Médiatanács-blog

Interjú Czabán Györggyel, aki kortárs dzsesszről szóló online ismeretterjesztésbe fogott

Merre fejlődik a kortárs dzsessz? Mi az, ami a dzsesszt dzsesszé teszi? Kik azok, akik ezt az önkifejezési formát választják? Ezekre a kérdésekre kísérelnek meg választ adni a Közgáz Vizuális Brigád filmjében azok a nemzetközi hírű dzsesszzenész komponisták és előadóművészek, akik Budapesten megfordultak az utóbbi években. A Médiatanács Neumann János-pályázatán nyertes, Free the jazz című 72 perces online alkotás Czabán György vezetésével jött létre. Az alkotóval készült bloginterjúnkból az is kiderül, miért maradt eddig rétegzene a dzsessz, és változhat-e ez a XXI. században.

– Egy híres mondás szerint a zenéről beszélni olyan, mint az építészetről táncolni. Ezzel a filmmel mégis erre vállalkozik. Miért?

– Egyrészt mert foglakoztat a dzsessz, én magam is szeretem hallgatni, és mert érdekel, hogy a zenészek hogyan gondolkodnak arról, amit előadnak. A téma végigkíséri az életemet, volt, hogy én is zenéltem, volt, hogy a nyolcvanas években dzsesszklubot szerveztem a Közgázon. Budapesten nagyon sok fontos dzsesszzenész megfordul, akikkel a fellépéseik kapcsán interjúk, beszélgetések készülnek. Ezekben legtöbbször a szóban forgó koncert a téma, de gyakran érintenek általános zenei kérdéseket is. Arra gondoltam, jó lenne megmutatni ezeknek a véleményeknek az összességét azoknak, akiket érdekel, hol tart ma a kortárs dzsessz.

– Hogyan választotta ki, hogy az idelátogató zenészek közül kiket szerepeltet a filmben?

– Rengeteg, már felvett anyagot átnéztem, végighallgattam, kijegyzeteltem. Olyan szereplőket kerestem, akiknek az interjúiban általános szempontból is szó volt a dzsesszről, arról, hogy ő hogyan látja, mi a kortárs zene, a XXI. századi dzsessz. A legtöbb, a dzsesszel kapcsolatban átlagosan tájékozott embernek valószínűleg a kommersz dzsessz jut eszébe a szó hallatán, pedig sok izgalmas irányzat létezik. Összemosódnak a határok, egyre nehezebb eldönteni, mi számít kortárs zenének, free vagy éppen modern dzsessznek, fúziónak, improvizatív zenének. Eredetileg azt terveztük, hogy szakértőket is megszólaltatunk a filmben, de aztán láttuk, hogy mennyi elismert zenész véleményét mutathatjuk meg, ezért nekik hagytuk meg a teljes játékidőt.

Ken Vandermark, a filmben megszólaló zenészek egyike amerikai illetőségű. Állítása szerint a legtöbb dologra, ami őt zeneileg foglalkoztatta, magától jött rá.

– Mi az oka annak, hogy nem szerepelnek magyar zenészek a filmben? Ők nem elég tehetségesek, hogy megoszthassák gondolataikat a kortárs dzsesszről?

– Egyáltalán nincs így. Sok világszínvonalú magyar dzsesszzenészünk van, és mérlegeltük is, hogy belevegyük őket a filmbe. Ők azonban jóval könnyebben elérhetőek egy-egy interjúra, sokkal nehézkesebb viszont a bemutatott külföldi zenészek véleményét Magyarországon összeszedetten megismerni, ezért inkább erre koncentráltunk. Szeretnénk, ha módunk nyílna a folytatásra, és a további részekben tervezzük a magyarok megszólaltatását is. Sőt, így a több játékidő gazdagabb kérdésfelvetést is megengedne. Egyelőre azonban örülünk, hogy ez az epizód elkészült, és megnézhető a honlapunkon.

– Mennyire kap helyet a filmben a zene önmagában? Láthatunk-e koncertrészleteket a megszólaló zenészektől?

– Elég nagy fejtörést okozott, mennyi legyen a beszéd és a zene aránya egymáshoz képest. Ha már egy dzsesszfilmet készítünk, muszáj illusztrálni, miről is beszélünk, ugyanakkor mivel nem akartunk maratoni hosszúságú filmet, egy-egy zenésztől nem tehettünk bele egész zeneszámokat. Nagyon nehéz megvágni egy-egy dzsesszprodukciót úgy, hogy a kiragadott részlet önmagában is közel teljes értékű, élvezetes maradjon, és megtartsa a jelentését.

