Médiatanács-blog

Interjú Glaser Katalin animációs rendezővel, aki saját családtörténetét dolgozta fel

Három nagymamájának életútját eleveníti meg Glaser Katalin abban a negyedórás animációs filmben, amelynek elkészítésére a Médiatanács animációs pályázatán kapott támogatást. Az anyai és apai nagyanyák mellett a nagyapa második felesége is egyenrangúan jelenik meg a történetben. A film ráirányítja a figyelmet a nagyszülők szerepére, szervezőerejére a tágabb család összetartásában.

– Mit gondol, miért születik olyan kevés film – pláne animáció –, amely a nagymamákat állítja középpontba?

– Én csak azt tudom elmondani, hogy én miért készítettem el ezt a filmet. Mindenképpen szerettem volna felnőtt szemszögből megörökíteni azokat a különleges személyiségeket, akikhez kiskoromban „csak” a nagymamaszerepet kötöttem. Már négy-öt éve motoszkált a fejemben ez a történet. Gyakran lefekvés után hagyom, hogy pörögjön az agyam, és egyik alkalommal a nagymamáim életén gondolkodtam el – megfogott a téma. Időről időre meséltem erről a környezetemnek is. Régebben a barátaimmal rendszeresen jártunk biciklivel Óbudáról be a városba, és egyszer aztán egy piros lámpánál nekem szegezték a kérdést: Miért csak nekünk mesélsz, miért nem csinálsz filmet a nagymamáidról? És tényleg, miért is ne? Nem vezetett viszont sima út a megvalósításig. Többször pályáztam, a Nemzeti Kulturális Alaphoz és a Magyar Mozgókép Közalapítványhoz is, a kormányváltás körül azonban a támogatási rendszert átszervezték és a pályázatok is átalakultak. Végül 2011-ben a Médiatanács kiírásán nyertem. Addig sem tétlenkedtem azért, folyamatosan fejlesztettem a filmet, és így a gyártás előtti feladatok nagy részével már elkészültem. Szerencsére a bírálóbizottság kedvezően fogadta a tervemet, és megkaptam a támogatást.

– A pályázatban megjelölte, hogy 2D és 3D technikát is alkalmaz. Melyiknek mi lesz a szerepe a filmben?

– Alapvetően 2D-s lesz a film, a 3D csak a technikai kivitelezést segíti, de fel kell tüntetni az előírások miatt.

– Anyák napján a nagymamákat is ünnepeljük. Ön hogyan éli meg ezt az ünnepet, rajzolt-e például kiskorában ajándékot a szülőknek?

– Úgy vettem észre, hogy az óvó néni, tanító néni által „levezényelt”, egy kaptafára készülő rajzokat otthon jobban megőrizték – talán mert sokkal hivatalosabbnak tűnnek –, mint a spontán rajzokat. Hagyományosan orgonával vagy tulipánnal köszöntöm az édesanyámat és a nagymamáimat, és mindig eszembe jut, hogy kiskoromban eléggé el nem ítélhető módon a környékbeli kertek utcai frontján található orgonabokrokat is megdézsmáltuk. Aztán Csepelen rátaláltunk egy eldugott helyen egy elhagyatott, már nem művelt ligetes rétre, ahol régen tulipánt termesztettek eladásra. Itt még most is rengeteg virág nyílik, oda szoktunk a testvéremmel kimenni és szedni belőlük anyák napjára. Lenyűgözve nézzük aztán a kazal virágot, vázákban, vödrökben, ahogy a sok zöldes bimbó egy pár nap alatt piros tulipánná nyílik, néha egy-egy sárga is van köztük. Édesanyám jelenleg is abban a házban lakik, ahol az egyik néhai nagymamám lakott. Meggyőződésem, hogy a jelenléte még mindig érezhető – valamiféle pozitív, nyugodt, békés energia árad a szobákból, amit neki tulajdonítok.

– Ön nemrégiben vált édesanyává. Eljátszott már a gondolattal arról, hogyan képzeli el magát nagymamaként? Melyik szereplőhöz fog a leginkább hasonlítani?

– A családot ismerők azt mondják, hogy most is sokkal inkább a nagymamáimra hasonlítok, külsőleg, belsőleg egyaránt, mint a szüleimre. Fizikailag a két vér szerinti nagymamára emlékeztetek, a harmadik mamára pedig tudatosan szeretnék hasonlítani. Mindhárom asszonynak fontos szerepe van az életemben. Különösen irigylem a nagyapám második feleségének – sajnos, ő már nem él – derűs, pozitív természetét, belső elégedettségét, amit az átélt tragédiák, katasztrófák ellenére sikerült megőriznie. Hogy én milyen leszek nagymamaként? Egyelőre az anyaságot is tanulom. Egyébként már kiskoromban is mindig más akartam lenni, biciklis postás, fodrász, festő vagy épp építész, tehát amit ma elképzelek, abból biztos más sül ki évtizedek múlva. A biciklis postásság azért még mindig vonz.

– Mit szól a családja ahhoz, hogy a nagyközönség elé viszi a személyes életük egy részét?

