Interjú Lakatos Iván filmrendezővel a zempléni Makkoshotyka faluról forgatott dokumentumfilmjéről
Van egy alig kilencszáz lakosú kis falu az egykori Zemplén megye sarkában: Makkoshotyka. Talán a közvetlen környezetében lévő kisebb településeken kívül a lakosság nem is nagyon ismeri a nevét. Lakatos Iván filmrendező azonban úgy érezte, ezt a példamutató falut mindenképpen meg kell mutatnia. Mert ez egy olyan falu, ahol nincs cigánykérdés. Ahol a családok szorgalmasan dolgoznak, akár cigányok, akár nem, ahol a falu fele vegyes házasságban él, és ahol a falusiak a végzett munkájuk alapján becsülik egymást generációk óta, szakemberekként és emberekként. Az Ez egy ilyen falu… című, a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra programja keretében az Ember Judit-pályázaton támogatott dokumentumfilmet március 12-én 15.30-kor a Duna TV, március 18-án 16.45-kor a Duna World vetíti.
Az alkotóról dióhéjban
Lakatos Iván Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, operatőr és producer. Tízéves kora óta forog a filmkészítés világában, édesapja révén szinte a Filmgyárban nőtt fel. 1966-ban készítette el első játékfilmjét, amely a Harlekin és szerelmese című film volt. 1986–1988 között a Népszerű-tudományos Filmstúdiót vezette. 1991 óta a Krónika Alkotóközösség és Filmalapítvány vezetője. Tíz játékfilmet és mintegy 300 rövidfilmet készített.
– Hogyan bukkant rá Makkoshotykára, erre a nem mindennapi falura?
– Elég messzire vezetnek a szálak. Még főiskolás koromból ismertem Moldova Györgyöt, aki a hetvenes években írott, Negyven prédikátor című könyve kapcsán talált rá Makkoshotykára egy református lelkész története után kutakodva. Aztán évtizedekkel később, amikor hallott a 16. zsoltár – Volt egyszer egy színház című dokumentumfilmemről, ami egy, a második világháború végén alakult zsidó színésztársulatról szólt, akkor megkeresett, hogy lenne egy hasonlóan érdekes, társadalmilag érzékeny témaötlete. Ő vetette fel tehát, hogy az ottani békés cigány-magyar együttélésről érdemes lenne filmet készíteni, meg kéne nézni, hátha még most is létezik. Érdekelt a téma, utánajártunk, pályáztunk, és kaptunk rá pénzt a Médiatanácstól.
– Mit tapasztaltak, mi a titka annak, hogy békében élnek együtt a faluban a cigányok és nem cigányok?
– Egyszerűen természetesnek veszik, élnek, dolgoznak, közös a munkájuk, közös az életük. A cigánykérdés nem kérdés. A makkoshotykaiak – még régről eredeztethetően – kapás cigányoknak hívják az ottani romákat, mert még a XVIII. században szőlőműveléshez hívták oda élni őket. Mára a kilencszáz fős lakosságban 52 vegyes házasság van, és a családtagokkal együtt ez azt jelenti, hogy a falusiak fele kapcsolódik a cigánysághoz. Nem az a probléma, hogy ki milyen kultúrájú, hanem hogy miből tud megélni. Cigányok, nem cigányok testvérként, szinte egy nagy családként élnek. Mind a mai napig közös rendezvények vannak a ritka helyi ünnepnapokon: az új kenyeret ünneplő falunapon vagy a szüret lezárását jelentő istentiszteleten.
A 27 perces film a Zemplén csücskébe kalauzol el minket
– Hogyan fogadták az Önök filmes szándékait, érdeklődését a helyiek?
– Szerencsére semmi gond nem volt, barátságosak, nyitottak voltak. Azt a módszert követtem, hogy nem ragoztam túl, hogy mit is akarok forgatni. Kicsit vallattuk őket, aztán egész hétköznapi módon leültünk, elkezdtünk beszélgetni, fecsegni, és egyszer csak elindult a kamera is.
– Mennyire büszkék a saját példájukra, mennyire vannak tudatában ennek? Annál is inkább adódik a kérdés, mert csak néhány kilométerre fekszik Olaszliszka…
– Nem tartják különlegességnek, hanem magától értetődőnek veszik. Nehéz az élet, sok a gond arrafelé, az foglalkoztatja őket, hogyan lehet egyről a kettőre jutni, és azt látják, hogy ugyanolyan gondokkal küzdenek a cigányok, magyarok egyaránt, így aztán nincs is értelme különbséget tenni. Példa erre, hogy a cigány gyerekek közül is sokan továbbtanulnak, húsz cigány fiatalnak van felsőfokú végzettsége – ezzel kapcsolatban inkább az elvándorlás a kérdés, tekintet nélkül a nemzetiségre. A szülők úgy gondolkodnak, hogy oda, abba a küszködésbe ne jöjjön vissza a gyereke, próbáljon jobb életet kialakítani inkább magának a városban, ahol több a lehetőség. A polgármester is azt emeli ki büszkén, hogy vízvezetéket építeni, csatornázni tudott a község, ezt tekinti igazi eredménynek. Az is jellemző, hogy a református lelkész beszélt nekünk a falu múltjáról, az ottani cigányság eredetéről, miközben a romák többsége Makkoshotykán katolikus – de ez sem jelent ellentétet a nemzetiségek, közösségek között. A hegyközségi elnök is úgy fogalmazott, megemeli a kalapját a makkoshotykaiak előtt, mert jó szakemberek és jó emberek egyaránt.
Forgatás közben egy makkoshotykai családnál
– Mi a véleménye a Médiatanács pályázati rendszeréről, a mecenatúraprogram kitűzött céljairól?
– A célok jók, ha ez alatt azt értjük, hogy a filmes szakma támogatáshoz jusson és jó filmek készüljenek. Amit fájlalok, hogy az általunk beadott számos pályázat közül eddig csak ez a téma nyert támogatást, pedig a pályázatokból élünk, azok révén tudnánk dolgozni, csinálni, amihez értünk. Szeretném, ha több volt filmgyári kolléga is lehetőséghez jutna, és a bírálóbizottságoknál több előnyt élveznének az olyan szakmai díjakat elnyert alkotók is, mint a Balázs Béla-díjasok.
– Miért éppen az lett a címe a filmnek: Ez egy ilyen falu…? Milyen is?
– Mert ez egy ilyen falu, ahol látható, hogy így is lehet, lehetne élni. Ahol becsülik egymást az emberek. Makkoshotykán egyébként már levetítettük a filmet, és jó visszajelzéseket kaptunk. Tehát úgy tűnik, olyan filmet sikerült készíteni, ami elég hűen tükrözi az ottani közösséget. Jó lenne, ha erre minél többen lennének kíváncsiak más településeken is.
A filmet március 12-én 15.30-kor a Duna TV, március 18-án, szerdán 16.45-kor a Duna World vetíti.
