Médiatanács-blog

Interjú Dárday István és Szalai Györgyi rendezőkkel

„Vannak nevek, vezetéknevek, amelyek beszédes nevek a világban. Ilyen a Puskás, ilyen a Mindszenty, ilyen a Béres, ilyen a Rubik, de ilyen Makovecz neve is” - így konferálja fel Makovecz Imre Ybl-, Kossuth- és Prima Primissima-díjas építészt, a magyar organikus építészet megteremtőjét 2009-ben, az Országházban mondott beszéde előtt az Országgyűlés alelnöke. E nagyság előtt tiszteleg a Médiatanács által támogatott, Ég és föld között című háromrészes dokumentumfilm is, amelynek első részét július 24-én, vasárnap, 14 óra 35 perckor mutatja be a Duna World. A film rendezőivel, Dárday Istvánnal és Szalai Györgyivel az alkotás folyamatáról, a dokumentumfilmek sorsáról, de leginkább Makovecz Imréről, a stílusteremtő építészről, az iskolalapító mesterről és a közösségteremtő közéleti emberről beszélgettünk.

– Médiatanács-blog: Makovecz Imréről több film is született már. Miben más az Önök filmje a többitől? Mi volt a fő cél, a rendezői koncepció?

– Dárday István: Valóban sok film született már Makovecz Imréről. Ezek a filmek viszont a makoveczséget csak részleteiben érintik meg. Úgy éreztük, hogy rendkívül fontos, hogy itthon is és külföldön is teljességében ismerjék meg ezt a sokrétű személyiséget és tevékenységet, amely őt jellemezte, s amely egészen briliáns és lenyűgöző.

– Szalai Györgyi: Egyrészt, ahogyan a legtöbben ismerik, ott van Makovecz Imre, az építész, az ő fantasztikus épületeivel és építményeivel. Másrészt viszont ott van emellett a nagyon kemény közéleti ember is, akiben semmi félelem nincs, akinek tekintélye és kiállása van. Harmincöt éves korában mondta azt, hogy „én már öreg vagyok, én most már tanítani akarok”. Sokan próbálkoztak azzal, hogy szellemi közösséget teremtsenek, mégis nagyon keveseknek sikerült. Neki sikerült. Ebből a szellemi társaságból tudta megalakítani a Művészeti Akadémiát. S milyen szimbolikus az, hogy élete végén, a devecseri iszapkatasztrófánál ő az újjáépítésnek már csak szellemi atyjaként vett részt, de még megtervezte azt a kápolnát, amely ott áll a megújult település közepén, s amelynek felszentelését már nem élhette meg. Szerettük volna Makovecz Imrének ezt az oldalát is megmutatni, tehát a teljességet, a teljes makoveczséget.

– MB: Ha jól tudom, nem előzmények nélküli a Makovecz Imre munkásságával való foglalkozás…

– SzGy: Én sokáig azt hittem, hogy István (Dárday István – a szerk.) akkor ismerkedett meg Makovecz Imrével, amikor Imre felkérte, hogy az 1992-es sevillai világkiállításra készítsen egy tízperces filmet a magyar történelemről. De most nemrég kiderült, hogy az ismeretség már korábbi. Volt nekünk egy játékfilmünk, a Harcmodor, amelynek volt egy csodás jelenete: ahhoz, hogy egy öregek otthona kész legyen az avatóünnepségre, orosz katonákat rendeltek oda, akik tömött sorokba rendeződve, félmeztelenül taposták a magyar földet, hogy elegyengessék azt. Kiderült, hogy Makovecz beleszeretett ebbe a filmbe, különösen ebbe a jelenetbe, s ennek kapcsán született meg az ismeretség. Aztán amikor a Vigadó megnyitására készült a Makovecz-életműkiállítás, én arra gondoltam, hogy ha a felső-krisztinavárosi templomot különböző ellenállások miatt nem is sikerült a valóságban megépíteni, akkor – mire való a technika?! – építsük meg virtuálisan. És készítettünk egy nyolcperces animációt erről. Aztán jött a Makovecz-évforduló, és rájöttünk, hogy senki nem csinál filmet. Úgyhogy készítettünk egy egyórás In memoriam filmet. 

– DI: Ekkor eszméltünk rá, hogy eddig mi is csak érintettük a Makovecz-életművet, s kellene egy olyan filmet csinálni, amely teljességben mutatja be az ő munkásságát. Leginkább azért, mert létezik a meghamisítás, az elhallgatás és a felejtés. És az lehetetlen, hogy azokat a jelentős embereket, akik a magyarságot, egyfajta szakralitást és egy meghatározó társadalmi koncepciót képviselnek, elfelejtsük.

