Felkavaró film tenyérnyi gyerekekről

2015.05.27. 16:15 :: Sajtoiroda

Interjú egy Mecenatúra-különdíjas rendezővel

Mi történik egy kisbabával, aki a terhesség 24. hetében jön a világra? Milyen esélyei vannak az életben maradásra? Mit tesznek, mit tehetnek meg az orvosok, a nővérek? És mi az, amiről a szülőknek érdemes tudni, de amire nagyon nehéz felkészülni? Koraszülött gyerekekről, szüleikről, orvosaikról és ápolóikról forgatott többszörös díjnyertes filmet Szuchy Zsuzsanna, amelynek elkészülését az NMHH Médiatanácsa az Magyar Média Mecenatúra-program Ember Judit-pályázatán finanszírozta. A rendezőt a film forgatásának körülményeiről, a visszajelzésekről, a díjakról és jövőbeli terveiről kérdeztük.

Az alkotóról dióhéjban

szuchy_zsuzsa_portre.jpg

Szuchy Zsuzsanna 2006-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem televíziós műsorvezető és rendező szakán. 2007-ben jelent meg Három nő címmel bántalmazott nőkről szóló dokumentumfilmje, amelyben olyan problémára hívja fel a figyelmet, amelyről súlyához képest rendkívül keveset beszélünk. Tavaly mutatták be Tenyérnyi gyerekek című, koraszülött gyermekekről szóló dokumentumfilmjét, amellyel elnyerte a Családbarát médiáért-díj közönségdíját, valamint májusban a Médiatanács egyik Mecenatúra-különdíját.

– Az interneten található megjegyzések, vélemények, kommentek alapján nagyon megrázó a filmetek azoknak, akik megnézik. Mégis az volt az érzésem, hogy egy racionális alkotást láthatunk, ami elsősorban az orvosok szemszögéből mutatja be a helyzetet. Ez koncepció volt?

– Az, hogy racionális maradjon, az mindenképpen koncepció volt. Lehet, hogy könnyebb dolog úgy megrázó filmet készíteni, ha öncélúan használjuk az eszközöket, de nekünk nem ez volt a célunk, hanem hogy bemutassuk azt, hogy valójában mi történik egy koraszülött osztályon. A szülők vagy leendő szülők ugyanis nem tudják, hogy mi történik akkor, ha esetleg nekik is koraszülött gyermekük születik. Nagyon sok babaváró könyv és film van, mondjuk a természetes szülésről, otthonszülésről, ilyen-olyan segítségekről, de azt vettem észre, hogy annak ellenére, hogy Magyarországon tízből egy baba koraszülött, erről nem nagyon beszélünk.

– Téged hogy talált meg ez a téma?

– Két fiam van, a nagyobbik hét és fél éves, emlékszem, hogy megkönnyebbültem, amikor vele a 24. héthez értünk, mert azt olvastam, hogy ha most megszületik, akkor már van esélye. Négy évvel később egy sajtótájékoztatón kaptam a kezembe egy kiadványt mindenféle statisztikai adattal a koraszülöttségről. Elkezdtem lapozgatni, olvasgattam, megkérdeztem orvosokat a számokról, és rájöttem, hogy az a megkönnyebbülés, amit akkor éreztem a 24. héten, mekkora önbecsapás volt. Ugyanis még ennyi idősen is nagyon sok nagy baj lehet, nagyon sok mindenen kell még átsegíteni ezeket a babákat, csak erről nem beszélünk. Amikor látunk egy tudósítást a koraszülött osztályról a híradóban, csak azt látjuk, hogy ott csönd van, a doktornő nyilatkozik, minden rendben van. A szülők pedig, amikor megtörténik a baj, nem tudják, hogy kinek a hibája volt, hiszen csak azt látják, hogy pici, és azt hiszik, hogy ekkor már a gyereküknek mindene ki van fejlődve. Egy édesanya, akinek koraszülött lesz a gyereke, és a szülés után szembesül az összes problémával, minden esetben elkezdi magában keresni a hibát. Mit csináltam rosszul? Mit kellett volna másképp csinálnom? Még akkor is, ha mindent megtett. Pedig ez egy összetett probléma, remélem, hogy ennek megértésében segít a film. Azt is hozzá kell tenni, hogy egy ilyen koraszülött gyermek 20-30 évvel ezelőtt nem élt volna egyetlen napot sem.

