Interjú Gulyás Gyula filmrendezővel a marosvásárhelyi fekete márciusról szóló dokumentumfilm-sorozat folytatásáról
A Ceaușescu-diktatúra megdöntése után kevesebb mint három hónappal, 1990 márciusában etnikai konfliktus tört ki Marosvásárhelyen az ott élő magyarok és románok között. Az esemény az egész világot megdöbbentette. A zavargások hat halottat és több mint 300 sebesültet követeltek, de a kiváltó okok kimerítő tisztázása még negyed évszázaddal a történtek után is várat magára. Gulyás Gyula Szembesítés című dokumentumfilm-sorozata igyekszik feltárni a két nap eseményeit, az indítékokat és az okokat. A sorozat erőssége, hogy az ismert főszereplők mellett megszólaltatja azokat az embereket is, akik személyesen élték át a történteket, és a reflexiókra fókuszál. Az alkotás VI-XI. részei az NMHH Médiatanácsának Ember Judit-pályázatán nyertek támogatást.
Az alkotóról dióhéjban:
Gulyás Gyula Érdemes Művész-, Balázs Béla-díjas filmrendező pályája a hatvanas években indult a Cinema-64 amatőr filmes mozgalommal, amelynek alapító tagja volt. A hetvenes-nyolcvanas években meghatározó dokumentumfilmeket készített öccsével, Jánossal, köztük a Törvénysértés nélkül címűt (A Magyar Filmszemle Nagydíja 1988), ami egyike volt azoknak az alkotásoknak, amelyek először néztek szembe a kommunizmus múltjával, illetve a rendszer működésével. 1989-2000 között testvérével a Videográfia Egyesület alapító társelnöke volt. 1993-2006 között a Miskolci Egyetem kulturális és vizuális antropológia tanszékén volt docens. A Magyar Művészeti Akadémia tagja. 2015 februárjától a Médiatanács által az archív tartalmak újrafelhasználásával készülő történelmi dokumentumfilmek gyártásának támogatására (TÖRTÉNELMIDOKUMENTUMFILM2014) meghirdetett pályázatában a bírálóbizottság tagja.
– Miért kezdett bele ebbe a nem mindennapi vállalkozásba?
– Mint a kínai festő, beletaláltam a képbe. Gyakran járok Erdélyben, sok barátom van ott, és ahogy a privát beszélgetésekben előkerült a téma, úgy éreztem, hogy az eddigi feldolgozások sablonosak, nem láttatják a lényeget, mert itt sem az eredmények számítanak igazán, hanem a személyiségrajzolatok. Ahogy kezdtem felfejteni, hogy mi is történt valójában azon a két napon, egyre több szálat láttam érdemesnek megmutatni, és egyre mélyebbre merültem azok feldolgozásában. Anyagilag persze egyáltalán nem éri meg – már több mint húsz éve kezdtem el, a részek hossza nem is egyforma, de egymás után kerülnek elő olyan vetületek, amik további réteget jelentenek a történtek elmesélésében. A Médiatanács a hatodik résztől támogatja a sorozatot. Az volt a fő célom, hogy ne csak a szinte mindig megszólaló, „örökös” főszereplők mondják el sokadjára (patronjaikat), mi történt. Legfőképpen teret akartam adni a nem előtérben lévő résztvevők számára, akik kimaradtak a reflektorfényből.
– Kik azok, akiknek a véleménye, története eddig kimaradt a feldolgozásokból?
– Például a falun élők, az iparosok, a parasztemberek, a kisemberek – tehát nem csak az értelmiségiek –, akik szintén iszonyatos összecsapások részesei voltak, és áldozatot hoztak, amikor a létük és a becsületük forgott kockán. Ugyanis nemcsak Marosvásárhelyen, a városban zajlottak az események, ez nyilvánvaló, de nem köztudott – erről pedig hírt kell adni, meg kell ismertetni az ott történteket is. Mindenkinek megvan a saját álláspontja, a saját története.
Pillanatkép a forgatásról
– Mi motiválta Önt, hogy ezt a hosszú munkát végigvigye?
