Ezt mondja Csapó nagyi, Marika néni az unokájának, miközben reggel 6-kor, 3 kilométeren keresztül, hegyen-völgyön át, sáros és elhanyagolt útvonalakon kíséri le őt az iskolába. A szeretetteljes keménység azonban ugyanannyira szól saját magának is, mint Zsoltinak. Nagy szövetség van köztük, egyformán szükségük van a másikra. Surányi Z. András dokumentumfilmje, a Panoráma bemutatja a mindenre elszánt nagymama küzdelmeit, és a szegénységben élő emberek mindennapjait. A Médiatanács által az Ember Judit-pályázaton támogatott film szól a nélkülözésről, a kilátástalanságról és a küzdésről, de szól a reményről is, és arról, hogy az ember mindent kibír, ha a szükség úgy hozza. A dokumentumfilmet március 3-án, kedden 21.00-kor vetíti a Duna World, és március 4-én, szerdán, 23.30-kor tűzi műsorára a Duna TV.
Az alkotóról dióhéjban
Surányi Z. András operatőr, rendező. A gimnázium elvégzése után öt évig segédoperatőrként dolgozott a Magyar Filmgyártó Vállalatnál. A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után 1982-ben a Filmgyár rövidfilmrészlegénél helyezkedett el mint operatőr, és számos híradót, dokumentumfilmet, tudományos, oktató-, reklám- és referenciafilmet fényképezett és néha rendezett. 1989 és 1992 között különböző hírügynökségek számára forgatott csehországi, romániai, albániai forradalmi és egyéb eseményeket. 1992-ben a Magyar Televízió számára kezdett dolgozni külsős operatőrként. Ezzel párhuzamosan számos dokumentumfilmet, illetve dokumentum-játékfilmet, kisjátékfilmet fényképezett.
– Hogyan talált rá Csapó néni történetére? Vagy a történet találta meg Önt?
– Barátom, Szederkényi Miklós, a Dunatáj Alapítvány egyik vezetője hívott először Miskolc-Lyukóvölgybe, valamikor 2011 tavaszán. Miklós nagy húzóerő. Tőle hallottam Csapó nagyiról és Zsoltiról, akik Lyukó legmegközelíthetetlenebb pontján, a hegytetőn laknak.
– Mit érdemes tudni Lyukóról? Arról a vidékről, ahol Csapó nagyiék élnek?
– Lyukóban, a rendszerváltás előtt zömében miskolci, diósgyőri bányászok, kohászok nyaralói voltak. Komfort nélküli, sokszor minden szakértelem nélkül összehordott hétvégi házak voltak ezek, kis telekkel, ahol kapálgathattak a hétvégeken, megtermelhették a konyhai zöldségüket. Békés, szép vidék volt a 70-es, 80-as években, de a bánya bezárásával a lyukóvölgyi béke végleg elveszett. A bánya bezárása után egyre többen hagyták ott Miskolcon a lakásukat, mert nem győzték fizetni a közüzemi díjakat, és költöztek ki a közmű nélküli saját házaikba vagy a más által elhagyott házakba. Ez a folyamat tovább folytatódott, és Lyukóvölgybe költözött sok kisemmizett, munkanélküli, szegény ember a környékről. Maga a vidék gyönyörű, völgyes, dombos, csodás panorámával. Viszont például Csapó nagyiékhoz olyan esőmosta hegyoldal, kátyús erdei ösvény vezet hatalmas, megkerülhetetlen pocsolyákkal, hogy azt az esetek többségében csak gyalog lehetett használni, és ha valami súlyosabb vinnivalónk volt, akkor pedig a helyi polgárőrök terepjáróján tudtunk a házukhoz feljutni.
– Miért érezte különlegesnek Csapó néni történetét? Mi fogta meg Önt az ő személyiségében?
– Megszokott, napi komfortjában az embernek elképzelni is nehéz, hogyan élnek sokan körülöttünk: hogy nem magától értetődik a vezetékes víz, a villany, hogy 3 kilométert kell úttalan úton gyalogolni egy kisgyerekkel ahhoz, hogy óvodába, iskolába jusson. A közmű hiánya hatalmas plusz munkával jár, de Marika erősen tartja magát. Hordókba esővizet gyűjt, és azzal főz, mos, abban fürdenek és azt isszák. 73 évesen elég elszántnak kell ahhoz lenni, hogy valaki ilyet vállaljon az unokájáért. Csapó nagyi, Marika, kemény asszony, viszi a hátán az egész családot. A két fiát, menyét is ő segíti, az ő nyugdíjából és munkájából élnek.
Szederkényi Miklós és a rendező, Surányi Z. András Csapó nagyiékhoz tart
– Könnyen megnyílt Csapó néni? Nem voltak fenntartásai a filmmel kapcsolatban?
– Marika örült az érdeklődésnek, és az első perctől kezdve semmi problémája nem volt a kamerával. Pontosan érezte, hogy a nyilvánosság csak a segítségére lehet.
– Testközelből milyen élmény volt látni azt, hogy milyen körülmények között laknak Csapó néniék?
