Médiatanács-blog

Az nem lehet, hogy megint harminc év teljen el egy újabb, a lipicaiakról szóló magyar film létrejöttéig – ez volt az egyik apropója annak az áprilisban elkészült filmnek, amely a fajta közép-európai tenyésztésének összefogását csodaszép felvételekkel bemutatva jól egyensúlyoz a száraz információk körültekintő adagolása és a lovak küllemében gyönyörködni kívánó laikus nézők elvárásai között. A szerkesztő-riporter Szabados Zsuzsannával és a rendező-operatőr Pintér Andrással beszélgettünk. Kiderül, jó csikós-e a drón, milyen, ha dress code szerint kell forgatni egy bálon, és szabad-e szabadidomítani a lipicaiakat.

Médiatanács-blog: 2008-ban már forgattatok filmet a lipicaiak főszereplésével A Bükk fehér sziklái címmel. Miért nyúltatok ismét ehhez a témához?

Pintér András: Az a film kifejezetten a szilvásváradi ménesgazdaság megrendelésére készült, és célzottan a ménesgazdaságot mutatja be 30-40 percben. Nekik nagy igényük volt már arra, hogy egy dvd-t tudjanak a boltjukban árulni az érdeklődőknek. Egy véletlen kapcsán kerültünk bele annak a megvalósításába: épp Ópusztaszeren ültünk egy természetfilm-fesztiválon, ahol egy portréfilmünkkel elnyertük a közönségdíjat, és a jó hírt éppen telefonon elújságoltam papámnak (Pintér Tamás kaszkadőrnek), aki pedig Szilvásváradon Dallos Andor társaságában volt, a ménesgazdaság vezetőjével. Papám  azzal reagált, hogy na ez egy jó apropó, mert Andor épp azt kérdezi tőlem, hogy ki tudna csinálni itt egy filmet a gazdaságról. A helyszínnel egyébként már 89-ben megismerkedtem filmesként, mert Szilvásváradon a Cyrano de Bergerac című francia-magyar filmben kaszkadőrként dolgoztam. Mint a filmesek általában, mi is beleástuk magunkat a témába, és akkor jöttünk rá, hogy a lipicai fajta mekkora kincs. És míg a korábbi film kifejezetten arról szólt, hogy Szilvásváradon mi történik, most szerettük volna a fajtát teljes egészében megmutatni.

A lipicai ló, a monarchia, az összekapcsolódás a különféle államok ménesei között olyan pozitív példa, összekötő erő, amit érdemes filmre vinni. Olyat látni, amihez nem vagyunk hozzászokva, hogy azok a környező országok a miénkkel együtt, amelyekről azt halljuk, hogy nem szeretik egymást és nehezen működnek együtt, ebben a témában nagyon is jól kooperálnak. És ami még ennél is szebb, hogy mondjuk egy fogathajtó versenyen ott lobognak egymás mellett ezek a zászlók, és az emberek együtt szurkolnak a versenyzőknek. Amikor elkészítettük a dvd-t, akkor azzal váltunk el, hogy itt harminc éve nem forgatott senki, és már akkor megbeszéltük, hogy ennek lesz folytatása, mert az nem lehet, hogy megint harminc év teljen el.

A film trailere

MB: Hogyan került a képbe a Médiatanács-pályázat?

PA: Már az indulása óta figyelemmel kísértük ezt a lehetőséget, és elég korán elkezdtem pályázni más ötletek mellett, végül is a TV Com Kft. producerével, Németh Gyulával sikerült egy közös megegyezés alapján támogatást nyerni.

Szabados Zsuzsanna: A legfontosabb indíttatás, hogy újra ehhez a témához nyúltunk – mindamellett, amit András elmondott –, az az, hogy 2012-ben elveszítettük András édesapját, és ő szeretett volna méltó emléket állítani az édesapjának. Mivel ő szerettette meg Andrással a lovakat, azon belül is a lipicai fajtát, ezért érezte úgy, hogy neki ezt a filmet el kell készítenie.

MB: Meddig tartotta forgatás, milyen témákra fókuszáltatok?

SZZS: Egy év állt a rendelkezésünkre, hogy a filmet elkészítsük, és nekünk ki is kellett használnunk ezt az egy évet. Magyar filmként Szilvásvárad maradt a középpontban, ahol nagyon meghatározó a természet. Úgy tudtuk igazán bemutatni a környezetet, hogy egy éven át mind a négy évszakban vettünk fel jeleneteket.