– Még most sincs vége, most is küzdünk például egy román televíziós stáb által forgatott anyag kapcsán, mert a készítők azt akarják, hogy teljes egészében, vágatlanul emeljük be a dokumentumfilm-sorozatba az általuk összeállított verziót, ami a román vezetők álláspontját képviseli a hallgattassék meg a másik fél elve alapján. Ez szakmai képtelenség, de remélem, hogy ezt a problémát is megoldjuk majd valahogy. Hogy miért érdekel ennyi idő után is? Pont a fordítottja miatt, mint amit egy szokásos 30-50-100 perces dokumentumfilm meg tud mutatni: hogy a mélyére hatolhatok a két nap pszichológiájának, hogy tüzetes analízist végezhetek szokatlan terjedelemben, és hogy foglalkozhatok a reflexiókkal és az ismételt interjúk révén így távlatosabb összegzést kaphatok a szereplőktől. Az emberek, a résztvevők cselekedeteinek mozgatórugóit igyekszem feltárni, nem pedig egy felszíni látképet adok, amit egyébként általában kap a néző egy megszokott, talán sablonos dokumentumfilm esetében. Pedig a dokumentumfilm legértékesebb része a szereplők megmutatott metakommunikációja. Persze ehhez kell az is, hogy a néző hajlandó legyen használni az absztrakciós képességeit is a film értő befogadásához.
– Hogyan tudott így alkalmazkodni a Médiatanács pályázati rendszerében előírt 52 perces epizódokhoz?
– Első pillantásra sehogy. Nonszensz ez az 52 perc, Prokrusztész-ágy, amit egy epizód hosszára előírnak, hiszen a kereskedelmi tévék is vetítenek akár 70-180 perc hosszúságú dokumentumfilmeket is. De kénytelen voltam elfogadni a pályázati feltételeket, hiszen a forrásra szükségünk volt, hogy dolgozhassunk. Egyébként azonban egyáltalán nem szabdaltam volna fel ennyi darabra a filmet. Ez az 52 perces divat olyan műsorszerkesztőktől eredhet, akik nem ismerik igazából a nézőket, és indokolatlanul korlátozzák emiatt az alkotói szabadságot. Ráadásul sokszor késő esti műsorsávba teszik be a filmeket, ami kemény megkülönböztetés. Miért kéne a nézőnek éjjel darvadoznia, ha akar egy érzékeny, értelmes dokumentumfilmet látni? És persze nemcsak erre a filmre, s nemcsak magamra gondolok.
–Frissen kinevezett bírálóbizottsági tagként most lehetősége lesz a történelmi dokumentumfilmek támogatására pályázó munkák elbírálására. Milyen, eddig kevésbé figyelembe vett szempontból fogja értékelni a beadott terveket?
– A szakmai álláspontom az, hogy olyan filmtervek előnyben részesítését fogom elsősorban javasolni, amelyeken látszik, hogy a készítők már maguktól öltek annyit a tervekbe, az előzetes terepmunkába, kutatásokba, interjúkba, forgatott anyagokba, amiből kiderül, hogy valóban érdekli, foglalkoztatja őket a téma, és hajlandóak tenni azért, hogy a film meg is valósuljon, és nem várják a sült galambot, hogy végigvigyen egy megálmodott ötletet.
– A sorozat első nyolc epizódját már bemutatták, a következő három rész is befejezés előtt áll. Milyen hatása lett, lehet a filmnek?
– Nem vagyok vátesz, ennek megítélése már nem az én feladatom. A szereplők szempontjából arra törekedtem, hogy a szükségesnél jobban ne szakítsak föl sebeket. Azért készítettem a filmet, hogy megtörténjen ezeknek az eseményeknek a kibeszélése, hogy megkezdődjön a társadalmi tragédia árnyalt, mély feldolgozása az utánunk jövő generáció számára. Az a célom, hogy mindenki átélje az elementáris hőfokot, a vallomások meghittségét, azt a pillanatot, amikor például egy férfi elsírja magát. Mert a román igazságszolgáltatásnak ezzel kapcsolatban erős hiányosságai vannak, hiszen kizárólag magyarokat és cigányokat ítéltek el.
A rendező a forgatás közben a háttérben figyel
– Milyen tervei vannak még a filmmel, a témával kapcsolatban?
– További bővítést már nem tervezek, inkább az áttekinthetőségen szeretnék javítani. Dolgozom azon, hogy legyen egy egyrészes önálló dokumentumfilm-verzió is a filmből, ami nem hosszabb két-két és fél óránál – ez rá tudná hangolni a nézőt, felkelteni az érdeklődését a teljes sorozat iránt. Ehhez be szeretnénk vonni másokat is, tíz-tizenkét szakértőre gondoltunk.
A már elkészült sorozatot pedig a nyugat-európai tévécsatornák figyelmébe ajánlom, hátha kedvet éreznek a bemutatásra, mert úgy gondolom, ott nyitottabb a tévés kultúra a formabontóbb, hosszabb lélegzetű és egyedi szemléletű munkákra, és érdekes lehet számukra a történtek feldolgozása magyar filmesek szemével. DVD-n viszont nem lesz látható a sorozat, inkább egyfajta archívumnak szánom az epizódokat.
