Interjú Csicskár Dávid filmrendezővel az Uchebnik című kisjátékfilmjéről
Bence rajong az idősebb Áronért, vágyik rá, hogy elnyerje a bizalmát, elismerését és barátságát, de ő csak kihasználja Bence rajongását. A történet alapkonfliktusát az adja, hogy az ’56-os forradalom hírére a gyerekek elégetik oroszkönyvüket. Vágyakozásról, hitről, csalódásról szól Csicskár Dávid Uchebnik című filmje, amely a most véget érő 3. Magyar Filmhét versenyprogramjában is szerepelt a rövidfilmes kategóriában, a világhírűvé vált Mindenki versenytársaként. A történet ’56-hoz kapcsolódásáról, a forgatás nehézségeiről és a filmben elhangzó káromkodásokról a rendezőt kérdeztük.
Az alkotóról dióhéjban
Csicskár Dávid 1987-ben született Pécsett. 2007-től A Pécsi Tudományegyetem Bölcsészkarára járt, 2010-től pedig az ELTE Filmszakára. 2014-ben készítette az Én ma anyámnál alszom című diplomafilmjét, közben a Barátok Köztben és az HBO-nál dolgozott forgatókönyvíróként. 2015-ben leforgatta a Reggeli látogató című második kisfilmjét, 2016-ban pedig a Médiatanács által támogatott Uchebniket.
– Szerinted mi az az újdonság, amit a film még hozzá tud tenni ahhoz, ahogyan ’56-ról gondolkodunk?
– Nekem mindig az volt az egyik legdrámaibb ’56-tal kapcsolatban, hogy milyen lehetett azt megélni, hogy hirtelen minden álom összeomlik, sőt, még brutálisabb lesz a helyzet. Amikor egy ország fellázad egy elnyomó hatalom ellen, az emberek euforikus hangulatban vannak, hogy győztek, de aztán eltelik néhány nap, és egy szempillantás alatt jön az iszonyú csalódás: még nagyobb pofont kapnak, mint azelőtt Valahol ehhez tudtam emberileg kapcsolódni, hiszen én is csalódtam már életem során, noha az össze sem hasonlítható az ’56-os hősök érzelmeivel. A személyes szálat erre a csalódásra próbáltuk kihegyezni úgy, hogy egy kicsit ’56-tal is allegorizáljon.
– Mi inspirálta a történetet?
– Fazekas Máté mesélt nekem erről a történetről, aki a film forgatókönyvírója. Az ő szülőhelyén volt egy városi legenda, hogy a gyerekek a forradalom sikerének hírére elégették az oroszkönyveiket, aminek aztán nem lett jó vége. Eleinte Máté egy másik rendezővel szerette volna csinálni ezt a filmet, de addig nyüstöltem, hogy végül együtt dolgoztunk rajta.
– Mi fogott meg a sztoriban, hogy ennyire küzdöttél érte?
– Nagyon tetszett, hogy gyerekek nézőpontjából mesél ’56-ról, és hogy tankok és lyukas zászlók nélkül is tud egy kicsivel többet mondani a forradalomról, mint sok más történet. Tetszett, hogy ez egy kisvárosban játszódik, távol van a forradalom gócpontjától, és persze az is, hogy nagyon erős emberi történet lehetősége van benne.
– Ezzel a szándékkal ’56-nak nem a forradalom jellege a domináns a filmben, hanem a levert forradalom jellege.
– Igen, illetve nagyon fontos a hit. Miért ne hitték volna el a győzelmet az emberek? Hiszen mérhetetlen összefogással és sok esetben macskaköveket hajigáló tinédzserek segítségével kergették el a ruszkikat. Bence is végig elhiszi a filmben, hogy Áron bűvkörébe kerülhet, és az majd jó lesz neki, de Áron, mint egy lufi, kipukkan a végén.
– Áron kezdettől fogva nem jó ember, csak Bence hiszi annak. Ha a sztori párhuzamba állítható ’56-tal, akkor ’56 célja is lufi?
