Médiatanács-blog

Interjú Lévai Balázzsal, aki a Most múlik pontosan című slágerről készített dokumentumfilmet

Elengedni, megtalálni, feldolgozni, továbbvinni. Nagyjából ezzel a négy szóval lehet jellemezni azt a hangulatot, amely úrrá lesz rajtunk, ha megnézzük Lévai Balázs Engedem hadd menjen című dokumentumfilmjét. Kiss Tibi drogos múltját sokan ismerik, a Csík Zenekar feldolgozó tevékenységét talán még többen. Kevesen tudják azonban, hogy hogyan születnek ezek a Csík-nóták, milyen a megítélésük népzenész körökben, vagy hogy a Most múlik pontosan mezőségi népzenei betétjét egy román-magyar zenésznek köszönhetjük: az ő leszármazottai is megjelennek a képkockákon. A Médiatanács által támogatott filmet ma este 20.30-kor ingyenesen vetítik a Dürer Kertben, ahol a film után Lévai Balázzsal és Csík Jánossal beszélgetnek az alkotásról. A film elkészüléséről a rendezőt kérdeztük.

– Mit jelent neked személyesen a dal? Mit jelentett akkor, amikor nekifogtál a filmnek és mit jelent most?

– A film kiindulópontja annak idején tulajdonképpen nem a dal volt. Tipikus példája volt annak az alkotói folyamatnak, amikor az ember belevág egy történetbe, majd a munka során hagyja, hogy hassanak rá a különböző részletek és szép lassan átalakul az eredeti történet. Az első cél az volt, hogy bemutassuk a Csík Zenekar feldolgozói tevékenységét: hogyan alakul át egy dal, mitől működik, ha működik. Aztán rájöttem, hogy egy dalra kell koncentrálni, egy dalon keresztül kell ezt bemutatni. Megismertem a filmben szereplő román zenekart, és éreztem, hogy ebben van annyi, hogy ráhúzzunk egy filmet. Arra gondoltam, hogy indirekt módon, a történetek segítségével talán még jobban el tudjuk mondani azt, hogy mi is ez a Csík-feldolgozósdi.

A dalt én nagyon korán ismertem, mivel Kiss Tibi pályafutását a kezdetektől végigkísértem. A Kilégzés című Quimby albumot nagyon jól ismertem és szerettem. És bár arról az albumról nem ez a szám volt a legnagyobb sláger, én már akkor mondtam a Tibinek, hogy baromi jó ez a dal, nekem tehát már ekkor fontos volt. Aztán akkor engedtem el a kezét, amikor – jórészt a Csíknak köszönhetően – a folklórba bevonult.

– Mit jelent az, hogy elengedted a kezét?

– Amikor már túl populáris lett, akkor az én fülem is kiszűrte és unta. Egyébként érdekes, hogy a munka során kismilliószor kellett meghallgatni, mégsem telítődtem vele. Van ebben a dalban valami, ami valami ősi dolgot kap telibe. És azóta filmet készítettem róla, így már az én történetemnek is része, szóval fura is lenne, ha utálnám.

– A YouTube-os nézettségeken kívül min lehet még szerinted lemérni, hogy nem a Quimby eredetije, hanem a Csík-feldolgozás hozta meg a Most múlik pontosan sikerét?

– Szerintem nem játszanák egyébként lagzikban, bálokban, szalagavatókon. Illetve a YouTube-on nem csak a nézettségi mutatókat, hanem azokat a feldolgozásokat is meg lehet nézni, amelyeket amatőrök csináltak a profi zene után. Ezek nagy része nem a Quimby hatnyolcados ritmikáját alkalmazza, hanem a Csík Zenekar négynegyedes lüktetését.

Azt gondolom egyébként, hogy a Tibiéknek nem kell kellemetlenül érezniük amiatt magukat, mert a Csík sikeresebb lett a dallal. Akkor lenne szerintem ez nekik ciki, ha a Csík feldolgozása után lettek volna ők sikeresek. De nem így volt, mert mire a Csík verziója megszületett, addigra a Quimby már rég befutott.

– Időben hogyan alakultak a forgatás körülményei? Sokat forgattatok együtt vagy inkább külön-külön?

– Gyakorlatilag egy dátumhoz igazítottunk mindent, láttuk azt, hogy októberben a Csík és a Quimby egy koncerten játszik Marosvásárhelyen. Ez a koncert nem miattunk volt, nem a forgatás miatt jött létre, de gyakorlatilag köré szerveztük a forgatást. A Csík Zenekar és Kiss Tibi jól ismerték egymást, az erdőszombattelki román zenekar tagjaival viszont egyáltalán nem találkoztak. Összesen 8-9 napot forgattunk. Az, hogy ebből az anyagból lett egy 77 perces film, elég hatékonynak mondható. Eredetileg ugye 52 percre kaptunk pénzt, de a mű diktált és mi mentünk utána.

– Mit gondolsz, mennyire nyíltak meg neked az egyes zenekarok tagjai?

– Tibi története közismert, de ilyen őszinteséggel talán sehol nem beszélt ezekről az élményekről. Fontos volt nekem, hogy úgy kezdjük, hogy a családjában látjuk, és így lássuk, hova jutott.

Ami nehéz volt, hogy közben jöttem rá, hogy a Csík szála sokkal sutább a filmben, mármint érzelmi töltetben sokkal gyengébb a másik kettőnél. Ezért is indítottam Csík János autóbalesetétől és így lett a film három újrakezdés története. Nagy sikerélmény volt, hogy a Csík Zenekar imádja ezt a filmet, holott ők is érzik, hogy nem ők az abszolút főszereplői. Viszont szerintük az az üzenet, amit ők képviselnek, teljesen átjött a filmből.

