A Curtiz című – a Médiatanács támogatásával elkészült – magyar alkotás nyerte a napokban a 42. Montreali Filmfesztivál fődíját, amelynek főszereplője a Casablancát rendező, magánéleti gondokkal küzdő, budapesti születésű Michael Curtiz – Kertész Mihály. A díj fontosságáról, a hollywoodi aranykorról, a forma meghatározó szerepéről és a jövőbeli tervekről a Curtiz rendezőjével, Topolánszky Tamás Yvannal beszélgettünk egy kicsit, akit még Kanadában, telefonon sikerült utolérnünk.
Az alkotóról dióhéjban
Topolánszky Tamás Yvan filmrendező. A Halluci-Nation produkciós cég alapítója és tulajdonosa. Diplomáját a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) média design szakán szerezte. Szenvedélyesen rajong a klasszikus Hollywood és annak minden vívmánya iránt. Munkáit egyedi, konceptuális látásmód és a finoman hangolt történetmesélés jellemzi. 2014-es Levél Istenhez című kisjátékfilmje számos magyar és külföldi fesztiválon szerepelt, A lehetetlen határán (2016) című, magyar parasportolókról készített alkotásával pedig a dokuműfajban is kipróbálta magát. Az idén befejezett Curtiz az első nagyjátékfilmje, amellyel az idei, 42. Montreal World Film Festival legnívósabb, World Competition kategóriának nagydíját hozta el. Felesége és állandó alkotótársa Sümeghy Claudia producer, brand-manager.
Kertész Mihály volt az első magyar származású rendező, aki megkapta az amerikai filmakadémia legrangosabb díját. 1886-ban született Budapesten, tizenhét éves korában elszökött otthonról egy cirkusszal, majd színésznek tanult, végül diplomát is szerzett a Színiakadémián. Dolgozott itthon, Dániában, Ausztriában, majd Németországban is, végül 1926-ban az Amerikai Egyesült Államokba emigrált. Michael Curtiz néven több mint száz filmet készített Hollywoodban, köztük élete fő művét, az 1942-ben bemutatott, a később három, köztük a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjjal kitüntetett Casablancát. Magánéletéről kevés dolog marad fent, azt azonban tudni lehet, hogy nagyon összetett és megosztó személyiség volt, nyers, cinikus, kemény stílusa sokak „gyomrát megfeküdte”, de az angol nyelvhez való viszonya is sajátos volt. Karakterét a filmben Lengyel Ferenc játssza, a női főszereplőt, Curtiz felbukkanó lányát, Dobos Evelin, feleségét Barabás Nikolett formálja meg, de számos külföldi színészt is láthatunk a produkcióban, hogy csak Declan Hannigant, Yan és Rafael Feldmant, Scott Alexander Youngot vagy Caroline Boultont említsük. Sümeghy Claudia volt a producer, Hutlassa Barnabás társproducerként Nemes Jeles László új filmje, a Napszállta mellett ezt a munkát is segítette, szintén társproducerként működött közre Romwalter Judit (Sparks Camera and Lighting), a forgatókönyv elsősorban Bak Zsuzsanna érdeme, az operatőri feladatokat Dévényi Zoltán látta el, a vágó Bodoky Eszter volt, míg a zenét Subicz Gábor jegyzi. A Médiatanács Fehér György-pályázatán támogatott filmet várhatóan jövő februárban láthatja majd először a nagyközönség a Duna TV műsorán.
Michael Curtiz megformálója, Lengyel Ferenc
Az augusztus 23. és szeptember 3. között megrendezett kanadai filmfesztivált a világ legjobb, A-kategóriás fesztiváljainak egyikeként tartják számon. Mindenekelőtt gratulálunk, lenyűgöző lett a végeredmény. Lehetett valami előre sejteni?
Én nem voltam a zsűri közelében, így nem igazán hallottam, milyennek látják, de menet közben összebarátkoztunk filmes kollégákkal, egy lengyel producerrel például vagy izraeli filmesekkel, és ők mesélték, hogy nagyon szereti a zsűri és folyamatosan kiemelik. Emiatt bizakodóak voltunk azért. Amikor kimondták a nevünket, az azért lett nagyon felemelő, mert egy A-kategóriás fesztiválon ugye egy film általában csak egy díjat kap, és a legjobb rendezőnél már kimondták az Örök tél rendezőjének, Szász Attilának a nevét, így nagyon "rizikós" lett a vége. Én egyébként is rövid távon – ahogy fogalmazni szoktam – abszolút pesszimista vagyok, a hosszú távú terveimet tekintve pedig javíthatatlanul optimista. A díjátadókon általában mindenről előre lemondok, de most valahogy nem ez volt az érzésem, sokkal inkább az, hogy nem vagyunk teljesen esélytelenek. Életemben először talán.
Milyen visszajelzéseket kaptál a többi filmestől kint a helyszínen?
