Interjú Gyöngyössy Bencével, a Janus című játékfilm rendezőjével a titkosszolgálatok gátlástalanságáról és a magunk előtt görgetett adósságról
Marozsán Erika, Seress Zoltán és Jordán Tamás főszereplésével a nyolcvanas évek Romániájában, Nagyváradon játszódik Gyöngyössy Bence valós események által ihletett Janus című játékfilmje, amely egy erdélyi család drámai sorsán keresztül mutatja be, hogy a romániai totalitárius rendszer egész társadalmat behálózó titkosszolgálata, a Securitate kétarcú ügynöke - a „megtestesült Janus” - egy házasságon keresztül miként hatol be az otthon négy fala közé, s hogyan árulja el gátlástalanul a magánélet legintimebb pillanatait, családtagjainak legszemélyesebb érzelmeit, vágyait, titkait. A film televíziós premiervetítését december 14-én, hétfőn 23 óra 25 perckor tűzte műsorára a Duna Televízió, a Duna World pedig december 16-án 18 óra 30 perckor vetíti. A Magyar Média Mecenatúra program Fehér György-pályázatának keretében támogatott alkotás rendezőjével a bemutató kapcsán beszélgettünk.
Az alkotóról dióhéjban
Gyöngyössy Bence 1963-ban született Budapesten. Felsőfokú tanulmányait a müncheni Ludwig Maximilian Egyetem kommunikáció-dráma szakán végezte, majd 1994-ben a szintén müncheni Film- és Televíziós Főiskola rendező szakán diplomázott. 1983 óta aktívan dolgozik különböző filmes és televíziós produkciókban szerte a világban. Rendkívül sokoldalú alkotó: producerként, filmrendezőként, forgatókönyvíróként, gyártásvezetőként, operatőrként és színészként egyaránt szerzett már tapasztalatot. 1997-ben a Romani Kris (Cigánytörvény) c. filmjével elnyerte a montreali filmfesztivál legjobb első filmért járó nagydíját. 1997-2001 között az RTL Klub programigazgatója, 2008-2009 között a TV2 programigazgatója volt. Rendezőként alkotásai közé tartoznak olyan nagy sikerű filmek, mint az Egy szoknya, egy nadrág (2005), az Egy bolond százat csinál (2006), a Papírkutyák (2008) vagy az Utolsó rapszódia (2011). A Médiatanács programjában támogatást nyert a tanyagondnokokról szóló Pusztai emberek című dokumentumfilmjére, és operatőrként közreműködött a Kulák volt az apám című mecenatúrás dokumentumfilmben is.
– Mi hívta életre a film gondolatát?
– Munkatársaimmal, Kabay Barnával és Petényi Katalinnal hosszú évek óta foglalkozunk azzal a témakörrel, hogy a különböző közép-kelet-európai állambiztonsági szervezetek hogyan figyelték meg és hogyan tették tönkre a másképpen gondolkodó emberek - elsősorban az értelmiségiek és az egyházi személyiségek - életét. Erről több dokumentumfilm is készült (Hitvallók és ügynökök, Szigorúan ellenőrzött életek, illetve a Médiatanács által is támogatott, Stigma – Tőkés Eszter a Securitate célkeresztjében – interjú ITT - a szerk.). E filmek kutatómunkája során, elsősorban a Securitate archívumaiban találkoztunk először azoknak a magyar családoknak a megrendítő történeteivel, akik aztán később a Janus forgatókönyvét ihlették.
– A film tehát valós, megtörtént eseményeken alapszik, de keveredik benne fikció és realitás. Valós a film fő szála, férj és feleség volt a valóságban Kocsis Ferenc és Kállai Zsuzsa?
Pontosan ebben a formában, ezeken a neveken nem. De - más néven - léteztek Kállai családok, és léteztek Kocsis Ferencek is. Több valóságos történetből van ez a film összegyúrva, ahol az eredeti történések - és így a történet vége is - dramatizálva van a dramaturgiai ív érdekében. Mindeközben viszont a film bemutatja a történelem egyik legsötétebb fejezetét, azt a valósan megtörtént időszakot, amikor ezek a titkosszolgálatok tevékenykedtek. Amikor a szabadság hiánya nem csak a börtönökben volt jelen, hanem ott volt a munkahelyeken, az utcán, a téren, a közéletben. Sőt, adott esetben behatolt a leprivátabb szférákba, a családba, az otthon négy fala közé is. A Janus egy ilyen történetet mesél el: hogy a Securitate egy kétarcú ügynöke, egy megtestesült Janus-figura hogyan épül be egy magyar értelmiségi család otthonába egy házasságon keresztül, s hogy onnantól kezdve hogyan árulja el a vele egy fedél alatt élők legbelsőbb titkait, vágyait, életét; hogyan manipulálja a családot, hogyan tud adott esetben szülőt gyerek ellen, testvért testvért ellen fordítani.