– MB: Számos megszólaló elmondja a filmben, hogy milyennek látta Makovecz Imrét. Önök milyennek látták őt, milyen ember volt Makovecz Imre?

– DI: Ő egy nagyon érdekes fazon volt, mert rengetegféle mentalitás élt benne, és belülről jött minden, amit csinált. Az a közvetlenség, s ezzel együtt az a szakrális mélység, ami benne jelen volt, kevés emberben van meg. Hallatlan nagy tudással rendelkezett, de azzal sosem kérkedett, hanem minden tudást próbált továbbfejleszteni magában. Az is egy kivételes jellemvonás, ha valaki a tudást kamatoztatni és továbbadni akarja. Nagy hatással volt rá Rudolf Steiner (osztrák filozófus és polihisztor, az antropozófia megalkotója – a szerk.), akinek viszont nem követője volt, hanem építkezett belőle. Végső soron ez az építkező intellektus hozta ki azt, hogy ilyen óriási életművet tudott létrehozni, s hogy annyi ember lett a követője. De nem úgy követője, hogy néztek rá mint egy bálványra, hanem ugyanolyan aktív emberekké váltak. Éppen ez volt a nagy dolog, hogy meg tudta mozgatni a körülötte lévő embereket, sőt, az építészeten túl is hatni tudott. A Művészeti Akadémia is, amit létrehozott, sokkal több egy mozgalomnál; egy óriási emberi és cselekvési lehetőség, s hogy a Magyar Művészeti Akadémia a Magyar Tudományos Akadémia rangjára tudott emelkedni, az egy hallatlan nagy eredmény. S bár a Makovecz-féle akadémia még egy mozgalom volt, a mostani meg már egy intézményesült testület, de annak előnyeivel és hátrányaival együtt is óriási lehetőséget hordoz.

Makovecz Imre (1935-2011) | Forrás: http://makovecz.hu/

– DI: Makoveczben az volt még a fantasztikus, hogy ő a minőséget nem vetette alá a fogyasztás és a mennyiségi szempontok eluralkodásának. Azért is nagyon fontos lenne a filmek utóéletével foglalkozni, s nem csak a televízióban sugározni őket, hogy ilyen példák sok emberhez eljuthassanak. A televízió persze roppant fontos, mert az éri el a legnagyobb közösséget, de egy filmnek számtalan olyan funkciója van, ami például egy-egy személyes vetítés során tudna előjönni, ha például iskolákba vinnénk ezeket a filmeket. Mert ha a forgalmazás nem valósul meg rendesen, hiába hordoz értéket a film, tulajdonképpen teljesen fölösleges a munkánk. Mi ezt éreztük a Nevelésügyi sorozatunknál is, amit aztán végül mi magunk karoltunk fel és vittünk el az iskolákba. Azt láttuk, hogy ott a filmek körül olyan élénk diskurzus alakult ki, hogy azok önálló életre keltek.

– MB: Mi jelentene ezen a téren megoldást?

– DI: Egy olyan forgalmazási stratégia kellene, ami nincs. Nagyon fontos lenne, hogy mindenfajta film megtalálja a maga megjelenési helyét. A mai televízió ebben már sokat lépett előre, ami részben köszönhető Vitézy Lászlónak és a mecenatúraprogramnak is, mert az utóbbi években jelentős mértékben nőtt meg a dokumentum- és ismeretterjesztő filmek gyártása. Egyelőre viszont ezeket még nem igazán sikerült elhelyezni a televíziócsatornákon belül, ezért sokszor olyan időpontokban mennek, amik nem szerencsések. Kellene egy dokumentumcsatorna, ugyanúgy, ahogy ma már van sportcsatorna és gyermekcsatorna is. Nem igaz, hogy ennek nincs meg a befogafóbázisa, hogy erre nem kíváncsiak az emberek!

– SzGy: Kezdetnek már az is siker lenne, ha legalább egy sáv lenne, amiben állandósult időben vetítik ezeket a dokumentumfilmeket. Mert van egy nagy filmkincsünk. Itt nemcsak a most készülő filmekről beszélek, hanem a film nagy korszaka idején, a ’60-70-80-as években, a dokmentumfilmnek Magyarországon is nagy jelentősége volt a valóság megismerésében, megismertetésében. Mert akkor a hivatalos szinten volt egy nagy hazugságtakaró, ami mindent elfedett. A dokumentumfilmekből meg lehet ismerni ezeknek az évtizedeknek a történelmét, társadalmi viszonyait. Ezt csak a filmek tudják valósághűen átadni, s igazából történelmet is lehetne tanítani ezekkel a filmekkel.

