Kojot, a prérifarkas és Iktomi, a pókember a két főszereplője azoknak az eredeti indián népmeséknek, amelyek a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra programjában a Macskássy Gyula-pályázatnak köszönhetően kelnek életre a képernyőn. A történetek alapja a Cseh Tamás által összeállított és narrált, Csillagokkal táncoló kojot című mesegyűjtemény. A zeneszerző-előadóművész születésének közeli évfordulója alkalmából beszélgettünk a mesék animációs rendezőjével, Gauder Áronnal, aki a végső simításokat végzi a Kojot és a szikla című epizódon, és indián szinkront is tervez a sorozathoz.
Az alkotóról dióhéjban
Gauder Áron animációs rendező a karrierjét a Kosmo Stúdióban kezdte, és 1997-ben készítette első rövidfilmjét Klausztrofóbia címmel. Pálffi György Hukkle című különleges filmjének a speciális effektekért felelős munkatársa volt, eddigi legnagyobb sikere pedig a Nyócker! című animációs film, amely külföldön és Magyarországon is számos díjat nyert el. Egill című, az izlandi sagákat megidéző nagyszabású filmterve végül nem jutott el a teljes befejezésig. Belekóstolt a színház világába is, az Apacsok című előadás látványának kidolgozásával. A Médiatanács Magyar Média Mecenatúra programjának köszönhetően a közelmúltban dokumentumfilmmel is foglalkozott, rendezője volt A kőbaltás ember című alkotásnak, valamint részt vett a Boxi animációs sorozat létrehozásában is.
– Mi vonzott téged Cseh Tamás indián meséihez?
– Gyerekkorom óta jól ismertem őt, mert édesanyámmal egy lakótelepen nőttek fel. A kiindulópontom először azonban még nem csak az ő mesegyűjteménye volt, hanem egy másik, az indiánokról szóló könyv, amit egy magyar származású férfi, Richard Erdoes írt angol nyelven, American Indian Myths and Legends címmel. Amikor elkezdtem az animációs terveken dolgozni, és Cseh Tamás felesége megtudta, ő elmondta, hogy Tamás hangoskönyvet is készített a mesegyűjteményéből, amin ő maga meséli el a történeteket. Felajánlotta, hogy használhatom a hanganyagot az animációhoz. A most befejezés előtt álló részbe be is építettük, de ha sikerül kettőnél több részt is készíteni, azokhoz nem feltétlenül kizárólag Tamás narrálását használnánk, hiszen ő csak nyolc mesét mondott fel – de erről még talán korai is beszélni.
– Gyerekkorodban mennyire érdekelt az indiánosdi?
– Persze én is olvastam Karl Mayt és játszottam is indián történeteket, ahogy szerintem szinte minden gyerek, de fontos, hogy azok a mesék, amelyekkel most foglalkozom, az eredeti népmesék, az eredeti kulturális forrás részei, nem pedig olyan írók elképzelései erről a világról, akik kívülállók voltak.
– Milyen karakterek jellemzőek az indián népmesékre?
– Az animációs filmjeimben két hősfigura áll a középpontban, Kojot és Iktomi, akiknek a személyisége jól kiegészíti egymást. Mindketten olyan kultúrhéroszszerű lények, akik állatok tulajdonságait veszik fel: néha emberek, néha állatok, néha a kettő között vannak valahol. Közben kópék, tréfamesterek is a maguk módján. Sok indián nép meséiben feltűnnek, így laza szállal felfűzhetőek egy sorozatra. Kojot – a prérifarkas – egyfajta „trickster”, agyafúrt, cinikus öregember, Iktomi pedig, aki pókká is tud változni, negatívabb alak, kétszínű, hebrencs, de ugyanannyira tréfás karakter.
– Van köze egymáshoz az amerikai képregényhős Pókembernek és az indián Iktomi-pókembernek?
– Semmi, ez két teljesen eltérő szereplő, bár valóban van egy közös tulajdonságuk, hogy mindketten képesek pókká változni. De teljesen más típusú történetekben jelennek meg, és más-más a mögöttük lévő kulturális háttér.
– Mi volt az első mozzanat nálad a meseanimációk kidolgozása során?
– Először képekben volt meg az, hogy mit szeretnék megjeleníteni, konkrét figuratervek nélkül, és aztán a fejemben lévő, elképzelt látvány alapján kezdtem el kiválasztani, hogy a sok történet közül melyikkel kezdjem a sorozatot. A Kojot és a szikla például azért is lett az első mese, amit feldolgozok, mert a mesefolyamból jól kiemelhető, kerek történet.
– Mi a véleményed a Médiatanács filmes pályázati programjairól?
– Az MMKA-s rendszerhez képest azért tartom jónak, mert viszonylag rugalmasan kezelik a finanszírozást: ha már odaítélték a pénzt, tervezhetünk előre, hagynak dolgozni, nem kell hónapról hónapra elszámolni a számlákkal, hanem elég a projekt végén egyben. Tetszik a háromszakaszos megoldás is, hogy előszörre tényleg az ötlettel pályázunk, és aztán a későbbi körökbe jutva kérik csak a részletesebb terveket. Pénzügyileg is megnyugtató, hogy nem utólag, hanem előre kapjuk a támogatást, és nem azon kell gondolkodni a producernek, hogy hogyan teremtsen áthidaló finanszírozási forrásokat.
– Milyen célközönségre számítasz?
– A filmet az egészen kicsik is meg tudják nézni, lekötheti őket a látvány, a hangok – én például a másfél éves kislányomnak is mutattam már belőle rövidebb részeket –, de az óvodások-kisiskolások korosztálya a fő célközönség, sőt, úgy gondolom, hogy a felnőttek is találhatnak majd benne olyasmit, ami érdekes számukra; hasonlóképpen, mint a Magyar népmesék sorozat esetében, amit gyerek-felnőtt egyaránt szeret. Ez a film az indián mitológiából mutat meg egy szeletet, az egyetemes emberi kultúra részeként.
A magyarországi vetítéseken túl szeretnék kapcsolódást teremteni az amerikai nézőkhöz is, és ennek érdekében, bár van már angol szinkron, tervezzük, hogy indián szinkronszínészekkel is felvesszük a filmet. Az ő részvételük révén széles kapu nyílna meg a film előtt. Lénárt Pál kanadai producerrel már folynak ez ügyben egyeztetések.
