Interjú Mattyasovkszy Zsolnay Bálint rendezővel, aki egy fantomkép-rajzolót állított első tévés játékfilmje középpontjába
A bűn természete, a nemi erőszak pszichológiája és az emlékezet ingatagsága alkotják A rajzoló című tévéfilm sarokpontjait. A történet szerint Tamás (Kocsis Gergely) egy kisvárosi rendőrségen fantomkép-rajzoló, aki egy nemi erőszaktevő kézre kerítésében segít, és egyre jobban bevonódik a nyomozásba. Mattyasovszky Zsolnay Bálint filmjét a puritán film noirok melankóliája és egyúttal a neowesternek szimbolikus hangulata járja át. A Médiatanács Fehér György-pályázatán nyertes alkotást ma este mutatják be az M1-en 23.15-kor.
Az alkotóról dióhéjban:
Fotó: Varga Imi
Mattyasovkszy Zsolnay Bálint szociológusnak tanult, de 2000 óta a filmek világában él. Elsősorban szereplőválogatóként (casting directorként) szerzett hírnevet magának, különböző beosztásokban dolgozott többek között az Ébrenjárók, a Paszport, a Szabadság, szerelem, az Emelet, A nyomozó, a 9 és ½ randi, az Utolér, az Isteni műszak és A parkoló című nagyjátékfilmekben vagy a Társasjáték című sorozatban is. Részt vállal színházi produkciókban is, emellett színészügynökséget vezet. Filmrendezőként tavaly debütált A játék című, szintén a Médiatanács által támogatott kisjátékfilmjével. Bár ezt hamarabb forgatta, mégis A rajzoló kerül hamarabb a közönség elé.
– A rajzoló az első tévéfilmje rendezőként. Miért ezt a történetet választotta bemutatkozásnak?
– Több oka van: egyrészt olyan forgatókönyvet kerestem, amely egy irányra fókuszál, és egy vezető karakterre épít. Ez a tévéfilm szűkös költségvetését és a rendelkezésre álló rövid, 52 perces időtartamot illetően is könnyebbség volt egy bonyolult történetszövéshez képest, és technikailag a rendezői tudásszintemnek is megfelelt. Másrészt már évekkel ezelőtt megismertem és megkedveltem Maruszki Balázs írásának első változatát, ami ugyan még több szálon futott, és jobban fókuszált a szociografikus elemekre, de láttam benne a lehetőséget egy tévéfilmre. Ami megfogott benne, az a pszichologizálás témája: mit jelent a bűn az elkövetőnek, az áldozatnak, különösen egy olyan kényes esetben, mint a nemi erőszak vagy a családon belüli erőszak? Érdekelt, hogy egy introvertált személyiség, mint amilyen a filmbeli rajzolóé is, hogyan fixálódik, mi rántja bele valami olyan tettekbe, amit nem neki kellene megoldania. Ez lehet például az igazságkeresés vagy a szerelem. A mi esetünkben mindkettő. Ezek a dolgok viszont nem kötelező érvénnyel hordozzák magukban azt, hogy beteljesüléssel, azaz jól is végződjenek.
– Egy lélektani kamaradrámában kulcsszerepet játszik a főhős karaktere. Hogyan választotta ki a színészt erre a feladatra, és alkalmazott-e saját casting directort a többi szerephez, tekintve, hogy ezen a téren sokéves szakmai tapasztalattal rendelkezik?
– Már amikor először olvastam a történet első verzióját, rögtön tudtam, hogy kit szeretnék a rajzoló szerepében látni: Kocsis Gergelyt, aki szerencsére el is vállalta a felkérést. A szereplőválogatásban valóban előnyt jelentett a castingos múltam, ez erős oldalamnak mondható (nevet). Ha mégis elakadtam, a barátok révén hamar megtaláltam a megoldást, csak a statiszták toborzásához vontunk be ügynökséget.