Visszatérve a kérdésedre, nyilván a román zenészekkel volt a legnehezebb kapcsolatot teremteni, mert nem beszéljük ugyanazt a nyelvet. Ők eleve kicsit távolságtartó cigány muzsikusok, de ahogy haladtunk előre és látták, hogy mi hogyan melózunk, akkor ők is megnyíltak. És meglepően jól mozogtak az előre megkomponált jelenetekben is, fontos, szerethető szereplők lettek.

– Tőlük kaptál visszajelzést a filmre? Látták?

– Persze, elküldtük nekik, nem tudom, hogy a magyar részeket mennyire értik, de csak odaültettek maguk mellé valakit, aki lefordította nekik. Az elmondásuk szerint szeretik és büszkék rá, bizonyosság számukra, hogy érdemes csinálni.

– Mennyire volt megtervezve a film, mennyire tudtatok spontának lenni?

– Sok minden meg volt tervezve, másképp nem is lehetett. Mint mondtam, 77 perces filmet forgattunk gyakorlatilag 8 nap alatt. Fontos volt, hogy kevert műfaj legyen, voltak benne valós és kreált szituációk, valamint ültetett interjúk is. Például, amikor Csík Jani elmegy az orvoshoz, az tényleg nem miattunk volt. Persze minden film manipuláció, még az is manipuláció, hova teszed le a kamerát. De olyat a kreált szituációkban sem mondtunk a szereplőknek, hogy ezt vagy azt mondják. Van például az a jelenet, amikor a románok meghallgatják a Csík dalát, itt csak annyit mondtunk, hogy hallgassák meg és beszélgessenek róla.

– Ott hallgatták meg először a dalt?

– Ha ezt a kérdést felteszed, akkor nagyon jól csináltuk (nevet). Persze mindenki felteszi ezt a kérdést, de ez csak azt jelenti, mennyire zseniálisak voltak a románok. Természetesen nem akkor hallgatták meg először, de hihetetlenül jól eljátszották. Nyilván, amikor először mentem Erdélybe terepszemlére, akkor már megmutattam nekik, tudniuk kellett, hogy miről van szó.

– A film célja volt, hogy találkoztassa a három szereplőt. A dalszerző Kiss Tibit, a feldolgozást készítő Csík Zenekart és a mezőségi dallam ihletőjének képviselőit, a román cigányzenekart. Az egy színpadon zenélés mégsem volt katartikus. Mit gondolsz erről?

– Abban a részben már semmit nem manipuláltunk. A legfontosabb a gesztus és a filmbeli kitüntetett szerep volt. Lehet, hogy rövidíteni kellett volna a dalon, de úgy döntöttem, hogy ha már ennyit beszéltünk a dalról, akkor menjen le egyszer teljes egészében. Egyébként pedig ez egyszerű technikai kérdés: ha lett volna pénzünk arra, hogy ezt hangban is szuper módon, ennél sokkal alaposabban felvegyük, akkor kevésbé lenne ez a furcsa érzés az egy színpadon zenéléssel kapcsolatosan. Ugyanis az a gond, hogy ez a román zenekar nem koncertzenekar. Teljesen másként kell zenélni egy lagziban, amikor a bőgődnek ütköznek a táncosok és másként kell zenélni egy stadionban vagy egy sportcsarnokban. Szaknyelven szólva teljesen más a két előadás dinamikája. A Csík Zenekar a hagyományos hangszerekkel is képes olyan dinamikájú koncertet csinálni, mint a rockzenészek. A Csík ezt évek alatt kísérletezte ki, tehát nem tudtuk a románokkal egy alkalom alatt megvalósítani, hiszen ők egy lagzizenekar. Azzal a résszel zeneileg egyáltalán nem vagyok elégedett, csak nem tudunk mit csinálni az ő részükkel, mert akkor megint ki kellene menni Erdélybe, fel kellene venni a hangot. Szóval ez a rész inkább csak a kitüntetett pillanat miatt volt, lehet, hogy rövidebben hatásosabb lett volna.

– Sokak szerint a stáblista alatti örömzenélés volt az igazi összehangzás a három zenekar között.

– Igen, ez abból a szempontból volt fontos, hogy azért azt lássuk, hogy van egy nyelv, amit mindannyian beszélünk. Ez a zene. Érdekes, hogy minden kritika megemlíti ezt az örömzenélést, szóval nagyon működik. Pedig az is egy kreált szituáció volt, én zavartam be őket oda, hogy zenéljenek. De ott már jött minden magától.

– Milyen nehézségek vagy emlékezetes pillanatok voltak a forgatás alatt?

– Nagyon sokat forgattunk szabadban, októberben. Nagy szerencsénk volt az időjárással, egy hétig nem esett az eső. De például a forgatás alatt a Csík Zenekarral is volt szóváltásom, semmi komoly, csak más a tűréshatára egy érzékeny zenésznek, mint nekünk, érzéketlen filmeseknek (nevet). És egyszer ingott meg a forgatás, amikor a románokkal meglátogattunk egy helyi pálinkafőzőt (nevet).

– A film elkészülését a Médiatanács az Ember Judit-pályázaton támogatta. Mi a véleményed a mecenatúraprogramról?

– A filmnek Ugrin Julianna a producere, neki köszönhetően nekünk jórészt az alkotói feladatokkal kellett foglalkoznunk. Nem nyertünk elsőre, azt hiszem, harmadik vagy negyedik alkalommal sikerült, de csak pozitív dolgokról tudok beszámolni. Az elfogadás után maximális bizalmat élveztünk. Annak különösen örültem, hogy több Médiatanács-tag eljött a díszbemutatóra és nem csak megjelentek, hanem ott is maradtak, gratuláltak és velünk buliztak.