1_1.jpg

– Ugyanakkor az is elhangzik a filmben, hogy ha az eszközpark még ennél is fejlettebb lenne, akkor több babát lehetne megfelelően ellátni.

– Nem is az eszközpark, hanem inkább az emberi erőforrás hiányzik. A Semmelweis Egyetem I. Sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikája, ahol mi a film legnagyobb részét forgattuk, igaz, hogy csúszással, de megkapta azt a támogatást, amit aztán eszközök vásárlására tudott fordítani. Ennél sokkal nagyobb probléma, hogy nagyon kevesen vannak, orvosok és nővérek egyaránt. Erejükön felül küzdenek, nem állnak meg, nem ülnek le, maximum kirohannak a konyhába, de a szendvicsüket sem tudják megenni. Az látszik, hogy sokkal többet tudnának tenni, ha egy nővérre nem 7, hanem mondjuk csak 2-3 baba jutna. Most azzal telik a munkaidő, hogy itt is kell lennem meg ott is kell lennem egyszerre és mindig oda szaladok, ahol baj van, pedig a másiknak is kellene a fejlesztés. És abban is sokat segítene, ha több dolgozó lenne, hogy akkor több idő jutna az anya-gyerek kapcsolatok erősítésére is.

5.jpg

– Mit gondolsz, mennyire segít a film felhívni a figyelmet erre a problémára? Kaptál visszajelzéseket?

– Azok a visszajelzések, amiket én kaptam, azok általában hálás szülők, akik arról számolnak be, hogy igen, mindent megtettek a gyerekért a kórházban. Inkább élménybeszámolókat kaptam és nagyon sok köszönetet az ott dolgozóknak. A filmmel kapcsolatban pedig azt írják, hogy megrázó volt és megdöbbentő, hogy milyen körülmények között dolgoznak; és megdöbbentő az is, hogy mi minden történhet ezekkel a babákkal. Sokaknak volt újdonság, de akik visszajeleznek, általában érintettek közvetlenül vagy közvetve.

– Gondolkodtok vagy gondolkodtatok abban, hogy terjesszétek a filmet a kismamák körében?

– A koraszülött babás szülők egy elég összetartó közösség, köztük terjedt a film. Persze érdemes megnézni azoknak, akik gyereket szeretnének, de ez attól is függ, hogy ki az, aki megnézi, mert azt nem szeretném, hogy egy kismama hónapokig ne aludjon amiatt, hogy úristen, mi történhet.

– Hogyan vesznek részt az apukák ezekben az eseményekben?

– A férfiak sokkal inkább zavarban voltak, és kevésbé akartak szerepelni a filmben. De nem láttam, hogy a gyermekkel kapcsolatban kevésbé akartak volna szerepet vállalni. Sőt, amikor egy ilyen baba megszületik, akkor az édesanya utána még órákig nincs jelen, és ilyenkor az apukák azok, akik először odaérkeznek az intenzívre. Velük beszélnek először az orvosok, ők látják először a babát.

10.jpg

Ami szomorú, hogy a nőgyógyászati klinikán, ahol forgattunk, sok gyereket fogadnak vidékről, és bizonyos esetekben a szülők csak hetente egyszer tudnak eljönni meglátogatni őket: mert haza kell menni, mert vannak nagyobb gyerekek és sem anyagilag, sem időben nem tudják azt megtenni, hogy hónapokon keresztül minden nap ott legyenek a babákkal. Ezek a gyerekek például nagyon sok esetben azért nem kapják meg az anyatejet, mert az édesanyjuk nem tudja nekik elhozni. Kívülről és naivan azt mondanám, hogy valamiféle utaztatási támogatás talán segítené ezeket a családokat, mert nagyon szomorú dolog azt látni, hogy ezek mellett a gyerekek mellett nem tud ott lenni az édesanyjuk.

– Mennyire volt egyszerű dolgotok abban, hogy rávegyétek a szülőket a nyilatkozásra, valamint hogy a klinikán dolgozók bizalmába férkőzzetek?

– A dolgozók az elején nem tudták, hogy mit keresünk ott. Azt hitték, hogy lesz egy szokásos híradó két perc vagy egy magazinműsor az általános dolgokról, és ott töltünk 1-2 napot. Aztán mentünk harmadszorra és negyedszerre is. Az elején nem szokványos módon kevesebb gyerek volt és viszonylag nyugalmas volt az osztály. Akkor már viccelődtek is az ott dolgozók velünk, hogy menjünk többször, mert mi vagyunk a kabala, hogy nincsen tumultus náluk. Aztán persze beindult az egész, és láttuk, hogy mennyire különleges volt az az első egy-két nap.

