Interjú Gyarmathy Líviával, aki egy budapesti tér eseményeit örökíti meg
Hogyan tör be a politika egy civil lakás ablakán keresztül? Ez a fő kérdése annak a filmnek, amelyet madártávlatból készített Gyarmathy Lívia filmrendező Magyarország feszültségeiről és szerethetőségéről a Médiatanács dokumentumfilmes támogatásának köszönhetően. A tér című filmben a rendező ötödik emeleti balkonjának látószögéből egy évtizedet átölelve követhetjük végig egy fővárosi XII. kerületi épülő Turul-szobor fogadtatását, politikai hullámveréseit, valamint a tér magánéletét: a reggelente iskolába rohanó gyerekeket, az indulatokat kiváltó autókoccanást vagy éppen egy kamaszlány segítő gesztusát egy idős asszony felé.
Az alkotóról dióhéjban
Fotó: Vékás Péter
Gyarmathy Lívia Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező vegyészmérnökként kezdte pályafutását. Dokumentum-, játék- és rövidfilmeket is rendezett közel fél évszázados filmes pályafutása alatt. Változatos témákat dolgozott fel Faludy György költőtől kezdve Recsken át egy falu gólyájáig, amelyeket számos rangos díjjal kitüntettek Magyarország- és Európa-szerte. Az Európai Filmakadémia tagja.
– Nem riad vissza, hogy kényes kérdésekkel foglalkozzon, hiszen nagy elismertséget hozott önnek például a Böszörményi Gézával együtt készített, Recskről szóló film is. Mennyire érezte, hogy a mostani filmmel pengeélen táncol?
– A nehézségek rám eső részét természetesen vállaltam Recsknél is. Engem ez inspirál. Mindenki óvott attól, hogy belevágjak a Turul-ügybe, és én magam is tudtam, hogy darázsfészekbe nyúlok. Mindenesetre nagyon megviselt ennek a filmnek az elkészítése, mert olyan mély konfliktushelyzetekkel kerültem kapcsolatba, amelyek óriási társadalmi megosztottsággal járnak és kevéssé átláthatók.
– Egyszer azt nyilatkozta: az ember csak akkor lehet boldog, ha olyan munkát végezhet, amely kielégíti alkotó vágyait. Ön most boldog ember?
– Igen. Nehéz jó témát találni, és ez az.
– Mennyire elégedett az elkészült anyaggal?
– Túl vagyok a keverésen, hátravan még a fényelés, de nagyjából látom már, milyen lesz a végső változat. Bár nem jutottam el odáig, hogy tűpontossággal minden részletet meg tudjak világítani, de vannak dolgok, amik nem is tartoznak rám. A sok vélemény, attitűd között döntési helyzetben voltam: nekem kellett megéreznem azt az igazságot, ami ezer motívumból áll össze, de a lényeg az egy. A téma mögött valóban rendkívül bonyolult világ van, amelynek a gyökerei messzire nyúlnak, és amelyről több száz oldalas könyvet lehetne írni, de nekem 52 percnyi helyem volt rá. Elégedett vagyok, mert úgy érzem, nem nagyon tudnám ennél jobban megcsinálni. Ebben nagy szerepet játszott a vágó, Eszlári Beáta és az operatőr, Vékás Péter remek munkája is.
(Turul)madártávlat az ötödikről a filmtémára. Fotó: Médiatanács-blog
– Hogyan döntötte el, hogy elkészíti ezt a dokumentumfilmet?
– 1998-ban „gyanútlanul” költöztem abba a lakásba, ahonnan rálátok a kereszteződésre. 2003 táján, csak a magam kedvtelésére, egyfajta vadászszenvedélyből láttam neki rögzíteni, mi zajlik a téren, egy amatőr H8-as videokamerával. Akkoriban még rendezetlen volt a helyszín, bozótdzsumbuj burjánzott, hajléktalanok húzták meg magukat, szeméthegyek tornyosultak. 2005-ben aztán leborotválták a területet, mérnökök, munkások jöttek, és felállították a szobrot. Folytattam a magánfelvételeket, anyagot készítettem a 2008-as szoboravatásról is és a későbbi eseményekről is. Azt vettem észre, hogy a politika óhatatlanul betört a lakásba, felhallatszottak a tüntetések, mintha csak földindulás lett volna. Nem tudtam kicsukni a nagyvilágot, ha tetszett, ha nem, foglalkoznom kellett vele. Még amikor 2011-ben megjelent a Médiatanács pályázati felhívása, sem gondoltam, hogy jelentkeznem kéne. Azt hittem, számomra ez a lehetőség bezárult. Aztán mégis beadtam a pályázatot. Viszont aki a témaválasztás miatt pártfilmet várna, csalódni fog, nem kívánok politizálni a filmben. Tárgyilagos, indulatmentes képet szeretnék adni arról, mi is folyik odalent. A bírálóbizottság végül megadta a támogatást.
