Médiatanács-blog

Koller Éva fiatal holokauszt-túlélő pár évvel a világháború után egy nap véletlenül összetalálkozik az egykori csendőrrel, aki annak idején deportálta és a marhavagonba zárta, vőlegényét pedig agyonverte. Feljelentést tesz a kiépülő Államvédelmi Hatóságnál, de csak önmagát sodorja bajba vele: az egykori csendőr ugyanis addigra már az új rendszer pártfunkcionáriusa. Szentgyörgyi Bálint első kisjátékfilmje, a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra Programjában készült Koller Éva bátorsága január 27-én, vasárnap 21 óra 35 perckor lesz látható a Duna Worldön.

– A film címe eredetileg Kollerné bátorsága lett volna. Hogyan lett Kollernéből Koller Éva, egy feleségből menyasszony?

– Az első verzióban egy negyven év körüli nő volt a főszereplő, de nem tudtam, ki lehetne jó a szerepre. Aztán az Aurora Borealisban megláttam Törőcsik Franciskát, és húsz másodperc alatt leesett, hogy őt kerestem. Már hazafelé a moziból eldöntöttem, hogy fiatalabb lesz a karakter, nem Kollerné, hanem Koller Éva, és aznap este 99 százalékban újraírtam a forgatókönyvet. Az alapkoncepció megmaradt, de minden mást Franciskára írtam meg.

– A további főbb szerepekben Gáspár Tibor és Dankó István is feltűnik. Franciskán kívül a többi színészt hogyan választottad ki?

– A legtöbb esetben már írás közben tudom, hogy kikkel szeretnék dolgozni, az egyes karakterek eljátszására kiket szeretnék felkérni. Így volt ez most is, elküldtem a forgatókönyvet a színészeknek, és tetszett nekik a történet. Egyedül Marika, a zongorázó kislány karakterére castingoltam, köztük pedig Szőke Bori győzött meg a legjobban.

– Honnan jött a sztori alapötlete?

– Egyszer egy családi vacsorán a vendégünk elmesélte, hogy kislánykorában az utcán iszonyatos kiabálásra lett figyelmes, aztán kiderült a kontextusból: egy holokauszt-túlélő összetalálkozott a csendőrrel, aki annak idején felrakta őt a marhavagonra. Tehát ez a része a sztorinak egy valós történeten alapul. Akkor voltam 15-16 éves, már tudtam, hogy filmrendező, forgatókönyvíró akarok lenni, és elképesztő potenciált láttam ebben a történetben. Egyrészt nagyon erős, amikor két személyes sorsban, egy véletlen összetalálkozásban megjelenik a történelem. Másrészt azt soha nem láttam filmen feldolgozva, hogy mi történik a holokauszt-túlélővel a háború után. Sok film készült a táborról, vagy egy idős túlélő visszaemlékezéséről, de azt, hogy a tábor után pár évvel ott kapaszkodik melletted a villamoson egy fiatalember, akin semmi külső jel nem mutatja azt, hogy egy túlélő, azt még nem láttam soha. Ezen a vonalon indultam el, és próbáltam elképzelni, hogy mi történt a csendőrrel a háború után, de az már teljes mértékben fikció.

– Van kedvenc jeleneted a filmben?

– Kettő is van. Az egyik, amikor Franciska ül a zongorázó kislány mellett, és felnéz a plafonra. Ez előtt találkozott a liftben a csendőrrel, és ekkor fogalmazódik meg benne, hogy fel fogja jelenteni. A másik maga a feljelentés jelenete, Franciska és Tibor nagyon jók együtt, az egész nagyon feszült, igazán jól működik.

– Nagyon szép a film zenéje, akár nagyjátékfilmbe is el tudnám képzelni. Ezt erre a filmre írták?

– Köszönjük. Igen, a zenét Czomba Imre csinálta, aki Hollywoodban dolgozik, de van köztünk egy szakmai szövetség, és minden futó projektemnek ő a zeneszerzője.

– Rendezőként mennyire veszel részt a filmkészítés egyéb folyamataiban? Vagy ez még kialakulóban van nálad?

– Még a Koller Éva előtt leforgattam egy pilotot, de erről most még nem beszélhetek, a lényeg, hogy már forgatási tapasztalattal álltam hozzá ehhez a filmhez. Néha dicsérnek érte, néha szidnak, de én minden egyes munkafolyamatban jelen vagyok, személyesen vezetek mindent. Ebből vannak konfliktusaim. De ha egyszer én írom, én rendezem a filmet, akkor ez adódik. Fix csapat dolgozik körülöttem, ezt a filmet együtt vágtuk például Czomba Alberttel, aki az operatőr is volt. Valamennyire szerzői dolog az, amit csinálunk, még akkor is, ha nálam mindig a közönség van első helyen. Nagyon fontos számomra, hogy te nézőként be legyél húzva az első perctől kezdve.