Szerencsére nagyon szerették a filmet. Most átjöttünk Torontóba forgalmazókkal tárgyalni, de előtte, Montrealban is találkoztunk sok szakmaibelivel, akik nagyon komoly képviselői a filmiparnak az államokban, Los Angelesben és nagyon pozitív visszajelzéseket kapunk. A legnagyobb disztribútorokkal sodor bennünket össze az élet, persze ilyenkor a részletekbe még nagyon nem megyünk bele, de mindenki kiemel valamit a filmből. A nehézség az az, hogy "mindent vagy semmit" alapon megy minden ennél a filmnél, hiszen nagyrészt angol nyelvű – csak a legszemélyesebb dolgok hangzanak el magyarul –, ezért jó esélye van a világterjesztésre. Mi most csak olyanokkal tárgyalunk, akik egész világon terjeszthető filmbe vágnak csak bele, de nyilván ők azok is, akik a legtöbbet rágódnak egy-egy filmen.
Dobos Evelin Curtiz lánya, Kitty szerepében
Még a forgatás idején azt nyilatkoztad, hogy ahogy haladtok előre, egyre biztosabb, hogy a film kamaradráma lesz. Az lett?
Én azt hiszem, hogy igen. Nagyon praktikus, hálás döntésnek bizonyult, hogy kamaradráma legyen belőle. A játékfilm műfajához nagyon alacsony, a mi életünkben azonban egy hatalmas összeg, amit kaptunk a Médiatanácstól a film elkészítéséhez. Ezt úgy kellett használunk, hogy a film gyártható legyen, de a minőségében se kelljen kompromisszumokat kötnünk. Éppen ezért elhagytunk olyan részeket például, amelyekben megmutattuk volna Curtiz otthonát, ahogy szórakozik különböző hollywoodi éttermekben, azt, hogy hogy nézett ki a Sunset Boulevard abban az időben. A műfajválasztás segített gyártástechnikailag is, azaz, hogy minél kevesebb költözéssel, minél költséghatékonyabban meg tudjuk oldani a forgatást. A sztori szempontjából is fontos volt, egyfajta "karám", ami ugyan leszűkítette a lehetőségeinket, de közben nagyon izgalmassá is tette az egészet.
Egy korábbi interjúban azt is említetted, hogy a filmkészítés állandó kísérletezés és felfedezés – ezért is vonz annyira Hollywood aranykorszaka, az 1930-as, 40-es évek világa. Kísérletezés szempontjából mi volt ebben a munkában a legizgalmasabb?
Rengeteg dolog, de talán a világítást emelném ki. Tudtuk ugye előre, hogy fekete-fehér lesz a film – de persze színesben veszi fel az ember –, de meleg fényű lámpákkal világítottunk, ami színesben katasztrofálisan néz ki, de fekete-fehérben meg olyan lesz, mint Hollywood aranykorában volt, amikor "dézsából öntötték" a fényt, nem nagyon volt lágyítás. Megpróbáltuk ezt visszahozni. Vagy a kutatómunka is bizonyos szempontból kísérletezés volt. Rengeteg formai, színbeli, stílusbeli attribútum van, ebbe kellett fejest ugrani, megnézni, hogy mi az, ami a lehető legjobban áll a filmnek, és hát a sajátos kameramozgás is egy folyamatos kísérletezgetés.
A sajátos világítás is a kísérletezés része volt
Például a vacsorajelenet esetében az elején.
Pontosan. Bár körülbelül 180 oldalban lefektettünk előre mindent, a beállításokat, a kameramozgásokat, mindent lefotóztunk előre, minden megvolt photoboardban, épp a vacsorajelenet volt az, aminél fogtuk a fejünket, hogy vajon kibírja-e ennyi időn keresztül a forgómozgást a néző. Ráadásul három-négy óránk volt az egészre, pedig talán kellett volna három-négy nap is, előre lepróbálni például, de erre nem volt lehetőségünk. Végül kitartottunk mellette. Tizenkilenc nap alatt vettük fel az egészet, illetve egy nap pótforgatásunk volt, a főcím alatti lassított felvételekhez.
Csak magyar helyszíneken forgattatok, mégis idehoztátok Hollywoodot. Hogy tudtatok ennyire amerikai hangulatot adni minden apró részletnek?
A legfontosabb itt is a kutatómunka volt, már az íráshoz is – Bak Zsuzsannával írtuk ugye együtt a forgatókönyvet, aztán csatlakozott hozzánk Ward Parry amerikai forgatókönyvíró. Azt hiszem, hogy mindennek a kulcsa az előkészítés, az adott világ megismerése a lehetőségekhez mérten, hiszen háromnegyed évszázad eltelt azóta. Rendezőként fontos volt, hogy ösztönözzem a stáb többi tagját is, hogy a saját szakmájában elkezdje ezt. A látványtervező, Kiss Dorka, illetve az ő mentora, Rajk László voltak a megálmodói a díszletnek, de nagyon nagy szerencsénk volt abban, hogy rengeteg fotó rendelkezésünkre állt, nem csak a Casablancából, de a film díszleteiről is. Az egyik jelenetben a budaörsi reptérre látunk ki, ahol van egy nagy rét, ott nagyon szépen fel lehetett építeni Hollywoodot.
