Interjú a Körös Televízió alkotóival, akik a szarvasi cigány-magyar együttélésről készítenek dokumentumfilmet
A szarvasi oláh cigányok a lovakat a vagyonosodás szimbólumának tekintik, szoros, napi kapcsolatban élnek velük. A gázsók, a nem cigányok, azonban nem így tekintenek a lovakra, nem tartják őket mindennapjaik részének, csupán egy olyan állatnak, amivel szabadidős tevékenységeik, sportolásuk során találkoznak. Milyen konfliktusok erednek a modernizálódó többségi és kisebbségi kultúra találkozásából? – ezt göngyölíti fel az O grast haj ame – A lovak velünk maradnak, ugye? című dokumentumfilm, amely a Médiatanács Ember Judit-pályázatán nyert támogatást a forgatáshoz. A készülő dokumentumfilm lehetőséget biztosít a sokszor emlegetett társadalmi multikulturalizmus, sokszínűség egy kis darabkájának a megörökítésére és integrálására.
Az alkotókról dióhéjban
Berec Zsolt Miklós, a dokumentumfilm rendezője négy éve dolgozik a Körös Televíziónál operatőr-vágóként. A helyi cigányságról korábban már több kisfilmet forgatott. Most szerzi pedagógus képesítését. Hat éve romakutatással is foglalkozik a Szent István Egyetem Pedagógiai Karának Roma kutatóközpontjában, beszéli a lovári nyelvet, ami a forgatás alatt nagy segítség volt a roma közösség bizalmának elnyerésében.
Sipos Zoltán, a dokumentumfilm producere bő tíz éve alapító tulajdonosa és ügyvezetője a Körös Televíziónak, 2002-ben producere volt a 33. Magyar Filmszemlén is bemutatott Bop című, adatlopásról szóló játékfilmnek is. Ő a dokumentumfilm ötletgazdája.
– Hogyan vált a lótartás a leggyakrabban felemlegetett ütközési ponttá a szarvasi cigányok és nem cigányok között?
Sipos Zoltán (S. Z.): – Számos ponton eltér a két kultúra, leginkább mégis a lótartás körül alakult ki vita a két közösség között, mert ez kézzelfogható, mindennapos ütközőpontot jelent. Ezért válhatott ez a probléma az egész cigány–nem cigány kérdéskör szimbolikus témájává. Úgy vélem, sok ember számára könnyebb lovakkal kapcsolatos kifogásokat felhozni, mint egy másik ember viselkedéséről, kultúrájáról őszinte, vagy markáns véleményt megfogalmazni.
A város belterületén, százéves régi nagypolgári házakban lakik egy olyan cigány réteg, amelynek tagjai lovakat tartanak. Ezekhez a házakhoz azonban nem tartozik kellő nagyságú telek a lovak mozgásigényének kielégítésére, ezért az utcákat veszik igénybe a lovak vezetőszáras futtatásához, a környéken élőket pedig zavarja az istállószag, a sok légy. A város főútjai sokszor megbénulnak a forgalomban közlekedő lovashintók miatt. A cigányok viszont arra hivatkoznak, hogy a lovazás évszázadok óta a kultúrájuk része, szeretik, megbecsülik, gondozzák az állataikat, a közlekedési útvonalak használata pedig ugyanúgy megilletik őket is. És ahogy presztízs számukra a lótartás, úgy az is, hogy a belvárosi házakban éljenek. Sem egyiket, sem másikat nem akarják feladni.
A probléma sajátossága, hogy a kifogásokat nem egyenesen, közvetlenül egymásnak címzi a két közösség, hanem leginkább maguk között hangoztatják. Nyílt konfliktusok nem alakulnak ki. A hatóságok keresik a megoldást, de alapvetően a hatályos jogszabályok betartására irányul a figyelmük. Próbálnak közös platformokat kialakítani a probléma megvitatására pl. lakossági fórumok létrehozásával, de ezek a felületek nem bizonyultak eddig elég semlegesnek ahhoz, hogy bizalommal forduljanak oda a cigányok képviselői is.