Dr. Kállai Zsuzsa és dr. Kocsis Ferenc szerepében Marozsán Erika és Seress Zoltán
– Amint említette, Önök is több hasonló tematikájú filmet készítettek már, illetve az elmúlt időszak néhány filmje - így például A vizsga vagy A berni követ - is hasonló kontextussal dolgozik. Miben akartak ezekhez képest alapvetően újat mondani? Mitől más a Janus, mint a többi film?
– Próbáltuk a karaktereket úgy megformálni, hogy ne csak az áldozatok, hanem a tettesek vívódásait is bevigyük a filmbe. Akkor is, ha a mi Kocsis doktorunk ebben a filmben azért nagyon-nagyon messze van attól, hogy meghasonuljon - mondjuk mint a Stasi-ügynök A mások életében, ami az egyik alapfilm ebben a tematikában. Kocsis a mai napig használja egykori kapcsolatrendszerét, és élvezi azokat a privilégiumokat, amikért annak idején elárulta a saját családját. A végsőkig kitart a hazugságok mellett. S az igazi tragédia az, hogy egyelőre a történelem látszólag őt igazolja, az áldozatoknak még mindig nincs elég hangja, és nincs elégtétele sem. És itt fontos, hogy szót ejtsünk azokról az ártatlanul meghurcolt emberekről is, akik nem írtak alá, s ezért vitte el őket a fekete autó. Az én édesapámat (Gyöngyössy Imre Balázs Béla-díjas filmrendezőt – a szerk.) is börtönbe zárták, több mint három évre, és még ott sem sikerült őt beszervezni, szemben több osztálytársával, akikről az elmúlt 5-10 évben derült ki, hogy jelentettek.
– Akkor tehát van egy komoly személyes kötődése is a történethez...
– Nyilván, ha az ember családjában van egy ilyen történet, akkor jobban érdekli ez a dolog. Én apámmal soha nem beszéltem erről, de édesanyám (Petényi Katalin – a szerk.), aki a filmek kapcsán szabadon járt egyik archívumból a másikba, kutatási engedéllyel végigolvasta apám aktáit. Többször láttam őt halálsápadtan, s amikor megkérdeztem, hogy mi baj van, mondta, hogy elolvasott egy jelentést egy harminc évvel ezelőtti vacsoráról, ami nálunk volt, s amiben még az is le volt írva, hogy mit főzött, hogy miről beszélgettek, s hogy ki volt ott. És hát a legjobb barátaik voltak ott. Ez nyilván még harminc év távlatából is elég megrázó tud lenni egy embernek, amikor közeli barátairól derül ki, hogy nem lett volna szabad megbízni bennük.
– A film főszereplőjét, a dr. Kállai Zsuzsát alakító Marozsán Erika nyilatkozta az egyik interjúban azt, hogy talán azért születik mostanában ennyi film ebben a témában, mert a művészet csak most kezdi el feldolgozni ezt az időszakot. Hogy talán el kellett telnie ennyi évnek, hogy egyáltalán érvényes gondolataink legyenek a rendszerváltásról s az azt megelőző időszakról. Ön mit gondol erről? Tényleg csak most értünk meg rá, hogy a titkosszolgálatok által teremtett kétarcú légkörről beszéljünk?
– Ez lehet, hogy így van. Két lehetőség van: vagy valóban kellett hozzá ennyi idő, hogy a művészet elkezdjen ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, vagy ahhoz kellett ennyi idő, hogy meglegyenek azok a lehetőségek, amelyek engedik, hogy ezekkel a témákkal foglalkozni lehessen.
– A filmet Magyarországon forgatták, miközben a történet Romániában játszódott. Erdély nincs olyan messze, mi volt ennek az oka?
– Ennek az volt az oka, hogy hosszas gondolkodás és töprengés után Kabay Barnával, a film producerével arra jutottunk, hogy nem vagyunk hajlandóak felvállalni azt a sok bizonytalansági faktort, aminek egy ilyen film forgatása Romániában ki lett volna téve. Mert, ugye, ez a film nem egy román reklámfilm, s ha valahol még nagyon sokan vannak az elmúlt rendszer döntéshozóiból pozícióban, akkor az Romániában van. Úgyhogy féltettük a filmet.
Dr. Gonda Gábor pszichológust Jordán Tamás alakítja
– Azóta májusban már sor került a Janus erdélyi, nagyváradi ősbemutatójára is. Milyen volt a fogadtatás?
