Interjú Nagy Viktor Oszkár rendezővel, aki dokumentumfilmjében egy erdélyi faluközösség bravúrját örökíti meg
Az erdélyi Csíkcsomortánban élőket sokáig csúfolták a környékbeliek amiatt, hogy a falujuknak nem volt temploma. Pedig akartak, gyűjtöttek is, de nem kaptak rá engedélyt. Aztán gondoltak egy merészet, és a nyolcvanas években, a rettegett román titkosrendőrség, a Securitate rémuralma idején, ravatalozóra adtak be kérelmet – mondván, ha azt hiszik, fogy a magyar, majd könnyen rábólintanak. Így is lett, de a halottasház helyett – hogy, hogy nem – 1990-re végül egy hatalmas templom nőtt ki a kalákában dolgozó falusiak keze alól. Hogyan sikerült a székelyeknek megtévesztenie az ellenőrző hivatalokat? – erről szól Nagy Viktor Oszkár Székely lelemény című dokumentumfilmje. A rendező a Médiatanács pályázati támogatásával készíthette el a helyiek ízes elbeszéléseire támaszkodó alkotást. A film szerkezetébe pedig saját maga is beletett egy-két csavart.
Az alkotóról dióhéjban
Nagy Viktor Oszkár filmrendező 1980. január 26-án született Gyöngyösön, 2007-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakán. Játék- és dokumentumfilmeket egyaránt készít. Különösen érdekli a különböző nemzetiségű emberek, kultúrák találkozása. A Két világ közt című, a bicskei átmeneti menekülttáborról készült filmje 2011 szeptemberében a Jameson CineFest dokumentumfilmes fődíját, 2012-ben pedig a Magyar Újságírók Országos Szövetsége filmkritikusi díját kapta. Az Apaföld címmel vetített első nagyjátékfilmjéért, amelyet nemcsak rendezőként, de vágóként és forgatókönyvíróként is jegyez, 2009-ben a 40. Magyar Filmszemlén megkapta a külföldi kritikusok által odaítélt Gene Moskowitz-díjat.
– Ki vagy mi adta az inspirációt ehhez a filmjéhez?
– Az alapul szolgáló történetet Varga Sándortól, a Magyar Rádió szerkesztőjétől hallottam, és rögtön arra gondoltunk, hogy ez kiváló téma lenne egy dokumentumfilmhez.
– Nehéz volt-e a helyszínen megtalálni és szereplésre bírni a kulcsfigurákat? Be kellett-e vetni speciális praktikákat?
– Szerencsére nem volt szükség különösebb trükkökre. A helyiek büszkék rá, hogy résztvevői voltak az építkezésnek. A film összeállításánál okozott egy kis fejtörést az, hogy az akkori plébános, Gergely István már nem vezeti a csíkcsomortáni gyülekezetet, de hamar megoldottuk ezt is. Inkább az jelentett nehézséget, hogy a történet fonalánál maradjunk, mert úgy vettem észre, hogy a székelyek szeretik a mondandójukat bő lére ereszteni, csapongani, fordulatosan, körülményesen fogalmazni. Ez aztán úgy magával tud ragadni, hogy emlékeztetni kell magamat arra, miért is ültük le beszélgetni.
– Megszólal-e a Securitate vagy a román hatóságok valamilyen képviselője a filmben?
– Nem, a csíkcsomortániak történeteire koncentráltunk. Mivel a film tervezett hossza 26 perc, ez behatárolta, hányféle szempont szerint dolgozhatjuk fel a témát.
Gergely István, a falu akkori plébánosa a templommal a háttérben
– Mi az ön számára a leginkább kiemelendő ebben a filmben?
– Az, hogy mennyi pozitív üzenetet találhatunk benne. Azt szeretném a filmmel elérni, hogy feldobjam a nézőket egy sikertörténetnek a bemutatásával. Egyszerűen jó élmény volt forgatni és lépten-nyomon megtapasztalni a szeretetet, ami a sztorit körüllengi. Remélem, ez a filmből is sugárzik majd.
– Mi a titkok nyitja? Vajon miért sikerülhetett ennek a maroknyi székely embernek átverni a rettegett hatalmasságokat?
– Elsősorban amiatt tudtak eredményt elérni, hogy elszántak voltak, és közös célért dolgoztak egy összetartó közösségben. Mindenki kiállt egymásért, összezártak a velük szemben állók előtt, és nem féltek véghezvinni mindazt, amit elterveztek.
