Médiatanács-blog

Interjú a Tisza Cipőről készült dokumentumfilm rendezőjével

A Duna World műsorán debütál Batka Annamária elsőfilmes rendező dokumentumfilmje a nagy múltú Tisza Cipőgyárról. A film központjában az új tulajdonos áll, aki új fejlesztési irányokat indít el, miközben a cég hagyományaihoz is hű szeretne maradni. A stáb az ő mindennapjait követi végig, aki az interjúk folyamán olyan átfogó szemléletről tesz tanúbizonyságot, hogy nem csak a cipőgyár, de az egész magyar könnyűipar helyzetét és nehézségeit is megismerhetik a nézők. A filmet a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra programjának Ember Judit-pályázata támogatta, a csatorna január 7-én, szombaton 16.25-kor tűzi műsorára.

– Hogyan jött az ötlet, hogy erről a témáról készíts filmet?

– Gladinetz Andrást baráti kapcsolatok révén ismertem már egy ideje, egyszer egy interjút is adott nekem egy magazinba a Tisza Cipő kapcsán. Akkor mesélt a terveiről, hogy öt éven belül hány ezer embert szeretne foglalkoztatni. Amikor először hallottam, ezek nagyon nagy számoknak és terveknek tűntek. De ahogy teltek az évek, azt láttam, hogy dinamikusan fejlődik a cége, és tényleg megcsinálja, amit eltervezett. Sok dokumentumfilm a társadalom alsó rétegeiről szól, de én a munkaadó szempontját szerettem volna megmutatni, hogy neki milyen a küzdelme. Sok olyan filmet láttunk, hogy a dolgozóknak milyen nehéz. Kicsit meg akartam mutatni azt is, hogy milyen nehéz egy olyan embernek az élete, aki számtalan felelősséggel tartozik nagyon sok ember iránt. Példát szerettem volna mutatni. Érdekelt, hogy hogyan tudja a dolgozóinak a gondolkodását megváltoztatni, akik ott, abban a régióban élnek, és ki vannak szolgáltatva a cipőiparnak a szaktudásuk révén.

András a munkaerő-kölcsönzés világából jött, és érdekeltek a munkával és az emberekkel kapcsolatos filozófiái, hogy hogyan lehet őket motiválni. Szerinte az emberekkel nagyon nehéz azt elhitetni, hogy amit csinál, annak hosszú távon kézzel fogható eredménye lesz. Nekem is voltak a munkámmal kapcsolatban fenntartásaim: jó alkalmazott vagyok-e vagy jól csinálom-e a munkámat? Kíváncsi voltam, hogy ő hogyan látja ezeket a dolgokat.

A harmadik dolog pedig az volt, hogy én vágóként dolgozom, és mindig megkaptam a rendezőktől, hogy mennyire szeretek beleszólni a dolgukba, pedig könnyű nekem, mert csak itt ülök, de fogalmam sincs arról, hogy milyen terepen dolgozni. Ezért szerettem volna kipróbálni a rendezést, mindenképpen egy pozitív, cselekvő emberről szóló filmmel.

– Hogy fogadta András, hogy róla akarsz filmet csinálni?

– Először sokáig azt mondta, hogy ő nem lehet benne, róla nem szólhat a film. Ez volt az első reakciója, és hónapokig kellett győzködnöm. Mondtam, hogy szeretnék arról filmet csinálni, hogy neki sikerült mindazt véghezvinni, amit évekkel ezelőtt eltervezett. De ő nem akart a filmben szerepelni. Végül belement.

– Milyen keretet találtál ennek a szerteágazó témának?

– Egy szálat tudtunk végigkövetni, a katonai cipő ötletét, itt tudtuk megmutatni, hogy valamit elkezd és annak mi lesz az eredménye. A vágás alatt még forgott a film, mert akkor zárult le ez az eseménysorozat, és ezzel egy keretet tudtunk adni a filmnek.

– Van egy forgatókönyv, de közben Andrásnál adódnak új lehetőségek, új szituációk. Mennyit változott ezek miatt a forgatókönyv?

