Szeptember 19-én, szombaton, 19.30-kor mutatja be a Duna TV Madarász Isti új tévéfilmjét, amely egy Rejtő Jenő-kisregény alapján készült. A történet helyszíne egy kávéház, ahol a Rejtő-korabeli írók mindennapjaikat tengetik és írják sikeresebb vagy kevésbé sikerült történeteiket. A fordulatos történet főbb szerepeiben Haumann Pétert, Szervét Tibort és Schmied Zoltánt láthatjuk, az írókat alakító színészek között pedig feltűnik Kovács Lajos, Józsa Imre, Molnár Gusztáv és Hegedűs D. Géza. A sztárnévsort felvonultató alkotás elkészülését a Médiatanács a Fehér György-pályázaton támogatta. Az alkotási folyamatról és a film körüli élményeiről a rendezőt kérdeztük.
Az alkotóról dióhéjban
Madarász Isti 1976-ban született Miskolcon. Autodidakta módon kezdett filmezni, gimnazista kora óta készít rövidfilmeket saját forgatókönyveiből. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett. 2000-ben tűnt fel rendezőként először, amikor a Morális bypass című kisfilmje több amatőr filmszemlét megnyert, majd bejutott a Magyar Filmszemle versenyprogramjába is. A Médiatanács több filmtervét is támogatta, A legyőzhetetlenek címmel raftingos kalandfilmet forgatott fiatalokkal, megfilmesítette Arany János Tetemre hívás című balladáját, legújabb támogatott alkotása pedig A fekete múmia átka című tévéfilm, amely Rejtő Jenő egy kisregénye alapján készült.
– A film díszbemutatója szeptember 15-én kedden lesz az Átrium Filmszínházban.
– Igen, még a színészek sem látták a filmet, szóval mindenki nagyon izgul. Jön az egész stáb, a szereplők, a családjaink és reméljük, hogy a sajtó is, aztán pedig jön a szombati tévébemutató.
– Mit vársz a tévébemutatótól?
– Elsősorban azt, hogy tetsszen az embereknek. Másodsorban persze magas nézőszámot. Kicsit aggódom emiatt, remélem, hogy a nézők megtalálják a filmet annak ellenére is, hogy nemrégiben változott a csatornák profilja. És remélem azt is, hogy majd a későbbiekben ismételni is fogja a tévé.
– Miért döntöttél egy Rejtő Jenő-feldolgozás mellett?
– Rejtőt mindenki szereti, aki ismeri. A Rejtő-regények alapján készült filmeket pedig akarják szeretni az emberek. Az eddigi filmes feldolgozások erősen megosztották a közvéleményt, és elterjedt az, hogy Rejtőt nem is lehet megfilmesíteni, de mindenki drukkol, hogy egyszer sikerüljön, mert Rejtő a miénk, és ez jár nekünk. Mi egy viszonylag ismeretlen kisregényhez és nem egy szent tehénhez nyúltunk. Nem a klasszikus figurák szerepelnek a filmben, ezért kicsit könnyebb volt a dolgunk. Ez egy önéletrajzi ihletésű kisregénye Rejtőnek, ami gyakorlatilag Rejtő kortársairól, írótársairól szól.
– Mennyiben változott a történet a regényhez képest?
– Az eredeti műnek az a címe, hogy A detektív, a cowboy és a légió. Nagyon gyorsan rájöttünk, hogy úgy ahogy van, úgy nem lehet belőle filmet csinálni, ezért a kisregény tulajdonképpen csak az alap. Ellenben a sztori nagyon alkalmas tévéfilmnek, hiszen egy helyszínen játszódik, izgalmas és vicces. Rájöttünk a forgatókönyvírás közben – Hegedűs Bálint munkája a forgatókönyv – hogy a kisregénynek nincs is igazi sztorija, és ez egy filmben zavaró. Elkezdtük ezért az anekdotákat egy szálra felfűzni és a karaktereket összehozni. A végén annyira eltávolodtunk, hogy meg kellett változtatni a címét is, és ezért lett A fekete múmia átka. Ez felszabadító is volt, mert így már nem ezt a regényt csináltuk meg, hanem csak ez alapján dolgoztunk. Viszont rengeteg utalás van benne Rejtő egyéb műveire, amikből nem restelltünk átvenni egy-egy mondatot.