PA: Az is célunk volt, hogy a 2015-ös teljes évet végigdokumentáljuk a lipicaiak szemszögéből. Mindenhova persze nem tudtunk eljutni, de olyan eseményeknek voltunk szemtanúi, mint a bécsi spanyol lovasiskola 450. évfordulója, amely tavaly decemberben az UNESCO világörökségi díját is megkapta, Lipica fennállásának 435. évfordulója, és elindult a szilvásváradi beruházás, amit az utolsó pillanatban még szintén bele tudtuk tenni a filmbe.

MB: Idén pedig a piberi ménes is elnyerte a világörökségi címet. Hogyan fogadták a magyar stábot külföldön?

SZZS: Lipicán és Piberben könnyű dolgunk volt, mert Dallos Andoron keresztül vettük fel a szálat, és szívesen láttak minket. Bécsben kérvényt írtunk a spanyol lovasiskolának, hogy szeretnénk forgatni.

PA: Ott is szívesen fogadtak minket, annak ellenére, hogy megelőzte a híre a vezetőséget, hogy nem is fognak velünk szóba állni, nem könnyű bejutni, és főleg az igazgatónővel nehéz dolgunk lesz. Ehhez képest azt kell, hogy mondjam, hogy kellemes csalódás volt, forgathattunk is és interjút is készítettünk az igazgatónővel, Elizabeth Gürtler asszonnyal. Mindenhova beengedtek, mindent megmutattak, tényleg segítőkészek voltak.

MB: A lipicaiakról korábban készült más filmekhez képest hová helyezitek a tiéteket?

PA: Egy amerikai, Walt Disney-játékfilm, A lipicai mének csodája (1963) a II. világháború alatti ausztriai lipicai ménes sorsát követi. Nagyon sajnálom, hogy a jogdíjak miatt nem tudtunk ebből részletet felhasználni, mert a lipicaiaknak jellemzően visszatérő történetéről szól, a menekítésről. Már a napóleoni seregek elől, a II. világháborúban menekítették őket, mert óriási értéket képviseltek. Napóleon egyik célja is maga a ménes megszerzése volt, a németek pedig el is kezdték áttelepíteni a ménest Ostrauba Bécsből. Ebben a filmben pedig van egy jelenet, amikor a két ellentétes oldalon álló tiszt együttműködik, hogy a lipicaiak megmenekülhessenek – ezzel egy pillanatra a lovasok, a lószerető emberek felülírják a háborút. A másik inspiráció egy nemrég holland-német-osztrák koprodukcióban készült film volt Frank Westerman Lipicai – A legenda című könyve alapján. Ez viszont kifejezetten a tenyésztésről, nemesítésről, genetikáról szól, azt járja körbe, hogy meg lehet-e alkotni a tökéletes lovat.

SZZS: Magyarországon mindenképpen hiánypótló a film. Most hogy elkészültünk vele, fellelkesültünk a fogadtatás láttán, és elkezdtünk azon gondolkodni, hogy a többi lófajtáról is készülhetne hasonló ismeretterjesztő film. Mindamellett, hogy nem vagyok lovas ember, édesanyám mezőhegyesi származású, tehát adott lenne a folytatás.

MB: Mi volt a legnagyobb nehézség a forgatások alatt?

PA: Egy dokumentumfilmnél sosem az történik teljes egészében, amit az ember elképzel, leír a forgatókönyvben. Az élet átírja a dolgokat. Nagyon szerettünk volna egy családi szálat felgöngyölíteni, a dédapám ugyanis belovagló tanár volt Bécsben a spanyol lovasiskolában. Annyit tudtunk, hogy a házasságlevelében szerepel a foglalkozása. Bécsben a lovasiskolában nem tudtak segíteni, mert csak a főbelovaglókat tartják számon évszázados távlatokból. Kapacitás hiányában viszont nem tudtunk  kutatni a Kunsthistorische Museumban. Igazolást nem nyert a dolog, de teljesen kihagyni így sem akartuk, ezért úgy kezdődik a film: „a családi legendárium szerint…”.

SZZS: Tényleg sok erőfeszítést tettünk, hogy többet tudjunk a dédapáról, sőt a piberi ménes vezetője, Max Dobretsberger is a szívén viselte a történetet, és ő is próbált nekünk segíteni.

