Interjú Nagy Dénessel, aki dokumentumfilmben kutatja, él-e még a vidéki romantika
Van-e még kispad az utcákon? Kerül-e vajon úszómedence a veteményeskert helyébe? Járnak-e Tescóba a falusiak? Nagy Dénes rendező friss szemmel, humoros oldalról kívánja feldolgozni egy kelet-magyarországi falu hagyományos kultúrájának modernizációját, az ottani tárgyak és terek átalakulását. Nagy segítségére van ebben az idén hatvan éves Bukta Imre képzőművész, aki szülőfalujában, Mezőszemerén különböző képzőművészeti eszközökkel dokumentálja a folyamatot. A Falusi dizájn című film elkészítését a Médiatanács dokumentumfilm-pályázata teszi lehetővé.
Az alkotóról dióhéjban:
Nagy Dénes 2009-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező szakán Szász János osztályában. 2010-től posztgraduális képzésben vesz részt a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen Szirtes János vezetésével. A Berlini Filmakadémián egy évig vendéghallgató volt. Több rövidfilmjét mutatták be jelentős filmfesztiválokon, köztük a Russian Playground című dokumentumfilmje a 2009-es Cannes-i Filmfesztivál Kritikusok Hete rendezvényének hivatalos válogatásában volt látható. A Vmeste (Együtt) című műve 2008-ben megkapta a Magyar Filmkritikusok Díját a legjobb magyar kisjátékfilm kategóriában. A Lágy eső című filmterve pedig 2012-ben Svájcban elnyerte a 6. Európai Elsőfilmes Díj fődíját.
– Hogyan került kapcsolatba Bukta Imrével? Az ő személye inspirálta a témaválasztást, vagy a filmhez kereste meg a megfelelő embert?
– Az ő karaktere fogott meg, szándékom szerint a film kulcsfigurája is ő lesz. Előadást tartott a falusi dizájnról, amely nem hagyott nyugodni. Az ott hallottak sokáig motoszkáltak a fejemben, míg elhatároztam, filmet készítek erről. Megkerestem őt, és nyitott volt az elképzelésre. A címet is az ő projektétől kölcsönöztem.
– Tervezi-e, hogy a tágabb kontextushoz szakértőket is megszólaltat a filmben, néprajzkutatókat, antropológusokat, szociológusokat?
– Nem szeretném, hogy kívülről nézzünk rá a falura. A személyes hozzáállást szeretném hangsúlyozni. Bukta Imre is itt született, itt nőtt fel, része a falu életének. Egyébként nemcsak Mezőszemerén dolgozunk, hanem a környező falvakba is ellátogatunk.
– Mit szólnak a falusiak a forgatáshoz?
– Hamar hírünk ment a faluban. Szerencsére, azt hiszem, elég ügyesek voltunk a kulcsemberek megnyerésében. Bukta Imre személyén keresztül pedig sokszor még könnyebb volt kapcsolatba kerülni az ottaniakkal. A filmeseket egy kicsit csodabogárnak tartják, de sikerült elérnünk, hogy megosszák velünk a mindennapjaikat. Vevők lettek ránk, bár maga a művészet elképesztő távoli dolog számukra.
Mezőszemerei enteriőr
– Hogyan kerültek közel a helyiekhez?
–Két szálon indultunk el. Egyrészt a kistérség polgármestereivel ültünk le beszélgetni, mit is akarunk pontosan. Fontosnak tartom, hogy megtiszteltük egymást a személyes jelenléttel, és nem telefonon próbáltuk kipipálni a feladatot. Így jóval egyszerűbb volt aztán eljutni a ténylegesen kiválasztott emberekhez, helyszínekhez. Másfelől Bukta Imre kapcsolatrendszerét használtuk fel, az ő révén találkoztunk számos fontos szereplővel. Azonban, még Mezőszemerén sem kizárólag rá támaszkodtunk, hanem tőle függetlenül is kerestük a téma szempontjából meghatározó lakókat.
– Milyen nem várt jelenségekkel találkozott?