– De nem csak a többi Rejtő-regényre, hanem például az Alkonyat című kortárs bestsellerre is utaltok a filmben.
– Igen, ez akkor született, amikor arról beszélgettünk, hogy milyen méltatlan karriert futott be Rejtő Jenő. Fantasztikus író volt, de egyáltalán nem tartották komoly szerzőnek és elég későn kezdték el felismerni. Azon gondolkodtunk, hogy ha ő Amerikába születik forgatókönyvírónak és ezt a kimeríthetetlen fantáziáját ráereszti Hollywoodra, abból mi lett volna. Az alkonyatos kiszólással tulajdonképpen annak a lehetőségnek akartunk tiszteletet adni, hogy mi lehetett volna Rejtő Jenőből. Az biztos, hogy jobbat érdemelt volna.
– Tulajdonképpen az egész film egy tisztelgés számodra Rejtő előtt?
– Abszolút. Ez viszont egy kicsit nehéz is volt, mert ugye Rejtőn mindenki röhögni akar. Sokat beszéltünk róla, hogy belefér-e egy rész, amiben direkt módon is kifejezzük ezt a tiszteletet. De nekem nagyon fontos volt, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy ez a briliáns elme tulajdonképpen milyen méltatlan körülmények között élt, majd halt meg.
Jelenet a filmből (Kovács Lajos, Hajduk Károly, Kovács Vanda, Józsa Imre és Schmied Zoltán)
– Mikor találkoztál először Rejtővel és mikor döntötted el, hogy szeretnél filmet csinálni egy művéből?
– Kamaszként. Emlékszem, hogy az a szétmálló sárga borítós sorozat volt meg tőle otthon. Az az igazság, hogy én mindig mindent úgy olvastam, hogy én abból valaha majd filmet fogok csinálni. Amikor az A detektív, a cowboy és a légiót olvastam, különösen elragadott ez az érzés, mert láttam, hogy ez az írás nagyon alkalmas filmre, hiszen viszonylag olcsón meg lehetne csinálni. Máig megvan az a kötet, amit kamaszként olvastam, telejegyzetelve, aláhúzogatva, sőt, még az akkori osztálytársaim nevei is oda vannak írva, hogy ki fogja játszani az adott karaktert (nevet). Hála Istennek, azért attól az elképzeléstől már eltávolodtunk.
Madarász Isti Tangóharmonikás jelmezben rendez. Az előtérben Hajduk Károly, Schmied Zoltán és Józsa Imre
– A Korcsmáros-képregények szerintem nagyon eltalálták a regények hangulatát. Ez szempont volt a filmforgatásnál is: mindenképpen akartam bele egy igazi rejtői pofont, amit úgy kell elképzelni, ahogy a Korcsmáros-képregényekben van, vagyis egy alsó lengő bal horog, és aki kapja, az egy nagy gyönyörű ívben gyakorlatilag elszáll. Minden stábtag csak mosolygott az ötleten, azt hitték viccelek, a kaszkadőrök is azt mondták, hogy nem lehet, de én annyira ragaszkodtam hozzá, hogy végül is rengeteg kísérletezés után egy hidraulikus dobbantó lőtte ki a kaszkadőrt, aki sajnos rengetegszer odakenődött a falra.
– Hol forgattatok?
– Nagyon sokáig kerestük a megfelelő helyszínt. Rengeteg kávéházat megnéztünk, és kiderült, hogy olyan hely már nincs, amilyen nekünk kellene. Ha még létezik is ilyen nagy békebeli kávéház, az biztos, hogy lepukkant. Ha pedig felújították, akkor már nincs meg az a hangulata. Végül úgy döntöttünk, hogy keresünk egy termet, amit majd mi berendezünk. A Sashegyen van egy SOTE tüdőklinika, ami már vagy húsz éve bezárt, és ennek az épületnek a hallja tökéletesen megfelelt: az oszlopok, a padló, a plafon minden tökéletes volt.
– Hogyan találtad meg a színészeket? Nyilván volt válogatás, de voltak olyanok, akiket direkt akartál?