– Az én fejemben nem sokat. De valóban, ez nehéz dolog. Nem tudod pont a forgatókönyvet leforgatni, mert egy olyan ember, aki három céget irányít kézi vezérléssel, annak kvázi percenként változik az élete. Nekem voltak a fejemben dolgok, azt láttam, hogy a katonai cipő vonala az, ami határidőn belül végig tud menni, és azon kívül az ő életéből akartam szeleteket megmutatni, illetve az ő komplex világlátását, gondolkodását, hogy mindez különböző szituációkban hogyan érhető tetten. Ahogy vele utaztam, úgy kaptam az információkat. Nagyon nehéz egy napi huszonnégy órában dolgozó emberről filmet készíteni. Olyan, hogy tudná, másnap pontosan mit fog csinálni, nincsen.

– Milyen körülmények között dolgoztatok?

– Volt egy operatőr meg én, és bevágódtunk az autóba. Először mindig én kérdeztem Andrást, aztán egy idő után magától is beszélt. Mindig vezetés közben. Vele szemben ülve nem lehetett interjút csinálni, csak amikor vezetett és az utat nézte. Útközben jöttek mindig a gondolatai. Nagyon dinamikus volt. Volt olyan, hogy hajnal négykor indultunk, utána hatkor Gyöngyösön megnézte, hogy megjelentek-e az emberek, utána Jászfényszaruban felvett egy lányt, aki nem érkezett meg, aztán vissza Gyöngyösre, majd Budapest, és tízre már Győrben volt. És ekkor megkérdezte: Hol vesztettem öt percet?

– Ezek szerint tudatos volt, hogy autóban készültek az interjúk?

– Nem, ez egy lehetőség volt. Én próbáltam őt kérdezni máshol is, de az autóban sokkal jobban megnyílt, talán mert mozgásban volt, mert a céljai felé tartott éppen, és az volt az ő közege, szinte az otthona, hiszen rengeteget autózott. Meg egész egyszerűen ott volt ideje. Onnantól kezdve, hogy kiszálltunk az autóból, ő folyamatosan dolgozott és egyeztetett. Mi az operatőrrel mindig úgy szálltunk ki az autóból, hogy szétment a fejünk a rengeteg információtól, András pedig hihetetlen sok adatot tart a fejében. Minden dolgozó nevét, problémáját, helyzetét ismeri, emellett a kezében tartja a cég progresszív irányítását, és innovatív is. Volt olyan a felvételek alatt, hogy még egyszer el szeretett volna mondani dolgokat, de mondtuk neki, hogy nem lehet újravenni. Meg akartuk ragadni a pillanatot. Később együtt kezdett el élni a filmmel.

A filmből kiderül például, hogy ő asztrofizikus akart lenni, de nem adta meg neki az élet, és miközben csinálja a gyárakat és az autóipart, próbálja megvalósítani ezeket a high tech dolgokat, jelen esetben a cipővel. És saját terméket létrehozni embert próbáló feladat.

– Te vágóként dolgozol. Most is te is vágtad a filmet?

– Az elővágást én csináltam. Muszáj volt, mert rengeteg anyagot vettünk fel, mindig forgott a kamera, mindent vettünk. A spontán reakciókat nem lehet utólag felvenni. Ezt a rengeteg nyersanyagot pedig le kellett válogatni.

– Akkor nem is szeretnél további filmeket rendezni?

– Ha adódik olyan téma, akkor igen, de most nem gondolkodom ilyesmiben. Elég nagy kihívás volt ezt a filmet megcsinálni, sok tanulságot levontam belőle.

– Mi a véleményed a Médiatanács mecenatúraprogramjáról?

– Nagyon jó volt, hogy első filmes rendezőként lehetőséget adtak. Én erről nem is álmodtam, mikor beadtam a szinopszist annak idején. Az esélytelenek nyugalmával indultunk a pályázaton és nagyon örültünk, hogy bizalmat szavaztak. Viszont a készítés alatt nehéz volt, hogy tartanunk kellett az egy éves határidőt. Ha van egy ilyen történet, amit elkezdek forgatni, nem tudom, mikor lesz vége. Kértünk és kaptunk egy fél év hosszabbítást, és még így is nagyon szorosan jött ki egyszerre a film befejezése és a történet lezárása. Így nagyon nehéz dokumentumfilmet készíteni, de valahol jó, hogy van határidő, és teljesíteni kell. Örülök, hogy van ez a lehetőség és teljes büdzsével lehet pályázni. Ezért szeretném megköszönni a mecenatúraprogram támogatását, és a producernek, Schneider Ákosnak, hogy első filmesként támogatott, továbbá Szandtner Dániel operatőr és Lecza Attila vágó munkáját.