Egy kép az 1991-es felszentelésről készült archív felvételből
– Hoztak-e példát a falusiak arra, hogy szükséges-e hasonló székely lelemény a mostani világban Erdélyben?
– Igen, utaltak erre. Az az építési szakember, aki a templom kivitelezését vezette, elmesélte, hogy milyen módszerekkel csapolták meg az akkori szocialista építési vállalat anyagkészleteit, hogyan „kölcsönözték ki” suttyomban az erőgépeket, hogy a templomépítésre használják. Itt a kapcsolatoknak óriási szerepe volt, hogy mindezek titokban, büntetlenül is maradjanak. Mára a szakember a versenyszférában lett vállalkozó, és elmondta, hogy a kapcsolatok fontossága ugyanúgy megmaradt, mint a régi világban. Ahogy fogalmazott, sajnos manapság továbbra is a balkáni módszerek a célravezetőek, sokszor kell a lefizetéshez, a korrupcióhoz folyamodni, hogy haladást érjen el az ügyes-bajos dolgait illetően. Az előrejutásban azonban ugyanúgy nehézségek vannak, mint idehaza. Ugyanakkor persze nem szabad elfeledkezni arról, hogy a társadalmi berendezkedés alapvetően más volt a Ceausescu-érában – az egy sötét korszak volt, aminek a visszatérését senki nem kívánja.
– Milyen készültségi fokon áll a film? Levetíti-e a majd az alkotást Csíkcsomortánban?
– A forgatás befejeződött, jelenleg a hangkeverés zajlik. A Médiatanácshoz beadott pályázat szerint a Duna TV vetíti majd először, azután valóban tervezem, hogy elviszem a filmet a faluba.
A csíkcsomortáni templomtorony
– Ön egyaránt rendezett játék- és dokumentumfilmeket is. Milyen eltérő tulajdonságok szükségesek egy jó játékfilmes és egy jó dokumentumfilmes rendező számára? Melyikhez húz jobban a szíve?
– Bár vannak a rendezésben különbségek, azért sokkal több a közös vonás, mint az eltérés. Gyakran egy dokumentumfilm szereplőjét ugyanúgy kell instruálni, mint egy fikciós filmben játszó színészt. Amellett a filmet ugyanúgy kell gondozni, szerkeszteni, a dramaturgiai ívét felépíteni, feszültséggel, fordulatokkal, katarzissal, akár játékfilmről, akár dokumentumfilmről van szó. A cél ugyanaz: hogy élvezetes alkotás szülessen. A két műfajt egymás mellé téve talán meglepő, de azt látom, hogy a dokumentumfilm sokkal tágabb lehetőséget ad a rendező számára, nagy eszköztárral dolgozhat, mert – hiszen általában kisebb a költségvetés – nincs nyomás, kényszerítő erő az unalmas biztonsági játékra. Nem kell tartani a kudarctól, játszhat, kísérletezhet a rendező, ami alapvetően fontos ahhoz, hogy újszerű, izgalmas, érdekes film kerüljön a nézők elé.
– Ennél a dokumentumfilmnél milyen csavart épített be a sztoriba?
– Egyrészt az építkezés szereplői párhuzamosan beszélik el a történeteiket – ez a vágás számára kihívás volt, hiszen a hatalmas székely meseívek hátán a végén azért tisztán célba kellett találnunk. Másrészt a jelenidővel is mindenképpen kölcsönhatásra törekedtem, hogy ne csak egyszerű visszaemlékezésekből álljon a film. Ebben szerencsénk volt, mert ahogy kiderült, hogy nyertünk a Médiatanács-pályázaton, megtudtuk, hogy a templomba új harangot készülnek felszentelni. Így kézenfekvő volt, hogy ezzel állítsuk párhuzamba a múltbeli események feldolgozását – ez képileg is izgalmas részeket adott a történethez.
– A Médiatanács pályázati rendszeréről milyen benyomásokat szerzett?
– Ezt a producerem tudná részletesen elmondani. Én mint rendező semmilyen negatívumról nem tudok beszámolni. Pályáztunk, rendben elbírálták, nyertünk, megkaptuk a pénzt, a pályázat feltételei szerint szabadon dolgozhattunk – minden flottul zajlott.
Nagy Viktor egy korábbi videoriportja az Origo számára a Baptista Szeretetszolgálat drogprevenciós programjáról