Berec Zsolt Miklós (B. Zs. M.): – A roma közösség valóban rendkívül zárt világ. Olyan kulturális kincs birtokában van, amely részben éppen ennek az elzártságnak köszönhetően maradhatott fenn idáig. Nagy kérdés, hogy a XXI. század információs, facebookozós társadalmában miként találhatja meg helyét egy évszázados hagyományaihoz és értékeihez ragaszkodó nemzetiség, és hogy miként válhatna a magyar nemzeti multikulturalitás részévé még hosszú ideig.
Számukra a ló valóban a család büszkesége, szinte családtagnak számít, ezért erről az életformáról nem mondanának le. A legfontosabb ünnepeiken, lánykéréskor, temetéskor nem hiányozhat a ló, a hintó, amely egyik fő eszközük ahhoz, hogy megmutassák jómódjukat nemcsak egymásnak, de a gázsó társadalomnak is. Emellett fontosak számukra az esztétikai szempontok is, azaz hogy láttassák javaik szépségét. Ezek a szokások generációkon keresztül szállnak apáról fiúra.
Alapvetőnek tartom, hogy kellő alapossággal bemutathassam mindegyik oldalt, mindegyik nézőpontot. Meggyőződésem, hogy pusztán a jogszabályok merev alkalmazásával nem teremthető elfogadható megoldás. Az íróasztal mögött hozott, „nyakkendős” előírások sok esetben nem életszerűek, nem a tapasztalt valóságra adnak iránymutatást. Sajnos ez az ügy, akárcsak a cigánykérdés egyéb szegmensei, sem vizsgálhatóak hitelesen úgy, hogy közben elmaradnak a testközeli tapasztalatok, a terepszemle.
– Hogyan tudtak megszólalókat találni ebben a kényes témában?
S. Z.: – Zsolt nélkül esélyem sem lett volna, hogy ledöntsem a kulturális falakat, és elérjem, hogy a cigány emberek kamera elé álljanak. Nagy szerencse, hogy az ő romakutató intézetből származó szakmai kapcsolatai segítettek a téma feldolgozásában. Érdekes volt látni, néha milyen megdöbbent kifejezés ült ki a romák arcára, amikor Zsolt, a gázsó megszólalt lovári nyelven. Ám talán még nehezebb volt olyan nem cigányokat találni, akik filmben is vállalják kritikus véleményüket a romák kultúrájának egyes megnyilvánulásaival szemben, és nemcsak kamerán kívül mondják el készséggel, hogyan vélekednek. Többször próbáltam már az ügyet valamilyen tévés műsorunkban, legalább egy híradós anyagban bemutatni, de nyilatkozók hiányában az erőfeszítéseim eddig sikertelenek voltak. Ez a tény azonban éppen hogy megerősített abban, hogy valóban fontos a kérdést körbejárni. Zsolt kaput nyitott a romák felé, ami hatalmas előrelépést jelentett.
Jellegzetes roma hintó
B. Zs. M.: – Számomra óriási élmény volt, hogy közel engedtek magukhoz a romák. Ebben nagy segítségemre volt Csorba Zoltán szociológus-romológus, főiskolai adjunktus. Az ő vezetésével egy olyan gazdag kultúrába csöppentem bele, amely méltó a többségi társadalom figyelmére is. A film elkészítéséhez a közösség domináns szereplőit kellett megnyernem, és szerencsére ez elég jól sikerült. Ennek egyik jele volt, hogy ott lehettem az egyik prominens család fiának az esküvőjén, ami rendkívüli megtiszteltetés volt.
– Mi a céljuk a film elkészítésével?