– Erről beszéljünk még kicsit. Számodra művészként hol a határ aközött, hogy tetsszen a közönségnek az, amit csinálsz, és, hogy megvalósítsd a történetedet abban a formában, ahogy benned megszületett?

– Engem mindig azok a filmek kötöttek le és érdekeltek – és magam is olyanokat szeretnék készíteni –, amelyek egyfajta házasságot képviselnek a művészfilm és a közönségfilm között. A nézőnek mennie kell a filmmel, ez elsődleges, de mindez egy érdekes, újszerű, rendhagyó rendezői koncepcióban történjen, ami igenis vállaljon kockázatokat.

Azt hiszem, hogy az elsődleges ebben a sztori. Mindent az ír felül, hogy te be legyél húzva az első perctől az utolsóig. Ha ásítottál egyet vagy beletekertél a filmbe, teljesen mindegy, hogy milyen szépek a snittek vagy a zene, akkor valamit rosszul csináltam. A második nálam mindig a karakter, aki a döntéseivel irányítja a sztorit, jelen esetben Koller Éva. Fontos, hogy azt érezd, ő létezik. Nagyon szerettem Franciskával dolgozni, rengeteget beszélgettünk a karakterről, és mindketten sokat olvastunk arról, hogy élték meg akkor a táborból való visszatérést a túlélők. Tehát a karakternek izgalmasnak és hitelesnek kell lennie. A harmadik dolog nálam az üzenet, amit, hogy ha jól végeztük az első kettővel a dolgunkat, akkor nem kell előretolni; azt érzed, az kijön az egészből.

– Mit találtatok a szakirodalomban, mi történt azokkal, akik visszatértek a táborokból?

– Nem csak szakirodalmat olvastunk, például találtunk olyan csoportot az interneten, akiknek a rokonaik túlélők voltak. Szinte mindannyian arról számoltak be, hogy ezek az emberek igyekeztek eltemetni magukban a tábor emlékeit: egyáltalán nem beszéltek róla a családtagjaiknak vagy a barátaiknak, hogy miket kellett ott átélniük. Egyébként gyakorlatilag a hazatérés úgy nézett ki, hogy a Bakáts téren, a mostani általános iskola épületében működött egy központ, ahol egy tányér meleg ételt és egy pokrócot kaptak.

– Hogyan döntötted el, hogy filmezéssel szeretnél foglalkozni?

– Emlékszem arra a pillanatra óvodás koromban, mikor rádöbbentem, hogy eddig voltak a rajzfilmek, de vannak igazi filmek is. Aztán azon gondolkodtam a szobámban, hogy nem létezik, hogy akik a filmeket csinálják, azokat ugyanúgy fizetik ezért, mint például anyukámat, aki orvos. Azt gondolná az ember, hogy ez olyan, mint az edzés: te fizetsz azért, hogy csinálhasd. Ötéves koromtól egészen pontosan tudtam, hogy filmezéssel szeretnék foglalkozni

– Milyen jövőbeli terveid vannak?

– Elkészült két nagyjátékfilm-forgatókönyvem, ezeknek már egyengetjük az útját. Jelenleg dolgozom egy nagy projekten, ami egyelőre nem publikus, emellett egy dokumentumfilmet készítek elő, amely szintén a Médiatanács mecenatúraprogram-támogatásából készül A vádlott vádló munkacímmel. A film dr. Vida Ferenc ellentmondásos életét dolgozza fel: ő volt az a bíró, aki halálra ítélte Nagy Imrét. Néhány évvel korábban, megdöbbentő módon, még ő is a vádlottak padján ült. Rá is halálbüntetést kértek, de nem csak, hogy sikerült ezt elkerülnie, hanem bíróvá nevezték ki, aki halálra ítélte a miniszterelnököt. A világon ilyen máshol nincsen, és ez csak egy lesz a sok meghökkentő, valóban megtörtént fordulatból.

– Milyennek találod a programot?

– Egyelőre dokumentum- és kisjátékfilmes részen van tapasztalatom, mindkettő esetében egyfajta fesztelenséget éreztem, amikor találkoztam a bírálóbizottsággal. Nincs ez a poroszos rend, hogy mindenki nyakkendőben van, neked meg remeg a hangod az izgalomtól, hanem tudtok beszélni arról, hogy mit miért szeretnél, nem szólnak bele, hogyan csináld, de azért jótanácsokkal látnak el. Nagy fan vagyok.