– MB: Segítséget jelent ebben a filmes helyzetben a Médiatanács pályázati rendszere? Mit gondolnak a mecenatúraprogramról?

– SzGy: Én a mecenatúraprogramot nagyon fontosnak tartom, mert az egyoldalúság ellenében dolgozik, és mert mi mindig közösségben gondolkodtunk. A filmben a stúdiók voltak a közösségek, és azzal mi sosem értettünk egyet, hogy van egy ember, akinél ott van a sok pénz, és ő eldönti, hogy mi legyen vele. Bár vannak körülötte munkatársak, de az egy hivatali csapat, nem egy szellemi közösség. Most ezzel szemben nagyon jó, hogy van egy Mecenatúra, ahol a sokszínűség helyet tud kapni.

– DI: Ez a kiadvány (a Magyar Média Mecenatúra program elmúlt öt évében támogatást nyert 709 alkotást összefoglaló kötet, a Mecenatúra 2016 – a szerk.) önmagáért beszél, egy óriási teljesítmény jött létre. De itt most megint oda jutunk vissza, hogy ezek az alkotások elkészültek, levetítette őket a televízió, fesztiválokon is játszották néhányukat, de most egy olyan lépés kellene következzen, ami a televízión belül és kívül - mint televíziós szakmai tudás, de mint társadalmi kérdés is - kialakít egy olyan stratégiát, amely elősegíti a filmek forgalmazását és vetítését az iskoláktól kezdve a szélesebb közönségekig.

– MB: Visszatérve a filmre, Kampis Miklós mondja benne Makovecz Imréről, hogy ő nem épületeket épített, hanem embereket. Ezt Önök is megtapasztalták?

– SzGy: Van egy egészen fantasztikus, szimbolikus erejű történet, ami Makovecz Imre közösségteremtő erejét mutatja: a kakasdi faluház létrejötte. Ebbe a faluba, ahol már évszázadok óta egymással ellenségeskedve éltek együtt svábok és székelyek, Makovecz ki tudott gondolni és meg tudott teremteni egy olyan közösségi teret, amelynek köszönhetően megbékélt egymással a két ellenségeskedő nép. Makovecz nemcsak szimbolikus teret hozott létre, de az embereket bevonva a munkába egy valódi közösséget is teremtett.

A kakasdi faluház és annak sváb és székely tornya:
a községben élő két nép együttélésének, összefonódásának, összetartozásának jelképei | Forrás: http://mapio.net/

– MB: Volt-e olyan élményük a forgatás során, ami még az Önök számára is, akik ismerték Makovecz Imrét, revelációerejű volt?

– SzGy: Nekem nagy élmény volt az egész faluház ügyben Lóránt József, az a zalaszentlászlói polgármester, aki Makovecz gyerekkoráról beszélt.

– DI: Ő mondja azt, hogy Makovecz paraszt is volt, meg úr is volt, és ez nagyon igaz!

– SzGy: Olyan szépen fogalmazza ezt meg! S ebből derült ki, hogy ő nem akart közel kerülni az emberekhez, hanem közel volt, közülük való volt!

– DI: Igen, ez a jó kifejezés, hogy közülük való volt. Egy echte erős értelmiségi, aki lemegy vidékre, általában nem igazán tud kontaktust teremteni az emberekkel, mert nem is látja igazán, hogy Budapest és a vidék között mik az igazi problémák. Makovecz nem ilyen volt.

– SzGy: Sokan szeretnek megfeledkezni a vidéki Magyarországról, amiről Makovecz sohasem feledkezett el. Nekünk egy másik nagy élményünk Erdélyben, Vargyason volt. Ez egy százhatvan fős, ráadásul nem is egészében magyar ajkú, hanem román-magyar-cigány lakosságú kis falu. Ott épített Makovecz egy gyönyörű kis templomot, mert a plébános megkérte rá. Ráadásul ő ezeket a templomokat teljesen ingyen tervezte. S akkor ott létrejött egy csoda, mert ahogy lebontották a rozoga templomot, alatta megtalálták egy középkori templom gyámkövét, amin rovásírással rajta volt Szent Mihály neve. S erre az örökségre tervezte rá templomát, amelyben ötvözte a középkori templom gótikus stílusjegyeit az erdélyi motívumokkal és saját stílusával.