– Áront nem mondanám rossznak: egy gyáva szájhős. Nyilván nem arról van szó, hogy ’56 célja lufi volt. A történettel nem akarunk ilyet sugallni, csak a csalódottságot akartuk bemutatni, és ennek a csalódásnak az erejét. Azt gondoltuk, hogy a kisgyerekek szemszögéből így lehet a legjobban megfogni azt az érzést, amit azok az emberek élhettek át, akiket aztán brutálisan, tankokkal levertek, meghurcoltak, bebörtönöztek és kivégeztek.
– Ehhez mennyire tartozik hozzá a fizikai atrocitás?
– Bencét megverik ugyan a filmben, de neki sokkal jobban fáj az, hogy Áron nem áll ki mellette, mint az, hogy kap néhány pofont. De mondom, a történetet úgy próbáltuk alakítani, hogy a csalódásérzést vissza tudjuk adni, és rímeljen is ’56-ra.
– Bence és Áron karakterét ihlette valami vagy valaki a te életedből?
– Nagyon sokáig úgy volt, hogy ők testvérek, aztán szerelmespár lettek, Áronból lány lett, de végül azt találtuk a legerősebbnek és leghihetőbbnek, ha Áron egy idősebb fiú, akiért Bence rajong, akire felnéz. Én magam Bence figurájával azonosultam és olyan figurákat kerestem az életemben, akikre hasonlóképpen felnéztem, mint ahogyan Bence Áronra. Én abszolút rajongó, ábrándozó típus voltam és vagyok, aki szeret nagyokat gondolni, szenvedélyesen beleélni magát és aztán hatalmasakat csalódni, de azt gondolom, hogy ettől élet az élet.
Bence karakterére rengeteg gyerek közül választotta ki a rendező Cservák Zoltánt
– Bence a végén eljut odáig, hogy eltaszítja Áront. Szerinted ennyire egyszerű elfogadnunk a csalódást, vagy képesek vagyunk még hitegetni magunkat akkor is, ha minden egészen egyértelmű?
– Persze, nem úgy csalódunk, hogy akkor onnantól egy huszárvágással vége van a történetnek. Ez inkább egy folyamat, végig áltatjuk magunkat közben. Hiúak vagyunk. Ha valami nem úgy sikerül, akkor még próbáljuk igazolni a saját döntésünket, hogy nem volt az olyan rossz, amiben hittünk, de a valóság az, hogy sok esetben az volt. Bencéék helyzete egyértelmű, nem lehet túl sokat hazudni róla. Áron persze próbálkozik, de csak ront a helyzetén.
– Hogyan választottad ki a színészeket?
– Nagyon sok gyereket megnéztünk, és nem találtuk meg Bence karakterét. Teljesen véletlenül kaptam egy fotót Dévényi Zoltán operatőrtől Cservák Zoliról, és rögtön azt mondtam, hogy na, ő az. Jó kiállása volt, ugyanakkor volt a tekintetében valami csibészes, valami szerelmes álmodozás és lelkesedés. Zseniális volt a meghallgatáson is, de jött egy másik kisfiú, aki ha lehet, ugyanilyen zseniális volt. Azért döntöttem mégis Zoli mellett, mert végül benne volt meg az a karakter, akit az elejétől kezdve elképzeltem. Áron karakterét már Zolihoz választottam. Nehéz volt, Áronnak irritálónak kell lennie, de nem lehet szélsőségesen irritáló, mert el kell hinnünk, hogy Bence felnéz rá. Koppány nagyon ügyes volt, de vele azért többet kellett dolgoznunk a karakteren. Horváth Lajos Ottó mint igazgató a kezdettől a fejemben volt. Az volt a koncepció, hogy legyen szigorú és tekintélyt parancsoló, ugyanakkor bohém is, aki ugyanúgy elhiszi ’56 sikerét. Ottóban ez mind megvolt.
Az igazgató szerepében Horváth Lajos Ottó
– Viszonylag sok a káromkodás a filmben. Ez koncepció volt?
– Igen, sok, kicsit féltünk is tőle. A forgatókönyvben, azt hiszem, egyáltalán nincs is káromkodás. Amikor viszont elkezdtünk dolgozni a forgatáson, akkor rájöttünk, hogy ez mekkora hazugság, hiszen a gyerekek simán káromkodnak. Ne legyünk álszentek, ha úgy tud őszinte lenni egy megszólalás, hogy káromkodás van benne, akkor úgy legyen. Az utolsó előtti jelenetben például nem volt káromkodás, vagy tizenötször felvettük, de valahogy nem élt. Amikor viszont egyszer csak a főszereplő azt mondta, hogy a k*rva anyádat, akkor megérkeztünk ahhoz a hangulathoz, amit vártunk. Szóval benne hagytuk. Arról nem is beszélve, ugye, hogy gyerekként a káromkodásban van valami forradalmi is: megszegem a szabályokat.