S. Z.: – Hogy láttassuk, mi az a pont, ameddig el tud menni mindkét közösség, amit még tolerálni tud anélkül, hogy túlfeszítenék a húrt. Ennek a tanulságai nemcsak Szarvasra, de más városokra is érvényesek lehetnek. Mert bár az országos média a szarvasi esetet kapta fel, biztos vagyok benne, hogy az ország számos más településén is küzdenek hasonló gondokkal. Különös csavar a történetben, hogy a hatóság a témában meghozott, az állattartásra vonatkozó, nehezen betartható helyi rendeletét – amely egyébként megtiltotta a nagytestű állatok tartását belterületen – nemrégiben általánosságban felülírta egy felsőbb szintű törvénymódosítás. Így ma már kizárólag az országos érvényű rendelkezéseket lehet figyelembe venni, az önkormányzatnak jóval kisebb mozgástere lett. A rendőrségi, köz- és állategészségügyi feljelentések pedig szintén nem viszik előbbre a probléma hosszú távú megoldását.
B. Zs. M.: – Szándékom szerint értékmentést is végzünk. Remélem, azt is érzékeltetni tudjuk a filmmel – és nemcsak a többségi, hanem a roma társadalom számára is –, hogy egy egyedi kultúra utolsó évtizedeit örökítjük meg. Sajnos nagy a veszélye annak, hogy a ma még élő, eleven szokások egyre inkább degradálódnak, felhígulnak. A lótartással kapcsolatos attitűdök párhuzamba állíthatók a cigány zenével, tánccal. Ahogy Bangó Margit vagy Horváth Pista zenéjét a diszkózenéhez közelítő feldolgozások szorítják ki lassan, ahogy a régi, kifejező roma táncok briliáns képviselői, – például Gojma, Balogh Béla, hogy kiemeljek néhányat a táncművészek közül is –, egyre nehezebben találnak követőre, úgy szegényedik évről évre a cigány lovazás kultúrája is. Ma még a 6-7 éves roma gyerekeknek természetes, hogy tudják, milyen színű a fakó vagy a pej ló, de félő, hogy pár generáció múlva már ugyanúgy könyvekből vagy a tanártól tanulják meg, ahogy a nem cigány magyar kisiskolások. Vajon, ha húsz év múlva leülünk beszélgetni, be tudok-e még számolni majd egy igazi cigány lóvásárról? Pengeélen táncolunk, több szempontból is.
Egy fekete, valamint egy pej ló hókával (fehér fejfolttal) egy cigány hintó elé fogva
– Tehát az idő fogja megoldani ezt az ügyet?
B. Zs. M.: – Pont ezt nem szeretnénk, mert ez azt jelentené, hogy teljesen eltűnik ez a kultúra. Hiszen nagyon fontos megmutatni, hogy ez a tudás és művészet a magyar kultúra része, még ha sokan ezt nem is akarják beismerni. De ha csak pár centivel közelebb hoztuk az álláspontokat, már megérte elkészíteni ezt a filmet. Rendkívül örülök, hogy a Médiatanács támogatásra méltónak ítélte a filmtervet, mivel nagyon sokszor egyes médiumok tudatosan, vagy tudattalanul az álláspontok közelítése helyett inkább drasztikusan távolítják azokat. Azáltal viszont, hogy a pályázati döntéshozók értékelnek egy helyi közösséget, és létrejöhet ez a dokumentumfilm, esélyt kapunk a sokszor emlegetett társadalmi multikulturalizmus, sokszínűség egy kis darabkájának a megörökítésére és integrálására.
S. Z.: – Nem tudjuk, mi lenne a minden érdekelt számára kielégítő válasz. Annyit tehetünk, hogy a megoldáshoz remélhetőleg egyszer elvezető kérdéseket feltesszük. Bár a belvárosi lótartás témájából az országos sajtó a konfliktusjelleget emelte ki, hozzá kell tennem, hogy az általuk adott kép némileg torzít. Hiszen vannak jelek az együttműködésre is. Például a sárgulásnak nevezett hintós felvonuláson, ahol a szarvasi főiskola végzős gazdászai köszönnek el hagyományosan a várostól, a cigány családok adják a fogatok zömét. Az ehhez hasonló közös pontok jó kiindulást jelenthetnek a kérdés átfogó rendezése felé. Tudatában kell lennünk azonban annak is, hogy a sok éve fennálló érdekellentéteket nem lehet varázsütésre eltüntetni. A folyamat alakulását a helyi televízióban továbbra is szeretnénk bemutatni, ha ebben a városi közösség is partnerünk lesz.