– A főszerepre például castingoltunk, nagyon sok embert megnéztünk, és tudtam, hogy nekem egy olyan fickó kell, aki már nem srác, és fontos volt, hogy jól álljon rajta a cowboy-kalap. Schmied Zolihoz nagyon passzolt ez a karakter, ezért választottuk őt. Haumann Pétert úgy kértük fel, őt nagyon szerettük volna, mert illik hozzá a zsémbes, energikus, gonosz, de vicces karakter. Nem véletlenül ő Hókuszpók magyar hangja. A forgatás alatt autóban vittem valahova a gyerekeimet és fel kellett hívnom Haumann Pétert. Kihangosítottam a telefont és mondtam a gyerekeknek, hogy most Hókuszpók bácsival fogok beszélni. Ők meg el voltak ámulva, hogy tényleg.
Haumann Péter mint Örmény a forgatáson
– Szervét Tibort is nagyon szerettem volna, ő legalább négyszer visszautasított, de kicsit erőszakos voltam, és amikor már olvasta a forgatókönyvet is, akkor végül igent mondott. Radnay Csilla szerepére szintén castingoltunk és benne volt meg az a nem modern értelemben vett naivság, ami kellett a szerephez. Hajduk Károlyt is nagyon szerettem volna. Ő játssza Rejtőt, és úgy éreztem, hogy nincs más választásom, mint hogy benne legyen a filmben, mert szerintem nagyon hasonlít rá. Őt is győzködnöm kellett, mert úgy volt, hogy éppen nem ér rá, de végül sikerült. A többi szereplőnél pedig az volt a koncepció, hogy amellett, hogy jó színészek, külsőre képregényszerűek legyenek. Így jött Kovács Lajos, Józsa Imre és Molnár Guszti vagy Vásári Józsi.
– Milyen volt ezekkel a színészekkel a közös munka?
Én még soha nem dolgoztam ilyen nagy színészekkel. Amikor Haumann Péterrel felvettük az első snittet, eszembe se jutott, hogy én őt instruáljam, mert ki vagyok én ahhoz. Erre ő kérdezte meg, hogy nem mondok-e neki valamit, én meg rendesen zavarba jöttem, hogy most mit mondjak? Voltak ötleteim, csak bátorságom nem volt, de Haumann Péter nagyon rendes volt, azt mondta, hogy Istikém, te vagy a rendező, én annak örülök, ha vezetsz. Mondtam neki valamit, azt mondta szuper, és tényleg jobb is lett. Szóval nekem kellett néhány óra, amíg belerázódtam abba, hogyan kell ezt csinálni. Lenyűgözött az a nagylelkűség, amivel felém fordultak ezek a nagy színészek.
– A legyőzhetetlenek című filmedet is a Médiatanács támogatta. Akkor azt nyilatkoztad, hogy első filmként az a tanulóterep számodra. Mit gondolsz így a második nagy film után? Miben fejlődtél az elsőhöz képest?
– Egészen más a két film. A legyőzhetetleneknél kimentünk az erdőbe két kamerával, mindannyian fiatalok voltunk, lelkesek, de nem annyira tapasztaltak. Most A fekete múmia átkánál viszont profi színészekkel dolgozhattam, akiktől rengeteget tanultam. Profi volt a díszlet, a jelmez, a világítás, szóval nem igazán lehet összehasonlítani. Minden filmjén tanul az ember. Az például nagyon számít, hogy milyen körülmények között forgathatunk.
– Mik a további filmes terveid?
– Tavaly október-novemberben forgattunk egy mozifilmet Hurok címmel, ami egy időutazós thriller. Jövő év elején, várhatóan februárban lesz a bemutatója. Száraz Dénes és Martinovics Dorina a főszereplők, Anger Zsolt a főgonosz és Hegedűs D. Géza játssza Száraz Dénes apját.
– Bírálóbizottsági tag vagy a Médiatanács mecenatúraprogramjában a kisfilmes szekcióban. Mi a véleményed a pályázati rendszerről?
– Úgy érzem, hogy valóban hasznos tudok lenni a zsűrizéskor, mert ismerem a filmeseket, akik jönnek és tudom, hogy kiben mi van. Amúgy szuper a rendszer, a legjobb persze az benne, hogy van, hiszen újraélesztették a tévéfilmgyártást és az országban egyedüliként biztosítanak támogatást kisfilmekhez. Amin változtatnék, azok a keretösszegek. Jó lenne, ha sokkal több lehetőséget kaphatnának a tehetséges rendezők és a színészek egyaránt.
(Fotók: Sebestyén Gábor)
