Egy késői felnőtté válás pillanatát örökíti meg Csukás Sándor új kisjátékfilmje, a Szívradír. A történet egy nap alatt játszódik, a főszereplő édesanyja halálának napján. A felnőtt férfi, aki eddig együtt élt anyjával, most új dolgokat vesz észre a környezetéből és a világból, lehetősége nyílik egy új kapcsolatra is. A filmet a Médiatanács a Huszárik Zoltán kisjátékfilmes pályázatán támogatta 2013-ban.
Az alkotóról dióhéjban:
Fotó: Krisztics Barbara
Csukás Sándor rendező-operatőr nevéhez olyan munkák fűződnek operatőrként, mint a Made in Hungária, a Szelídek vagy a Kanyaron túl című filmek. Számos kisjátékfilmet, dokumentumfilmet és tévésorozatot is készített. 2011-ben nyerte el az Év Operatőre Illés György-díjat a Magyar Operatőrök Társasága által rendezett Aranyszem Operatőr Versenyen.
2008-ban forgatta az Otthonod a kávéház című kávéház-történeti sorozatát, majd a sorozat sikere után Tűnt idők mozija címmel elkészítette a budapesti mozik történetét is.
– Honnét származik a Szívradír története?
– A kisjátékfilm Szvoren Edina novellája alapján készült. Amikor a kezembe került az írónő novelláskötete, kifejezetten azzal a szándékkal kezdtem el olvasgatni, hogy filmre kívánkozó történetet találjak. Az eredeti címén Dé halála című írás személyesen is megérintett, mert megidéződtek általa a saját szüleim halála körüli események.
Megkerestük Edinát, akinek eddig nem voltak filmes tapasztalatai, és nekiláttunk a közös munkának. Edina nagyon érzékeny stílusban, erős képekben ír, kevés dialógussal, azokkal az elemekkel, amelyeket szerintem igazán jól lehet alkalmazni kisjátékfilmben. A 15-20 perces időlimit nem véletlen, hiszen a műfaj célja, hogy a rendező ennyi idő alatt bontson ki és zárjon le egy kisebb történetet. Akkor működik jól a kisfilm, ha ebben az időhatárban ki tud bontakozni egy kerek sztori. A forgatókönyv adottságai alapján és elképzeléseim szerint a Szívradír ilyen lesz, amelyben egy fiatal férfi és anyjának különös viszonya bontakozik ki egy egyszerű, szikáron fogalmazott filmnyelvi stílusban.
– Miként jelennek meg ezek a „finomhangolások” a filmben?
– A film sok-sok gesztusból, visszatérő momentumokból építkezik, tulajdonképpen ezekből áll össze a főhős története. A színészi játékban nagyobb hangsúlyt kapnak a mozdulatok, a mimika, a testbeszéd, mint a dialógus. A forgatás kezdetekor azt gondoltam, hogy segíteni fog a kevés szöveg, mivel így talán könnyebb lesz a színészeket instruálni. Aztán rájöttem, hogy nincs annál nehezebb feladat, mint amikor egy filmben többnyire szöveg nélkül, csak jelen kell lenni a kamera előtt. Nem próbáltunk sokat, inkább a forgatás előtt beszélgettünk többet a történetről a színészekkel, hiszen a két főszereplő, Bánki Gergely és Szamosi Zsófia alternatív színházi körökből érkezett, így nagy gyakorlatuk van az improvizálásban.
A filmben a hangoknak is fontos szerepük lesz. Most próbálgatjuk, hogy az egyes jeleneteknél – kórház, lakás – milyen hangforrás tud majd finoman harmonizálni a képpel. A zenét Barcza Gergely szerzi, mint ahogy már előző munkáimban is.
Remélem, hogy ezekkel a hangulati elemekkel, emberi gesztusokkal a kisjátékfilm könnyen érthető lesz mindenhol a világon.
Fotó: Krisztics Barbara
– Operatőrként is sok munkát vállal, milyen filmekben dolgozott?
– A Médiatanács elmúlt évi tévéfilmespályázatán nyertes két alkotásnak is én voltam az operatőre. Az egyik Fonyó Gergely tévében nemrégen bemutatott filmje A látogató, a másik Pajer Róbert Fekete Krónika című sorozata.
Fantasztikus dolog nagy stábbal játékfilmeket és sorozatokat készíteni, de egy-egy ilyen munka után jó érzés egy kisebb, családiasabb környezetben egészen más témában ismeretterjesztő és dokumentumfilmeket forgatni. Ezért is élveztem nagyon a Káli-medence, a Pannon kőtenger című filmmel kapcsolatos munkákat, amelynek szintén operatőre voltam. A film a Médiatanács Kollányi Ágoston ismeretterjesztő filmes pályázatának (link) forrásából készült alkotás, amely megmutatja a környék természeti kincseit, másrészről egy kicsit dokumentumfilm is, mivel megismerhetjük belőle az ott élő gazdák, művészek világát.
Fotó: Krisztics Barbara
A Káli-medence sokszínűségét szerettük volna megmutatni, ezért minden évszakban filmeztünk. Feleségemmel, Oláh Katával, aki a filmet rendezte, már számos közös munka van mögöttünk, és nem titkolt szándékunk volt megmutatni ennek a vidéknek a szépségeit. Közel húsz éve járunk le rendszeresen, jól ismerjük a környéket, és fontos számunkra, hogy filmjeinkben olyan témákkal foglalkozzunk, amelyekhez valamilyen személyes közünk van.
Fotó: Krisztics Barbara
Szeretem, ha a munkám során váltakoznak a filmes stílusok, mert ez számomra nagyon inspiráló. Igazán jól megvagyok az operatőrködéssel, rendezőként pedig olyan témákba kezdek bele, amelyeket nem nagyon forgatna le más. Ilyen munka volt a Szívradír is, hiszen Szvoren Edina (A szerk.: idén József Attila-díjjal tüntették ki) írásait még senki nem dolgozta fel. Izgalmas dolog tehetséges emberekkel találkozni és még nagyszerűbb, ha ezekből a találkozásokból valami értékes dolog születik.
Nagyon fontosnak tartom, hogy vannak újra tévéfilmek, dokumentum- és kisjátékfilmek, ám ugyanolyan fontosnak tartanám, azt is, hogy ezek a komoly támogatásból és rengeteg energiával készülő alkotások valahogy megtalálják az utat a közönségükhöz. A filmek utóéletével is kell foglalkozni, nem elég, ha csak leforgatjuk őket.
Fotó: Krisztics Barbara