– Olvastam, hogy át kellett írni a forgatókönyvet a hó miatt. Ez hogy történt?
– Megvolt a forgatási tervünk, erre a forgatás előtti napon lehullott a hó. Ez mindent átírt, mert az első jeleneteket szerettük volna elsőként felvenni, viszont nem elég hihető, hogy október 23-án hó van, ezért az utolsó jeleneteket vettük fel előbb. Ez megváltoztatta a narrációt, az idő múlását a filmben és talán kicsit a főhősök viszonyát is, hiszen így kicsit közelebb tudtak kerülni egymáshoz. Ráadásul kiderült, hogy másnapra már el fog olvadni a hó, ezért sokkal több jelenetet kellett az első napon felvennünk, hogy egységben tartsuk a filmet.
Az időjárás felülírta a forgatási terveket
– Az Uchebnik jelölt volt a filmdíjra a 3. Magyar Filmhéten. Mit jelent ez a díj a filmeseknek?
– Nem tudom, hogy ez a díj mit jelent, mert ez még csak a második ilyen díjátadó, nincs kiforrott vélemény róla. A jelölésnek nagyon örülök, mert azt szerettük volna, hogy minél többen lássák a filmet. Az, hogy most idén volt egy ötös lista, akik versenyeztek egymással, az egyfelől jó, mert több figyelem irányul erre az öt filmre. Ugyanakkor nagyon hiányolom a filmszemléknek azt a mentalitását és patináját, hogy rengeteg új magyar filmet megnézhessünk a rendezvény alatt. Kifejezetten igaz ez a kisjátékfilmekre – brutálisan jó opuszok születnek évről évre. Mutassuk meg az embereknek! Elsősorban persze annak örülök, hogy figyelmet kapott a film, hiszen az Oscar-díjas Mindenkivel és másik három kitűnő magyar kisfilmmel voltunk egy blokkban, egy versenyben, szóval már ez nyertes dolog volt.
– Az Uchebniket a Médiatanács támogatásával sikerült elkészítened. Mi a véleményed a Magyar Média Mecenatúra programról?
– Ez volt a második filmterv, amivel pályáztam, az első nem jutott be, de örültem, hogy ez igen. A személyes találkozásnál nagyon tetszett a bírálóbizottságnak a tervem, ami nyilván megszépíti az egész procedúrát. Üdvös döntés az, hogy a Huszárik-pályázat keretösszegét nemrég a duplájára emelték, mert nagyon sok alkotás kifér a magyar alkotókból szerintem. Tehetség van, történetek vannak, jó, hogy támogatják a filmek elkészülését. A kisfilmes kategória kicsit olyan, mint amikor az ember kimegy egy ifi meccsre: nem a profi vonal, de nagyon értékes és üdítő megoldásokat lehet látni, ami néha több mint élvezetes. Nekem ilyesmi élmény volt látni Visky Ábel Semmi bogár című filmjét – szenzációs darab.
– Milyen terveid vannak a jövőre?
– Az Ember Judit-pályázatra éppen most adtunk be a Médiatanácshoz egy filmtervet. Ez a félbeszakadt kacsamesékről szól. ’92-ben meghalt Antall József, és a vasárnapi kacsamesék félbeszakadt a tévében, mert közölték a gyászhírét. A film kicsit ironikusan, de komolyan kutatja azt a kacsamesék generációt, aki állítólag sokként élte meg, hogy egy gyászhírrel megszakították a kedvenc meséjét, és azóta sem kárpótolta őket senki. Annak akarunk utánajárni, hogy valóban trauma ez, vagy csak egy értelmiségi hiszti. Illetve van egy tévéfilmtervem is, ami Csernobil idején játszódik Magyarországon, a szocializmusról szól, a fő karaktere egy óvónő, de erről ennél többet nem is szeretnék mondani.