– Ha a magyarországi szegénységi összképet nézzük, akkor az, ahogy ők élnek, azt nem nevezhetjük nyomornak. Ahogy mondja is a filmben: vannak nálam sokkal szegényebbek is. Marika is, a férje is kapnak némi nyugdíjat és Zsolti után egy kevés támogatást, amivel persze el kell számolniuk. Mindez viszont nem elég arra, hogy kikeveredjenek abból, amiben élnek. A kilátástalanság náluk is megvan, de nem nélkülöznek úgy, ahogy a mélyszegénységben élők. Ők egyszerűen azok a szegény emberek, akik a munkájuk elvesztése után, közüzemi tartozásokkal jutottak a lakótelepi kispolgárból a szegénységbe. Mindezt egy ügyvéd "segítségével", aki abból élt, hogy az övékhez hasonló nagy közüzemi terheket cipelő lakásokat potom pénzért felvásárolta, majd jó áron továbbadta, mindenki jól jár alapon.
Csapó nagyi, Marika házuk udvarában
– Zsoltika, Csapó néni unokája a filmben nagyon elevennek tűnik, de nem derül ki, hogy milyen valójában a személyisége. Milyennek látták Önök ezt a kisfiút?
– Zsolti nagycsoportos óvodás volt, amikor elkezdtünk járni hozzájuk. Komoly hátránnyal indult az életében a filmből nagyrészt megismert körülményei miatt. Szemre ugyanolyan kisgyerek, mint a többi, csak biztos nehezebb neki, mint a harmonikus családból való gyerekeknek.
Zsoltikát nagymamája Miskolc egyik legjobb hírű általános iskolájába járatja
– Zsoltika szülei a kilátástalanságba beleroppant emberek megtestesítői, alkoholfüggőségükkel együtt. Mit szándékozott megjeleníteni az ő megszólaltatásukkal?
– Fontos volt őket megismerni, ha ilyen felületesen is, hogy valami képet kapjunk az életükről. Ők már a rendszerváltás után felnövő generáció. A gyárak, bányák, üzemek bezárása után munkanélküliségben, nélkülözésben szocializálódott emberek. Zsolti apja értelmes ember, el is mondja a filmben, hogy mindennek az az oka, hogy bezártak az üzemek és nincs munkalehetőség, ilyenkor meg csak az ital marad. Az anyuka bemutatása azért is fontos, mert így lehetett még jobban nyilvánvalóvá tenni Csapó nagyi pótolhatatlan szerepét Zsolti életében. Marika nemcsak ellátja Zsoltikát, hanem ő jelenti az asszony számára az egyetlen célt az életében, az egyetlent, aminek még értelme lehet egy nehéz és kudarcokkal teli, pontosabban kudarcként megélt 73 év után. Marika nem adja alább: Zsoltit Miskolc legelegánsabb óvodájába és önkormányzati viszonylatban a legjobb iskolájába járatja.
– Miért lett a film címe Panoráma?
– A cím után alcímnek eljátszottunk a gondolattal, hogy odaírjuk, hogy "kilátás nélkül", de aztán úgy döntöttünk, hogy ez nem lenne igaz, mert miután 12 évet éltek itt egy domboldalon, Magyarország legnagyobbnak mondott szegénytelepén, úgy nézett ki, hogy nekik, a film hatására sikerül elköltözni egy buszközeli, komfortos házba. Az történt ugyanis, hogy látva a filmet, sokan megkerestek engem vagy a Dunatáj Alapítványt, amellyel a filmet készítettük és megkérdezték, hogyan segíthetnének a családon. Volt, aki azonnal örökbe fogadta volna Zsoltit, ha beleegyeznek. Természetesen ez nem jött össze, viszont annyi pénzadomány folyt be a film nézőitől, hogy tavasszal vagy nyáron már új, komfortos házba tudtak volna költözni. Viszont sajnos a „kilátás nélkül” alcím mégis igazolódni látszik, mert most kaptuk a végtelenül szomorú hírt, hogy nagyiék pénze a miskolci ÉRB bankban volt, ami épp a napokban dőlt be. Pedig egy iskola – azt hiszem, mondhatjuk a nevét –, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium jótékonysági napok keretében vásárt és előadást rendezett, szervezett, és az ebből befolyt pénzt átutalták Csapóéknak. Katasztrófa lenne, ha ehhez a pénzhez most nem tudnának hozzájutni azok, akik valóban rászorulnak.
Csapó nagyiék portája
– Mi jelentene valódi segítséget Ön szerint nem csak Csapó néninek, hanem minden hasonló helyzetben lévő embernek? Mik az alapvető problémák?
– A kérdés messzire vezet, de ha már kérdezi, azt hiszem, mindenkinek más. Egy felnőtt, aktív korú embernek a legfontosabb segítség az, ha dolgozni és boldogulni tud, el tudja tartani a családját. Egy Marika korú, idős embernek az, ha egy átdolgozott élet után annyi nyugdíjat kap, amiből méltósággal megélhet. A gyereknek pedig a legfontosabb, hogy az óvodában, az iskolában jól képzett, megfelelően fizetett pedagógusok foglalkozzanak vele úgy, ahogy arra szüksége van. Ha egy gyerek szeret iskolába járni, az már fél siker. Sok minden más mellett ez lenne segítségére minden embernek, akár Csapóékhoz hasonló helyzetű, akár nem.