Média design szakon végeztél, már az első képkockákon látszik, hogy a forma itt is nagyon fontos volt a számodra. Mi volt meg előbb: az, hogy az aranykorról fogsz filmet forgatni, a sajátos képi világ ötlete, azaz a forma, vagy a sztori, az abban rejlő lehetőség?
Ha mondjuk ezt az interjút négy éve csináljuk – merthogy akkor döntöttem el, hogy Curtizről szeretnék filmet készíteni – és megkérdezed, hogy fogok-e valaha fekete-fehér filmet csinálni, akkor egyértelműen azt mondtam volna, hogy biztosan nem. Nemhogy első nagyjátékfilmként, de életemben soha. A személy volt meg legelőször, hallottam róla mindenféle anekdotákat, de hogy ebből egy egészestés nagyjátékfilm is lehet, arra csak később jöttem rá. Aztán ezek a "kedves" anekdoták – hogy hogy beszélt a stábja tagjaival, hogy menetközben gyakran átváltott angolról magyar káromkodásra egy mondaton belül – összeálltak történetté, majd ahhoz kerestem formát, általában ez így van. Nagyon szeretem azt az interjút, amiben Spielberg beszél Curtizről – nagyon méltatva –, hogy nem volt saját stílusa, hanem mindig a kerethez igazodott. Nagyon fontosnak tartom, hogy a rendező ne nyomja rá az egóját egy történetre, hanem alkalmazkodjon hozzá.
Hogyan tovább fesztiválok tekintetében? Ez most egy hatalmas siker, de nem lepődnék meg azon, ha a forgatókönyv, az operatőri munka, a vágás vagy akár a filmzene is díjakat nyerne majd valahol.
Minden díj fantasztikus elismerés, de az is nagyon izgalmas, hogy az ember el tud kezdeni világot látni és nem nyaralásképp megy el valahova, hanem a film viszi. Tegnap például a Niagara-vízesésnél voltunk a feleségemmel – aki ugye a film producere –, a forgatókönyvíróval és az operatőrrel, és mondogattuk magunknak: milyen fantasztikus, hogy itt vagyunk a Niagara-vízesésnél, itt ülünk egy hajón, és a Curtiz hozott ide bennünket. Ez a győzelem, a film sikere most feltett valamennyire bennünket a térképre, kapjuk a különböző meghívókat fesztiválokra, de ami talán ennél is fontosabb lenne, megállapodni terjesztőkkel, hogy a film a lehető legtöbb emberhez eljuthasson. Elsősorban ezért csinálunk filmet, nem önmagunknak. Illetve ha már azt fogjuk érezni, hogy elindult a Curtiz a saját útján, a saját ösvényén, szeretnénk "elengedni a kezét", hogy ne üldögéljünk sokáig a babérjainkon, hanem az új tervekkel kezdjünk el foglalkozni.
Az egyik legkülönlegesebb jelenet a filmből
A mecenatúraprogram támogatásával készül Merülés címmel egy kisfilmed is most. Azzal hol tartasz, és mik ezek az új tervek?
A Merülés elkészült, most fesztiváloztatjuk és reméljük, hogy minél hamarabb meghívják valamelyik nívós fesztiválra, aztán a nagyközönség is tárhatja majd – az egy kisjátékfilm Bánsági Ildikó és Halmos Fatime főszereplésével, nagyon szeretjük azt a projektet is. Van még két új nagyjátékfilm-ötletünk. Az egyik a – nem titkolt módon – DVNA című, amihez már készült egy teaser. Nálam nagyon bevált, hogy az ötlethez forgatunk egy egyperces hangulatfilmet, hogy mi magunk is tisztábban lássunk, meg persze azért is, hogy meg tudjuk mutatni: nagyjából így nézne ki majd a film. Van egy másik is, de ott még csak a "gondolati csíránál" tartunk, arról egyelőre nem árulnék el többet.
Michael Curtiz a rendezői székben
A Levél Istenhez és A lehetetlen határán című filmjeid is a Magyar Média Mecenatúra Program támogatásával készültek korábban. Mondhatjuk, hogy ez mára egy bevált együttműködés?
Nagyon szeretem ezt a programot, azt gondolom, hogy a lehető legjobb platform arra, hogy az ember minőségi munkát tudjon az asztalra letenni, nagyon jól biztosított háttérrel. Van egyfajta "hűség" is a részünkről. A Curtiz kapcsán is menetközben dőlt el, hogy tévéfilm helyett hosszabb nagyjátékfilm lehet belőle, amiben a mecenatúrás munkatársak maximálisan támogattak bennünket. Most nagyon boldogok vagyunk. A stábból mindenki egy emberként volt benne a filmben, mindenki abszolút a sajátjának érzi, ami azért egy nagyjátékfilm esetében, amin dolgozik 150-200 ember, ritka. Nem csak munkaként tekintettek rá, ahogy a sikert is mindeni sajátjának érzi, és ez nagyon fontos.