– Ami a két nagymamát illeti, az egyik szemük sír majd, a másik nevet. Pedig épp a harmadik nagyival voltam talán a legőszintébb, neki még a nevét is megtartottam. Ő viszont szerintem nem mondta volna soha, hogy ne csináljam meg a filmet. Ez nem egy dokumentumfilm, hanem azt mutatja meg, hogyan kódolom nagymamáim életét a magam, a szeretetteli unoka fanyar módján, hogyan tudom felfogni az ő érzelmeiket, amiket megéltek. A történetek, amelyek családon belül megesnek, minden családtag másként válnak a múlt részévé. Így az én emlékeim kivetülései sokszor nem esnek egybe a szüleimével, de kölcsönösen szórakoztatnak bennünket az erről szóló viták. A mostani filmemmel a célom nem egy egyedi családtörténet volt, hanem annak ürügyén egy általános nézőpont felvillantása: egy nagymama sem születik rögtön nagymamának, mindegyikük volt modern fiatal csitri vagy épp trendi fiatal nő, szerelmekkel, vágyakkal, álmokkal.

Öt-öt perc jut egy-egy szereplőre, ami elég kevés, de igyekeztem megragadni a személyiségüket ez alatt a rövid idő alatt is. Az egyik nagymamám például ugyanabban a házban született és halt meg – és elégedett volt a helyzetével, nem kívánt nagyobbra törni. Szintén ő előszeretettel emlegette, hogy részt vett egy szépségversenyen, de egyáltalán nem nyert. Nekem nagyon tetszik ez a hozzáállás, főleg a mai korban, amikor a kudarcot elhallgatni szeretjük és csak a sikerek számítanak sokak számára egy ember megítélésében. A lényeg, hogy a személyes történeteken keresztül átélhetővé válik a film, és valószínűleg könnyen bevonja a nézőt.

– Készítene-e hasonló filmet nagypapákról?

– Ez még nem jutott eszembe, nőként elsősorban a nagymamák sorsa foglalkoztatott. Olyan filmet terveztem, ahol egy nő mesél három másik nőről. Azaz három asszony kibomló karakteréből valójában a narrátor személyét ismerjük meg. Nőként ezt a nagypapáimmal nem tudtam volna megcsinálni, bár róluk is lenne mit mesélni.

– Kiknek ajánlja ezt a filmet, milyen nézőközönségre számít?

– Megmutattam már ismerősök öt-hat éves gyerekeinek, nekik tetszett. Fontos, hogy a néző fogékony legyen a frissre, az újszerűre, laza szellemben, nyitott szívvel és elmével üljön le a film elé, és ne várjon hagyományos történetvezetést bevezetés-tárgyalás-levezetés felosztásban vagy helyzetkomikumot, párbeszédet. Ezek nélkül is lehet élvezetes filmet készíteni. Nem szeretek fikciót kitalálni, mert szerintem nincs annál inspirálóbb, viccesebb, ötletesebb, ellentmondásosabb, mint amit az emberek maguktól a való életben produkálnak – ez tükrözi is a film forgatókönyve. Az a célom, hogy hatását tekintve olyan legyen a film, mint egy egész estés film, ami elé az egész család le tud ülni, és minden egyes családtag számára lesz mondanivalója, külön értelmezési rétege, ami őt szólítja meg. Ennek eszköze a szeretetteljes nyelvezetet alkalmazó narratíva és a dús látvány, amiből ki tud bomlani a sokféle értelmezési lehetőség. Ennek a filmnek a lényeges része a narráció, mert szabadabb befogadásra ad módot a nézőnek, akinek így csak a mesemondóval kell „egyetértenie”, azonosulnia. Más kérdés, hogy a narráció szövege és a kép tartalma sok esetben kölcsönösen felülírja egymást.

Hadd említsem meg a két kitűnő narrátort, Jordán Adélt és Ónodi Esztert, akik a hangjukat kölcsönözték a film magyar, illetve angol nyelvű változatához, valamint a már szóba hozott forgatókönyv íróját, Domonyi Ritát, akivel hosszú ideje szimbiózisban dolgozom, nemcsak filmes, de könyvillusztrációs munkákban is.

–Tervezi, hogy fesztiválokra is nevezi a filmet?

– Igen, mindenképpen. Az első bemutatást Duna Tv vállalta, ezután szeretném minél több fesztiválra nevezni a filmet, és természetesen a kecskeméti animációs szemlét, a KAFF-ot sem hagynám ki.

– Hogyan lehetne a továbbfejleszteni az animációs pályázati rendszert Ön szerint?

– Egyrészt jónak tartanám, ha több teret adnának a felnőtteknek készülő alkotások támogatásának. Másfelől, főleg, hogy a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen is tanítok, ahol látom a fiatalok lehetőségeit, érdemes lenne külön pénzt szánni az egyetemisták vizsgafilmjeinek támogatására, amelyre a Nemzeti Kulturális Alapnál még volt keret.

Nem feltétlenül az ötlettől kezdődő lépcsőzetes finanszírozásra gondolok, hanem csak a kivitelezési költségekhez való hozzájárulásra. Így van esély arra, hogy fesztiválokon bemutathassák alkotásokat, és mert sok reklámügynökség ilyen színtereken figyel fel a nekik tetsző alkotókra, így bővülhet, frissülhet a piac, a fiatalok munkához jutnak.

 A diákok véleményét is érdemes lenne becsatornázni, hiszen ők a jövő alkotó, pályázó generációját képviselik, akár az egyetemek közreműködésével, szakmai fórumok bevonásával: vajon ők milyen támogatási rendszert szeretnének, milyet képzelnek el? Alapvetően azonban nincs okom a panaszra a jelenlegi struktúra kapcsán, hiszen ennek köszönhetően kaptam most támogatást, és a pályázati eljárásban van egy sorozattervem is.