PA: Kaptunk ajándékba viszont egy másik felfedezést, hogy a dédapámnak, Schwaben-Durneiss Gézának volt egy testvére. Hecker Waltertól ugyanis, aki szakértőként közreműködött a filmben, a családnév alapján és kis kutatás után megtudtuk, hogy a testvér Gyula, aki szerzői álnéven – Kapitány – könyveket írt, és tőle származik a legautentikusabb huszárleírás A kék csákóban című írásából, de írt Tisza István, a lovas címmel is könyvet. Eddig úgy tudtam, nincsenek élő rokonaim, erre később kiderült, hogy Svájcban ma is élnek az ő leszármazottai.

SZZS: A témához jobban kötődő személyes szálat mindenképpen szerettünk volna beletenni. Ezért megkerestük Kappel Editet, aki mint díjlovas és szabadidomító a ménesgazdaság megbízásából foglalkozik több, ígéretes lipicai ménnel.  Olyan környezetet kerestünk hozzá, ahol kellően tud érvényesülni a munkájának a jellege, és hosszas terepszemlézés után találtunk rá arra a ligetre a Szána-völgyben, ahol tényleg nagyon szép, hatásos jeleneteket sikerült felvennünk vele és a ménekkel.

MB: Mi lepett meg titeket a film elkészítése során?

SZZS: Az előző filmben nem foglalkoztunk behatóan a magasiskolával, és most találtunk ehhez egy régi, egyperces filmhíradórészletet, ami a Budavár-béli spanyol lovasiskola egyik bemutatójáról készült. Ugyanis 1939 és 44 között itt is működött egy hasonló lovasiskola, ahol olyan bemutatókat tartottak, mint amiket Bécsben is, csak éppen huszáregyenruhában.

PA: Talán a legérdekesebb dolog, amikor filmesként találkozunk a lóval. Ott álltunk egy nagy mezőn és ránk hajtották a ménest, és nem is az fogott meg igazán, ahogy vágtáztak felénk, hanem amikor megálltak és egyesével-kettesével elkezdtek odajönni hozzánk. Éreztem az egyik lovat, ahogy a nyakamnál a kabátom kapucniját rágja-rángatja hátrafelé... Vagy amikor hajnal ötkor csak magunk állunk a ménessel együtt a mezőn, nincs ott senki, csak a 40-50 ló meg mi ketten, meg talán egy-két csikós… akkoriban sokat beszéltünk erről Zsuzsival, hogy szinte félelmetes elsőre.

SZZS: Nekem ez volt az első ilyen élményem, hogy egy nagy ménessel szemtől szembe kerültem. Mindig volt egy pici félelmem a lovakkal szemben, mert lehettem olyan 5-6 éves, amikor Ausztriában a hegyek között  a nagymamámnál kirándultunk, és valahogy átmásztam egy karám kerítése alatt, hogy virágot szedjek, ahol hirtelen, egyszer csak ott állt fölöttem húsz kíváncsi ló – csak néztek rám, de nagyon megijedtem. Ez mély nyomot hagyott bennem és aztán mindig tartottam a távolságot a lovakkal szemben. Nem is vagyok lovas, csak András által kerültem közel a lovakhoz. Nagy ugrás volt, amikor ott álltunk a Bükk-fennsíkon az ausztriai élményemhez képest harminc évvel később és vágtázott felém a ménes – lenyűgözött. Nagyon sok területen fotózom, de mára a lovak fotózása a szívügyemmé vált.

PA: Olyanokat is mérlegelnünk kellett, hogy mi az olcsóbb: egy hangtalan drónnal (minihelikopterszerűen repülő kamera) felvenni a légijeleneteket, hogy ne riasszuk meg a lovakat, vagy annyi vattát venni és beletenni a lovak fülébe, hogy ne hallják zavaróan a drón zümmögését. Végül kiderült, hogy nem baj, ha hangos a drón, mert kellő távolságból nem zavaró számukra, sőt a zaj még jól is jött, mert jól mutattak a felvételen az egy irányba fülelő figyelmes lovak. Így aztán kiderült, hogy a drón is egy csikós, mert úgy lehetett vele terelni az állatokat, mintha tényleg a földről hajtotta volna valaki őket.