– A nagyváradi bemutatótól én nagyon féltem. Nem vagyok egy izgulós típus, de amikor az ember először mutat be egy filmet egy idegen közönségnek, az egy jelentős pillanat, mert olyankor sok minden eldől. És hát Nagyváradon, ahol a történet játszódik, a film papíron megtalálta a lehető legkritikusabb közönségét. Úgyhogy én tartottam például attól, hogy majd mit szólnak ahhoz, hogy egy nagyváradi történet nem Nagyváradon lett forgatva, és hogy sikerült-e nekünk tulajdonképpen visszaadni a nyolcvanas évek Romániájának a hangulatát. Ezért aztán biztató volt, hogy azontúl, hogy állva tapsoltak, s aztán hosszasan a kezemet szorongatták vadidegen emberek, éjjel kettőig még pálinkázni is kellett velük, erdélyi módra! És hogy emellett egy szó nem esett arról, hogy hol forgattuk a filmet, az arra utal, hogy ezeket a feladatokat jól sikerült megoldani.
A kétarcúság megtestesült Janusa beköltözött a magánszférába, a család tagjai közé is
– A szakmai megoldásokon túl mit tanult Ön a film elkészítésének folyamatából?
– Számomra a film egyik legszomorúbb tanulsága az, hogy a bűnösök, a tettesek közül sajnos nagyon soknak sokkal jobban sikerült a rendszerváltás, mint maguknak az áldozatoknak. Azok, akik akkor pozícióban voltak, nagyon sokan még ma is helyzetben vannak. Ilyen szempontból a film egy kicsit a kommunizmus felfedetlen sebeiről is szól. És Magyarországon, bár hosszú évek teltek el, még mindig nem dolgoztuk fel ezeket az aktákat. Görgetünk magunk előtt egy adósságot az áldozatokkal szemben, ami a múló idővel egyre duzzad, ugyanakkor ez által egyben egyre törleszthetetlenebbé is válik. Ezeknek az áldozatoknak is próbál a film egy pici hangot adni.
– Sok bennmaradt, elfojtott érzelem feszül a filmben, akár Kocsis Ferenc zongorajátékára gondolunk, akár a szekus tiszt feszültségére évekkel később a fogorvosi székben, akár az utolsó képekre, amikor végül Kállai Zsuzsa, ez az erős nő is csaknem beleroppan az életébe. Mit tud adni a film annak a mai fiatal generációnak, amelynek az életében már nem jelentek meg az embert próbáló testi-lelki fenyegetettségek és félelmek?
– Bízom benne, hogy műfajának, a történet felépítésének és az elmesélés módszerének köszönhetően a film talán azok felé a fiatalok felé is egy picit érthetőbbé tudja tenni ezt a korszakot, akiket ez egyébként nem érdekel, akik úgy gondolják, hogy ez már a múlt. Talán sikerül megértetni néhányukkal azt, hogy az idősebb generációban miért él még ennyi sérült ember köztünk, s hogy miből fakadnak ezek a sérülések. Ha a film annyit elér, hogy átélhetővé teszi a néző számára, hogy mit jelent a szellem kiszolgáltatottsága, a mindennapi félelem s annak eluralkodása, és mit jelentenek az alapvető emberi értékek, mint a becsület, akkor már megérte ezt a filmet elkészíteni.
Jelen volt a munkahelyeken, az utcán, a téren, a közéletben is…
– A Janus a Médiatanács mecenatúraprogramjának jóvoltából valósulhatott meg. Mi a véleménye a pályázati rendszerről?
– Úgy gondolom, hogy a mecenatúraprogram több szempontból is pozitívan felkavarta a magyar filmes életet. Egyrészt nagyon fontos finanszírozási alternatívát nyújt a filmkészítőknek a Filmalap mellett, amely feladatához méltóan az utóbbi években elsősorban a moziforgalmazásra alkalmas témákra koncentrál. Másrészt, a mecenatúraprogram beindulása előtt nagyon kevés kifejezetten közszolgálati jellegű dokumentumfilm készült, a tévéjáték műfaja gyakorlatilag kihalt, a televíziós játékfilm műfaja pedig még nem született meg. Ez utóbbi életre keltését éppen a mecenatúraprogram tette lehetővé. Ennek köszönhetően ma már nemcsak témájában, hanem minőségében is számos rendkívül értékes film készül, amelyeknek már semmi közük nincsen a nézők által megszokott tévéjátékokhoz, amik még nem külső-belső helyszíneken, hanem épített díszletek között játszódtak. A ma készülő filmek már nyugat-európai színvonalú komplett kis játékfilmek. És az a Mecenatúrának köszönhető, hogy erre a magas minőségre ma már Magyarországon is van lehetőség és példa.
Egyetlen dolgot sajnálok csak: bárcsak korábbi időpontokban vetítenék ezeket a filmeket a csatornák! Azt látom ugyanis, hogy a televíziós adásidő olyan kései sávjaiban kerülnek ezek a filmek képernyőre, ami nem méltó sem a befektetett pénz mennyiségéhez – hiszen ezek a filmek nem olcsók –, sem a filmek minőségéhez. S ezáltal a magyar filmek nagyon kevés emberhez jutnak el. Nagy segítség lenne, ha a mecenatúraprogram döntéshozói tudnának hatni a televíziós műsorszerkesztőkre, hogy ezeket az egyébként értékes filmeket emberibb időpontban vetítsék.