Kovács Gergely munka közben a Kincsem parkban | Fotó: Kovács György
– Hogyan élte meg élete első játékfilmjét, milyen tapasztalatokat szerzett, amit majd hasznosítani tud jövőbeli munkái során?
– Ha a technikai oldalt nézem, egy jelenetet ma már biztos másképp forgatnék. Ez egy lépcsőházi találkozásról szól, és a látványvilága túl reálisra, konkrétra, kicsit izzadságszagúra sikeredett, ebben az esetben nem találtuk meg a valóságtól való elemelés kulcsát. Emellett legszívesebben az utolsó jelenetet is felvettem volna még egyszer-kétszer, azt ugyanis kellékhiány miatt az eredetileg betervezett négy felvétel helyett csak kétszer tudtuk leforgatni.
Ha a rendezésre magára gondolok, úgy tűnik számomra, hogy az olyan, mint egy piramisjáték. Az elején még sokan fogják a kezemet, adnak tanácsot, útmutatást, de ahogy haladok előre és a projekt egyre komolyabbá és visszafordíthatatlanabbá válik, úgy lesznek a segítők egyre kevesebben, és egyedül maradva kell megállnom a helyemet. A forgatást az elmagányosodás folyamataként éltem meg. Ezeknek a belső érzéseknek ellenére a külső feltételek nagyszerűek voltak: bár közhelyesen hangzik, de nagyon is komolyan gondolom, hogy remek csapat vett körül, akik őszintén segítették, hogy sikeres filmet csináljunk. Többségük más munkákból, korábbról, még csikókoromból ismert engem, érezhető volt, hogy drukkolnak nekem, és jó hangulatban tudtunk együtt dolgozni, ami sokat jelentett számomra.
– Lát valamilyen párhuzamot egy rendőrségi fantomrajzoló és egy filmrendező munkája között?
– Egyfelől éppen ellentétes a kettő, hiszen a rajzolóé magányos munka, míg a rendező egy közösséget irányít. Ugyanakkor egy ponton túl a rendező is magára marad, és egyszemélyes döntéseket hoz. Emellett a rajzoló ugyanúgy másokból építkezik, mert az áldozatok megnyilvánulásaira tud alapozni, ahogy a rendező a színészek, a stábtagok munkájára. Ebben magabiztosságot, erőt kell sugározni, hogy a legjobbat hozhassák ki magukból. További hasonlóság, hogy mindkét területen nagy a pszichológia, az érzékelés szerepe, mert a cél, a létrehozandó mű érdekében egy interaktív, egymásra reagáló játék részesei vagyunk. Az intuíció is fontos – a rajzolónál azért, hogy szelektálni tudjon a sok bizonytalan és ellentmondó leírástöredék között, a filmrendezőnél pedig, hogy a rengeteg részlet valóban egy egységes egésszé álljon össze. Rendezőként azonban különösen oda kell figyelni arra, hogy milyen döntésnek milyen reakciói, következményei lesznek a filmre nézve, ezért ez nagyon felkészülős műfaj.
A pszichológiának és az intuíciónak is fontos szerep jut | Fotó: Kovács György
– Vecsernyés János volt a film operatőre, aki egyébként filmrendezőként is dolgozik. Mennyire volt gördülékeny az együttműködésük?
– Régóta ismerem őt, ezt megelőzően több rendezése alkalmával is felkért már castingolásra. Mindig jól kijöttünk egymással, egyike a közeli barátoknak, ezért reméltem, hogy a mostani felállás is zökkenőmentes lesz. Úgy éreztem egyébként, olyan ez a közös munka, mint egy vicces játék, aminek hasonló szakaszai vannak, mint a randizásnak. Minden fázis vizsgaszerű, és ha sikerül, szintet ugorhatunk: például elkezdjük a helyszínkeresést, és ha egyetértésre jutunk, úgy érezzük, eddig még jó, jöhet a következő lépcsőfok; ha snittelünk és működik, pipa, lássuk akkor az újabb feladatot, stb. Így szép lassan kiderült, hogy a szerepcsere valóban nem okoz gondot. Sikeresen „randiztunk”.