– Hogyan strukturálta a filmet?
– Három szintet jelenítettem meg, a lakásbeli életet, a tér privát eseményeit és a Turul-szoborral kapcsolatos nagypolitikát. Utóbbihoz felhasználtam tévéhíradós és youtube-os felvételeket is. A lakásban zajló jelenetekhez szükséges volt, hogy magamat is megmutassam. Ez elég idegesítő volt, meg kellett keresnem, mi az a határ, ameddig elmehetek, mivel nem szeretek szerepelni, mert nincs hozzá elég tehetségem. Dramaturgiailag azonban nem lehetett megkerülni, erre biztatott a forgatókönyvhöz segítséget nyújtó Kai Salminen is, így beadtam a derekam.
– Milyen a hangulata a filmnek?
– Meditatív, drámai, és törekedtem arra, hogy irónia is legyen benne. Egy filmesztétának megmutatattam még egy köztes változatot, ő úgy írta le, megható. Valóban, minden filmem érzelmes. A műfaji besorolás azonban másodlagos. A téma mondja meg, milyen stílust kíván meg. Ez a film sem hagyományos, konzervatív dokumentumfilm, hanem a valóság szimulálását célozza. Ez nem új technika, és nagy játékfilmekben is találkozunk ezzel a megoldással. A műfaji besorolást nem kell túlértékelni, az csupán eszköz a kifejezésre, és úgy kell megválasztani, hogy az a legalkalmasabb legyen arra, hogy az adott problémát bemutassam. Én ha kell, a hagyományos dokumentumfilm írott és íratlan szabályait figyelmen kívül hagyom, ha úgy látom, új szempontból lehet a legjobban megfogni a témát, és úgy lesz a legmeggyőzőbb a film.
A sok vitát kiváltó Turul-szobor és az épület, amelyből forgattak. Fotó: Médiatanács-blog
– Annak tudatában, hogy most kivételt tett, és belekomponálta magát is a filmbe, valamint figyelembe véve azt, hogy könyvet írtak már önről, szívesen látná-e dokumentum- vagy játékfilmen az életét?
– Bevallom, igen, hiszen minden ember hiú. A rendezőnek azonban mindenképpen felhívnám a figyelmét arra, hogy ne hagyja ki a gyermekéveket. Ez a legfontosabb időszak, ekkor dől el, milyen emberré válunk. Az én budapesti külső kerületi gyerekkori emlékeim meghatározóak számomra egész életemre nézve.
– Tervezi-e a visszavonulást?
– Úgy gondolom, ez volt az utolsó filmem – bár a vágóm ezt kizártnak tartja. Minden filmnek, akár vígjáték, akár dráma, jelentős ellentéten kell alapulnia, és nem egyszerű igazán jó filmet készíteni. Ha megnézzük a világ mostanában gyártott filmjeit, sok a csapnivaló közöttük, a szakmailag rossz, a lélektanilag félrevezető. Ahhoz, hogy filmet rendezzek, kell, hogy találjak egy igazán nagy konfliktust, ami igen nehéz. De ez nem elég, föl is kell építeni azt történetté. Szabad-e, kell-e, és érdekel-e engem? Ezek azok a kérdések, amelyeken túl kell jutnia egy történetnek, hogy ismét rendezésbe fogjak.
Filmajánló a rendező egy korábbi alkotásához, A mi gólyánkhoz, amely teljesen más megközelítésben egy szintén szimbólummá vált madárral foglalkozik. A rövidfilmet többek között 2000-ben Európa filmdíjjal tüntették ki, tavaly pedig elnyerte a 3. Los Angeles-i Magyar Dokumentumfilm-fesztivál Best Choice díját.
Forrás: BGBfilm.hu