Free the jazz online film megtekinthető a Közgáz Vizuális Brigád honlapján. A német Peter Brötzmann véleménye is megtudható a filmből, aki egyike a legfontosabb európai free jazz zenészeknek

– Miért éppen A Free the jazz címet adta a filmnek? Ön szerint mitől kell felszabadítani a műfajt?

– Úgy éreztük, hogy ez kellően sokértelmű cím, és mindenki megtalálja majd a saját értelmezését, ha megnézi a filmet. Az ötletet egyébként az egyik megszólaló által viselt póló adta, amelyen ugyanez a felirat szerepel. Jó lenne, ha a film segítene abban, hogy a nézők megszabaduljanak a dzsesszhez kapcsolódó előítéletektől, és a műfajt, a zenészek véleményét nyitottan fogadnák.

– Mit gondol, miért nem tud a dzsessz kitörni rétegzenei státuszából?

– Jó kérdés. A dzsessz mindig is csak egy szűk réteget érdekelt. Nehezebben fogadható be, mint a négynegyedes ütem meg az D-A-G gitár alapakkordok, ezért nem tud populárissá válni. Erőfeszítést igényel, és a kereskedelmi rádiók nem kockáztatnak ilyesmit, így nehéz olyan fórumot találni, ahol tömegekkel lehetne megkedveltetni a különböző műfajokat. Érdekes egyébként, hogy a festészetben sokkal elfogadottabbak a modern, absztrakt irányzatok, míg a zenehallgatók jelentős része továbbra is megkérdőjelezi a progresszívebb műfajokat. Egy bank falán kifüggesztett nonfiguratív festmény nem kelt megütközést, egy diszharmonikus zenemű viszont leginkább értetlenséget vált ki az emberekből. Nem tudom megmondani, mitől terjednek az új ötletek jobban vagy kevésébe az egyik művészeti ágban, mint a másikban.

– Milyen következtetéseket lehet levonni a filmben nyilatkozó zenészek álláspontjaiból, hová vezet a XXI. századi dzsessz?

– Szükségesnek tartottam, hogy bizonyos értelemben helyzetjelentést adjunk arról, merre tart a műfaj, de ezek a vélemények nem feltétlenül mutatnak egy irányba. A régi mítoszok lerombolódtak, az újak körvonalai, ha lesznek is, nem látszanak tisztán. Jó példa erre, hogy van olyan, filmben szereplő művész, aki számára Bartók az etalon, belőle merít ihletet a dzsesszhez is, míg egy másik zenész a death metált vagy a reggae-t emeli ki inspiráló forrásként. Egyre inkább elmosódnak a határok, ezért fontos megérteni a folyamatokat, a megtermékenyítő kölcsönhatásokat. Remélem, a film tud ebben némi szerepet vállalni, vagy legalább is összezavarja a gyanútlan nézőt.

– A téma kínálja magát a külföldi megmérettetésekre. Mit tesznek ennek érdekében?

– Valóban, mi is úgy gondoljuk, hogy a film számot tarthat a külföldi nézők figyelmére is. Tervezzük, hogy több nemzetközi fesztiválra is elvisszük. Ehhez elkészítettük az angol feliratos verziót – szerencsére ez viszonylag kevés munka volt, mert a legtöbb megszólaló angolul nyilatkozik, amit nem szinkronizáltunk, inkább a magyar feliratozást választottuk. Van azonban egy-két német, lengyel vagy japán részlet, ami miatt szükségessé vált az angol fordítás is.

– A Médiatanács egyik újítása volt, hogy bevezette online filmgyártást támogató Neumann-pályázatokat, amelyen a Free the jazz is nyert. Ön szerint miért van szükség eleve internetre szánt videós tartalmakra, miért nem megfelelőek a hagyományos platformok?

– A fix tévézés ideje lejárt, egyre fontosabb a rugalmas elérhetőség, a netes jelenlét. Pályázóként azt láttam, hogy a Neumann-kiírás átgondolt és logikus. Jó lehetőség volt számunkra, hogy olyan témát is támogatnak, ami nem számíthat tömegek érdeklődésére, de kulturálisan fontos. Egy hagyományos dokumentumfilmmel sokkal nehezebben tudnánk eljuttatni ezt az összeállítást azokhoz, akikhez közel áll a dzsessz, akik valóban kíváncsiak a tartalmára. Örülök, hogy a Médiatanács nem várja el, hogy mindenáron a szélesebb nagyközönséghez szóljunk, hanem a szakmai minőségre helyezi a hangsúlyt.

A The Thing norvég-svéd dzsessztrió tagjai is szerepelnek a filmben. A szaxofonos, Mats Gustafsson Free the jazz feliratú pólót viselt.