– A filmet a noir krimi és a neowestern műfaji keverékeként jellemzik. Milyen filmes eszközök utalnak ezekre a stílusokra?
– A krimijelleg a karakterekből és a történetmesélés ívéből fakad. A neowestern jegyei közül elsősorban a szimbólumszerűséget emeltük át: azt a párhuzamot, amikor megérkezik az idegen a romlott közösségbe, és megmenti azt úgy, hogy közben ő mocskolódik be. Olyan helyszíneket kerestünk, amiket könnyen lehet úgy alakítani, hogy ne a budapesti 2013-as valóság ütközzön át rajtuk, hanem elvontabb világot képviseljenek.
Molnár István kollégám, aki a helyszíneket kereste, ajánlotta például a Kincsem parkot a tribünépítménnyel, mert furcsa, izgalmas környezetre volt szükségem a jelenetekhez – tévéfilmeknél ugyanis mindig ott a veszély, hogy csak beszélő fejeket látunk, és ezt mindenképp el akartam kerülni. A látványvilágra ezért különös hangsúlyt fektettünk, amiben Varga Anikó látványtervező nagy segítségünkre volt. A parknál az volt a nehézség, hogy a növényzet, a zöld erőteljesen a konkrétumokhoz ragasztja a nézőt, ami szembement a koncepciónkkal. Hogy ezt az ellentmondást feloldjuk, az operatőrre, Vecsernyés Jánosra hagyatkoztam, aki remek munkát végzett.
A film látványvilága szándéka szerint elemelkedik a valóságtól | Fotó: Kovács György
A valóságtól persze nem rugaszkodtunk el teljesen, hiszen hitelesen akartam ábrázolni a fantomkép-rajzoló világát. A szakértőnk Simon Zoltán volt, aki évek óta űzi ezt a szakmát. Ő, mint egy dramaturg, kockáról kockára végigvette velünk a filmet, hogy mi az, ami a való világban is úgy van, és mi az, amiben eltértünk attól. Nagyvonalúan kezelte, ha a művészi szempontok felülírták a mindennapi élethez való hűséget.
– A Médiatanács tévéfilmes pályázata az egyik legsikeresebb kiírás a mecenatúraprogramon belül, tavaly négyszeres túljelentkezést regisztráltak. Mit gondol, mi az oka ennek a népszerűségnek?
– Ha globálisan nézzük, az látható, hogy nagyon sikeres a televíziózás Angliában és az USA-ban – lassan izgalmasabb, hogy mi történik a tévésorozatok háza táján, mint a moziiparban. A televíziók komplikáltabb, merészebb, sötétebb tónusú műveket is bevállalnak, jókat lehet kísérletezni.
A magyar rendszert tekintve úgy látom, hogy a tévéfilm fontos lépcsőfok a filmrendezők számára a kisfilmektől a nagyjátékfilmek felé tartó lépegetés során. A pályázat népszerűsége valószínűleg annak is köszönhető, hogy egy tévéfilm még kedvezőtlen fogadtatás esetén is legalább háromszor-négyszer annyi nézőt ér el, mint egy magyar mozifilm. A szélesebb közönség ígérete pedig fontos szempont a filmeseknek.
Magát a kiírást előnyösnek találom a rendezők számára. Mivel a kiszolgálói oldalról jövök, nekem a szigorú elszámolás, a felkészült költségvetés összeállítása nem jelent extra terhet, és mivel ez nem az első jelentkezésem volt, már volt elképzelésem a folyamatról, arról, hogy milyen döntések milyen gyorsan várhatóak. Amit hiányolok a mecenatúraprogramban, hogy a filmek utóéletének támogatására nem fektetnek elég hangsúlyt, itt bőven volna lehetőség a fejlődésre, a fesztiválszereplésekre, mert a megszülető filmek megérdemelnék.
A rajzolót 2014. február 11-én 23.15-től vetíti az M1. – filmelőzetes
