alkotmányos fejlődés rövid, de hatékony diadalútjának. Boldogabb államokban évszázadok óta vizsgálják például a szabad közéleti bírálat szabályozását övező egyes kérdéseket, és persze mindeközben – a dolog jellegéből adódóan – az ottani újságírók és közéleti személyiségek is utálják a miénknél jóval kiforrottabb, mélyebbre nyúló gyökerekkel rendelkező jogi megoldásokat is.
Április 24-én, pénteken egy olyan nemzetközi konferenciát rendez az NMHH Médiatanács Médiatudományi Intézete és az MTA Médiatudományi Kutatócsoportja, amelyen a fent felvetett kérdés, és egy sor más, a szólásszabadság és a médiaszabályozás területén felmerülő fontos és aktuális probléma kerül elő. Az előadók e terület elismert külföldi kutatói, a tengerentúlról és Európából, kiegészülve magyar kutatókkal. A médiajogi konferenciák magyarországi hagyományai ismeretében páratlan, hogy egyszerre ennyi neves külföldi előadót köszönthetünk itthon. Ez egyrészt érdekes tudományos tanácskozást ígér, másrészt elismerése annak a munkának, ami a Médiatudományi Intézetben és az akadémiai kutatócsoportban az elmúlt években zajlott. Óriási és vitathatatlan fejleménye az elmúlt negyedszázadnak, hogy lehet szabadon vitatkozni például a szabad vita szükséges feltételeiről is, és szabad bekapcsolódni a hasonló kérdésekkel foglalkozó nyugat-európai, egyesült államokbeli eszmecserékbe. Minden egyes ilyen esemény közelebb visz minket ahhoz, hogy meg tudjuk fogalmazni saját, tartós érvényű válaszainkat a demokratikus államokat kivétel nélkül feszítő kérdésekre.
A konferenciára előzetes regisztráció szükséges, itt lehet jelentkezni: http://nmhh.hu/esemeny/166313/Szabadsag_es_szabalyozas__mediajogi_konferencia