A szülőkkel kapcsolatban nagyon sokat segítettek nekünk az orvosok és a nővérek, hiszen velük csak az után forgattunk, hogy már néhány napot eltöltöttünk a dolgozókkal, akik így már megismerhettek bennünket. Természetesen volt szülő, aki nem szeretett volna nyilatkozni, volt olyan is, aki először ódzkodott, de végül feloldódott. Sőt előfordult, hogy a szülők nekünk írtak sms-t, hogy érdeklődjenek arról, hogy jól van-e a gyerekük, mert tudták, hogy mi ott vagyunk, az orvost viszont nem akarták zavarni.

– Mennyit forgattatok?

– Három hónapig forgattunk a klinikán Karáth Zita operatőrrel. Az elején két hetet forgattunk úgy, hogy folyamatosan ott voltunk, aztán ügyeleti rendszerben voltunk. Ha történt valami, akkor szóltak nekünk, és mi hajnali háromkor is elindultunk. Volt egy kamera az ügyeletes szobában, és aki előbb odaért, az fogta a kamerát és ment, a másik meg csatlakozott.

– Az ottani orvosok és a szülők látták a filmet? Hogyan fogadták?

– Persze, látták, nagyon tetszett nekik, közülük többen is nagyon aktívan osztották a közösségi oldalakon, amikor kiderült, hogy mikor vetítik az M1-en. Nagyon jólesett, hogy ezt maguktól tették, és nem azért, mert mi kértük őket erre.

– A múlt héten megrendezett Mecenatúra-díjátadón nyertél egy különdíjat a filmmel.

– Igen, nagyon meglepődtem és nagyon örültem neki. Nem nagyon számítottam rá, mert én attól vagyok boldog, hogy csinálhatom a dolgomat, itthon dolgozós típus vagyok, kitaláljuk, megcsináljuk és elindítjuk, de nagyon nem vagyok benne a filmes körforgásban. Szóval nagyon meglepődtem, és azon is meglepődtem, hogy megnyertünk korábban a Családbarát médiáért-díj közönségdíját. Nagyon meghatott, hogy vannak emberek, akiknek nem azért fontos ez a film, mert én valamilyen szinten fontos vagyok, hanem azért, mert a téma a fontos, és az a gondolat, amit a film közvetít.

_ic_9139.jpg

Szuchy Zsuzsanna átveszi a Médiatanács díját Novák Emil zsűrielnöktől

– Hova kerül a díj?

– Kint van a szobám falán, a férjem kitette (nevet). Megérkeztem, fogta a fúrót másnap és kihelyezte. Ez anya büszkeségfala.

– Mik a további terveid? Pályázol majd a jövőben is mecenatúrás támogatásra?

Most nyertünk egy újabb filmre pénzt, ez egy történelmi dokumentumfilm, ami nekem is nagy kihívás lesz, mert ilyet még nem csináltam. Egy Mocsáry őrnagy nevű repülős lezuhant a Don-kanyarban a második világháborúban és egy roncskutató csapat megkeresi ezeket a roncsokat, mi pedig megyünk velük Karáth Zita kolléganőmmel. Ez a film várhatóan 2016 májusára lesz kész. És most is adtam be egy pályázatot, aminek nagyon drukkolok: erről babonából nem mondanék konkrétumot, de szintén egy fontos problémáról szólna majd, és szeretnék olyan filmet készíteni, ami valamiféle terápia is a szereplőknek.

komment

Címkék: Médiatanács Magyar Média Mecenatúra Ember Judit-pályázat Szuchy Zsuzsanna

A Médiatanács blogról

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának blogja. A Médiatanács tagjai: Karas Monika elnök, Budai László, Hankiss Ágnes, Szadai Károly és Meszleny László.

Weboldal a médiatörvényről

Ugrás a www.mediatorveny.hu-ra

Mecenatúra – Pályázati tükör

mecenatura_uj_310x222.jpg

A Médiatanács a Facebookon

  

Mecenatúra a Facebookon

                 

A Médiatanács YouTube-csatornája

Iratkozz fel YouTube-csatornámra
süti beállítások módosítása