– Ami leginkább megérintett, az a falusi életmód eltűnése. Nem jellemző az állattartás, nem kukorékol kakas az udvaron, nem röfög disznó az ólban. A gazdagság jele az, ha a veteményes, gyümölcsös helyett füvesítenek és kismedencét építenek. A metszőollók helyett a fűnyírók hangja hallatszik. Mindenki boltban vásárol, a Tescóba mennek paradicsomért is. Drámai a változás, mert így ki vannak szolgáltatva a kereskedelmi láncoknak, ugyanúgy, mint a városiak. Ez gyökeresen ellentétes azzal, ami a közkeletű vélekedés, hiszen a falusi életmód egyik alapjának az önellátásra való képességet tartjuk.
Magasak, tömörek a kerítések, az emberek egyre inkább bezárkóznak. Nem látunk közösségi életet az utcákon, alig-alig járnak ki a lakók az erődszerűen körbekerített telkeikről, pedig sok a szabadidejük, gyakran unatkoznak is elmondásuk szerint.
Bukta Imre UPC című festménye Forrás: mke.hu
–Régen a tárgyak generációkat kiszolgáltak, manapság viszont például egy hűtő öt éven belül annyira elromlik, hogy olcsóbb lecserélni, mint megjavíttatni. Ön mit tapasztalt, mennyire tartósak a falun használt eszközök?
– Az biztos, hogy falun nem szeretnek semmit kidobni. Minden jó lehet még valamire, ugye. Gázfűtés mellett is megtartják a villanykályhát a szobában, szépen, terítővel letakarva, egyfajta haszálhatatlan szekrényként, hiszen lehet, hogy szükség lesz még egyszer rá. Nem viszik ki a lakásból, inkább kerülgetik. Azt látom, hogy ebben is az anyagi nehézségektől való félelem tükröződik, a spórolás igénye. Nehogy még egyszer meg kelljen venni egy olyan eszközt, ami már a birtokunkban volt.
Bukta Imre mutatott rá egy másik példára. A temetőkben, a sírok locsolásához használt edényeket egy ágasfán tartják, ahol régebben köcsögök száradtak, ma viszont a helyükön persiles flakonok díszelegnek. A kívülálló szemében ezek a műanyag dobozok rontják az összképet, miközben az ott élők csak praktikusan élik a hétköznapokat. Nem él már a könyvekből ismert népművészet, irodalom. Hogy mi lesz helyette, ezt regisztrálja részben a készülő film is. Persze sok jó dolog is van azért a mai faluban.
– Mennyire látszódik ellentét a generációk között? Mit csinálnak másképp az idősek, mint a fiatalok?
– Nagyon más az egyes nemzedékek hozzáállása, éles szakadék húzódik akár 10-15 éves korkülönbségű emberek között is. A most felnövők nem érzik otthon magukat falun, elvágynak onnan a reklámok világába. BMW-ről, okostelefonról ábrándoznak, nem érzik perspektívának a falusi boldogulást. Nem gondolnak arra, hogy a föld megművelésével keressék a megélhetésüket. Az időseknek még van tapasztalatuk arról, hogy közösségként együtt dolgoztak, a fiatalok legtöbbje viszont egymagában keresi az útját.
Ronaldo a kredenc fölött
– Humorosnak tartják-e a falun élők az említett és tetten ért változásokat? Van-e öniróniájuk e téren?
– A helybéliek ebben élnek, napról napra, és nem nagyon foglalkoznak azzal, milyen hatást vált ki ez másokból. Éppen azért örülök, hogy Bukta Imrére építhetem a filmet, mert ő helyiként egyszerre külső és belső szemlélő is. Összetetten látja a folyamatot. Saját tárgygyűjteménye van, amit a filmben is bemutatunk. Parasztháza, telke sok hagyományt őriz, de nem skanzenként, hanem mai használatban lévő lakóépületként, ami mellett tyúkok kapirgálnak. Kritikus szemléletű, ugyanakkor mélyen megérti a közeget, amely mindezt létrehozza.
– Mennyire volt gördülékeny a pályázás a filmtervvel?
– Pozitív élményem volt végig, nem volt problémás a jelentkezés. A konzultációkon is segítőkészséggel találkoztam. Egyedül a pályázati díjat tartottuk szokatlanul magasnak, fejtörést is okozott, de végül sikerült beadni a pályázatot. (A Médiatanács idén felére csökkentette a pályázati díjakat, a jelentkezés még előtte történt. – a szerk.) Nem tudok más nehézségről beszámolni, végig jól éreztem magam, pláne, hogy megítélték a kért támogatást.
A rendező korábbi dokumentumfilmje, a Berlinskaya Fuga