SZZS: Szokatlan helyzet állt elő például a bécsi lovasiskolában megtartott előkelő bálnál is, ahol például Elena spanyol hercegnő is részt vett. Engedélyezték a forgatást, de a dress code ránk is vonatkozott. Nekem szerencsére volt egy hosszú estélyim, így abban szaladgáltam a statívval, kamerával, de András esetében rögtönöznünk kellett, és a bécsi barátokon keresztül tudtunk szerezni szmokingot. Ennek a rendezvénynek a bemutatásával is egy jó példát akartunk hozni arra, hogy miként lehet a hagyományt úgy megtartani, hogy az élő maradjon, és nem arra hegyeztük ki az egészet, hogy bezzeg nyugaton van mód a fényűzésre.

MB: Fotóztál-e a forgatás alatt?

SZZS: Igen, de nagyon nehéz volt, mert két kamerával forgattunk és mindig vártam az alkalmat, hogy mikor fotózhatok már. Bár nagy örömömet leltem a forgatásban, de eredendően fotós vagyok, a jobbnál jobb témák meg ott voltak előttem. Azért eljött mindig az én időm is a fotózásra, szeretnénk belőle kiállítást is. Standfotókat egyébként is kellett készítenünk, ez a Médiatanács-támogatás egyik kitétele volt. A ménesgazdaság kocsimúzeumában most is látható egy több szerzőtől összeállított lovasfotó-kiállítás, ahol húsz képem szerepel.

PA: Szilvásváradon kivételes helyzetben éreztük magunkat. Andor ugyanis egy zárkózott, nagyon komoly szakmai tudással rendelkező vezető, nem szokása odaengedni senki olyat, aki nem szakember – tévéseket, fotósokat sem – a lovak közelébe.  A Bükk fehér sziklái forgatása alatt viszont elnyertük a bizalmát, és így olyan helyekre jutottunk be, amit exkluzív élményként éltünk meg, és reméljük, majd a nézők is.

MB: Kiknek szánjátok ezt a filmet, mikor lesz látható?

PA: Megpróbáltunk egy olyan BBC-s szemléletű filmet készíteni, amelyet komoly ismeretterjesztő televíziós csatornák is műsorra tűzhetnének. Szép, klasszikus értelemben vett dokumentumfilmet akartunk csinálni, ami lehet, hogy önmagában kizárja azt, hogy a fiatalabbak ezt ötven percen keresztül végignézzék, de a kor eszközeivel éltünk: drónt használtunk a légifelvételekhez, sisakra szerelt kamerával mutatjuk be a csikós vagy a szabadidomító szemszögét, modern vágástechnikát alkalmaztunk és 3D-s főcímet készítettünk. Reménykedünk benne, hogy a szélesebb nézőközönség is kíváncsi lesz rá.

MB: Mi a véleményetek a Médiatanács pályázati rendszeréről?

PA: Az eljárás menete nagyon korrekt volt. Nagyon örülök, hogy a Médiatanács-pályázatnak az egyik alapfeltétele, hogy a végén nyilvánosságra kerül a film, bemutatják egy országos csatornán és aztán az internetre is kikerül. Az mindenesetre biztató, hogy amikor a film előzetesét felraktuk az internetre, négy nap alatt 2800-an nézték meg. Ez már egy olyan visszajelzés, hogy a tévés bemutató után is elég népszerű lesz.

MB: Milyen hatást reméltek a filmtől?

SZZS: Szerettük volna eloszlatni azt a közkeletű nézetet, hogy a lipicai ló úgymond az osztrákoké, a Habsburgoké. Be akartuk bizonyítani, hogy igenis helye van a magyar értékek között, Magyarországnak sok köze van a fajtához, joggal lehetünk rá büszkék, és ki kellene aknáznunk az ebben rejlő lehetőségeket. Szerintem nagy jövő előtt áll a fajta, a küszöbön álló szilvásváradi beruházás pedig jól népszerűsítheti itthon is a fajtát.

PA: Igen, oldani fogja a szilvásváradi elszigeteltséget. A szlovén megoldáshoz hasonló kialakítást terveznek, ahol a ménes behajtása turistacsalogató látványosságként is felfogható, az útvonal kordonnal van elkerítve, a város központjához közel. Mert a nagyközönség látni akarja a lovakat, a karámokat, az istállókat, részese akar lenni ennek a 400-500 éves tradíciónak. Ezért lenne jó a budavári bemutatók felélesztése is, reméljük, lipicaiakkal, mert akkor a külföldieknek is nyilvánvaló lenne, hogy ennek a fajtának itt is vannak gyökerei. Bécsnek ez a fő attrakciója, miért ne lehetne ezt megvalósítani Budapesten is?