A vargyasi református templom | Forrás: http://www.panoramio.com/ készítette: olizoli  

De visszatérve az eredeti kérdésre, a harmadik újdonságélmény számomra a kakasdi építész volt, aki elmondja, hogy iszonyú nehézségek árán tudtak oda eljutni, hogy legyen egy művelődési ház. S olyan szépen meséli, hogy amikor Makovecz megjelent ott, akkor mintha kitisztult volna a levegő, kifényesedtek a lelkek és az elmék, olyan hatással tudott lenni az emberekre. Tehát volt egy nagyon erős kisugárzása. És ezért olyan szép, amit a végén mond Kampis Miklós: „nem tudjuk, ki volt”. Ebben a negatívumban a teljes pozitívumot fogalmazza meg néhány szóval.

– MB: Rendező úr nyilatkozta korábban Makovecz Imréről, hogy „zseni volt, kőkemény ember és megosztó”. Hasonlóképpen, a mester lánya, Makovecz Anna szájából is elhangzik a filmben, hogy „az intenzív emberek intenzíven osztják meg a világot maguk körül”. Miért volt Makovecz Imre ennyire megosztó személyiség?

– DI: Irgalmatlanul meg tudta fogalmazni a saját stratégiáját, s ezzel együtt a kritikáját annak, akivel szembekerült. Sosem rejtette véka alá a véleményét. De tulajdonképpen ez is egy példaadó dolog mindannyiunk számára, hogy nem lehet elhallgatni a dolgokat azért, mert az erőviszonyok azt kívánják meg. Makovecz vállalta a konfliktusokat. Lehet, hogy ezek néha indulatos vagy eltúlzott formában jelentek meg - hát emberek vagyunk! -, de ez elenyésző tényező volt amellett, ahogy ő kiállt az általa képviseltek mellett. S hát azért volt zseni, mert rendszerint igaza volt abban, amit tett. És abban is egy példa Makovecz, hogy amit mondott, azt csinálta, a szavai mindig összhangban voltak a tetteivel.

– MB: Az egyik legnagyobb ideológiai vita Makovecz Imre kapcsán az élete fő művének tartott felső-krisztinavárosi templom körült alakult ki. Honnan eredt ez a világnézeti konfliktus?

– SzGy: Makovecz gondolkodásában Szent Mihály nagyon fontos helyet foglalt el. A krisztinavárosi templomot Makovecz Szent Mihályról az üdvözültek és kárhozottak templomának nevezte el, s hát a katolikus dogmába nem illett bele, hogy mit keresnek a kárhozottak a templomban. Makovecz pedig elmondta, hogy Szent Mihály taszította le őket, s hogy három napig Jézus Krisztus is alászállt, tehát nagyon is helyük van a templomban a kárhozottaknak is. Ő tudta, hogy minden ember számít.  

A felső-krisztinavárosi Szent Mihály-templom tervei | Forrás: http://meonline.hu/

– MB: A felső-krisztinavárosi katedrális - még - nem épült meg. Teljes-e így is a Makovecz-életmű?

– DI: Az, hogy a krisztinavárosi templom nem épült meg, az nem Makoveczről szól, hanem arról a társadalomról, amiben élünk. De sokan nem tartják kizártnak, hogy még valaha felépül.

– SzGy: Optimizmus van ezzel kapcsolatban a Makovecz Alapítványban, a tanítványokban, a családban. Csernyus Lőrinc (építész, az egyik tanítvány - a szerk.) mondja a filmben, hogy nem kell idegeskedni, meg fog az épülni a maga idejében, ha megérik rá az idő.

A krisztinavárosi templom virtuális látványterve

– SzGy: Visszatérve az eredeti kérdésre: Én azt gondolom, hogy a teljesség az akkor is érvényes lehet, ha az életmű befejezetlen olyan értelemben, hogy az alkotó életében a megvalósult épületekből ennyire futotta. Úgyhogy én azt gondolom, hogy Makovecz: az egy teljesség.

– MB: Makovecz Imre azt vallotta, hogy „az építészet igazi kalandja az eget és a földet összekapcsolni”. Mit gondolnak, az életművével sikerült ez neki?

– DI: Én azt gondolom, hogy beteljesítette szakrális küldetését. Az egy más kérdés, hogy ebben a jelen idejű társadalmi létben ez végül is nem igazolódott vissza. Ő ugyan egy teljességet hozott létre az ő életével és a műveivel, de társadalmi szinten ezt sehol nem látjuk, hogy így lenne. S csak remélni tudjuk, hogy ez a film is hozzásegít ahhoz, hogy ez megfogalmazódjon a köztudat számára is, és Makovecz Imre neve így kerüljön be a társadalmi lét és a történelem valóságába és visszaemlékezésébe. Mert az roppant lényeges dolog, hogy a felejtés ne következzen be. Itt valami megtörtént, aminek még nem értünk a végére, és ezzel még van feladat.