Az 1956-os szovjet támadás évfordulójára időzítve november 4-én, 21.45 órától mutatja be a Duna Tv Babos Tamás történelmi dokumentumfilmjét, a Magyar Média Mecenatúra Program Nemeskürty István-pályázatán támogatott Négy napot. A többek között az alkotás zenéjét író Hrutka Róbert és a narrátori szerepet vállaló Stohl András közreműködésével készült film annak a történelmi pillanatnak a hátterét világítja meg, amikor végzetes fordulatot vett a magyar forradalom. A Négy nap rendezőjével a film fókuszában lévő Kádár Jánosról és árulásának történelmi kontextusáról beszélgettünk.
Az alkotóról dióhéjban
Babos Tamás operatőr, rendező. A rendszerváltás óta dolgozik a filmiparban, televíziós és mozifilmekben egyaránt, több nemzetközi operatőri díj nyertese. Olyan produkciók alkotója, mint – rendezőként – a Budapest ostroma, A fehér nyíl vagy – operatőrként – a József és testvérei, a Kaméleon, a Hacktion, a Nyugalom, a Magyar szépség és a Paszport. Két évtizede alma matere, a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatója.
– Ezt megelőzően a Budapest ostroma című, a mecenatúraprogramban támogatott, szintén történelmi témájú filmet jegyezted rendezőként, amelyet meghívtak brit, francia, portugál és brazil filmfesztiválra is. Miért nyúltál most az 1956-os forradalomhoz?
– Elöljáróban hadd szögezzem le, hogy operatőrként végeztem, ezért izgalmas számomra, ha rendezőként dolgozom. A mi szakmánkban egyszerre zajlanak ellentétes folyamatok, és miközben egyszerre specializálódik minden, egyre több az átjárás a különböző területek között. Ami a Négy napot illeti, valódi alkotófolyamat volt. A producerrel, Nóti-Nagy Attilával gyerekkorunk óta ismerjük egymást, ő hozta az ötletet, és mondhatni, ő bízott meg bennem. Vele készítettem a Budapest ostromát, amelynél jól működtünk együtt alkotótársakként is. Az eredményt magát nem szeretném megítélni, de szerintem hiánypótló volt a film, és sok pozitív visszajelzést kaptunk. És azután következett ez az újabb izgalmas felvetés, mi lenne, hogy ha „megpiszkálnánk” azt a bizonyos négy napot 1956-ból.
– Az ’56-ban történteket a forradalmi vetületről gyakrabban közelítik meg, a hétköznapi hősök oldaláról. A film készítése magával hozta számotokra Kádár János szerepének megértését?
– Messziről kell kezdenem, mert a mi generációnk a Kádár-rendszerben nőtt fel. Gyerekkorunkban azt hallgattuk, hogy ennél a rendszernél jobb nincs is, és még kamaszként, fiatal felnőttként, amikor már jobban kinyílt a szemünk, akkor is az a közhangulat vett körül minket, hogy jó helyünk van a világban, a „legvidámabb barakkban”. Ha nagyon akarunk, járhatunk akár Nyugatra is. Hiszen ez nem is diktatúra – mi akkor, a nyolcvanas években nem is éltük meg diktatúraként. Miközben vittük a zászlót az úttörő-felvonuláson, megéltük a közkeletű mondást, „addig jó, amíg Kádár apánk él”. Ezen szocializálódtunk. Aztán hirtelen felnőttek lettünk, és a rendszerváltozás után megjelentek a valós helyzetet láttató történelmi összefoglalók. Lassan világossá vált, hogy mi is történt voltaképpen. Mindezt persze úgy, hogy közben egyszer csak az ellenforradalomból ismét forradalom lett. Akiben van ilyen érdeklődés a korosztályunkból, azok a mai napig felteszik a kérdéseket, hogyan is történtek valójában a dolgok. Abban nőttünk fel, hogy minden rendben van, Kádár apánk mindent rendez, aztán kiderült, hogy egyáltalán nincs így. Sőt, az egész tulajdonképpen árulás. És engem ez motivált a leginkább a film elkészítésében: hogy leleplezzük azt az árulást, amit Kádár moszkvai útja jelentett.
– Feldolgozási folyamat volt ez?
– A film időrendben követi Nagy Imre és Kádár nyilatkozatait, és rendkívül tanulságos ráeszmélni, miként vált egyik pillanatról a másikra semmissé a forradalom minden addigi eredménye. Ez még most is megrázó volt számomra. Kádár híres ’89-es beszéde sokaknak felnyitotta a szemét, ám jellemző, hogy a filmkészítés közben nem egy munkatársam mondta, hogy még csak nem is hallott erről a történetről. Az én generációm életében tehát évtizedeken keresztül sikeresen működött a propagandagépezet.
– Ezt a négy napot különösen nagy homály fedi. Szerinted fontos az, hogy Kádár tetteiben mennyiben választható el a belső és a külső motiváció?
– Él az a legenda, hogy Kádár egy szál zakóban ült be abba az autóba, amely végül a szovjet nagykövetséghez vitte, és úgy utazott Moszkvába, hogy nem önszántából ment, nyomás alatt volt… De ugye azt is tudjuk, hogy Nagy Imrére is hatalmas nyomás helyeződött, és mégis döntött valamiképpen. Feltételezzük, hogy Kádár Jánosra is nagy nyomás helyeződött. És ő is döntött valahogy. Kádárnak négy nap állt a rendelkezésére, a helyzet átértékelésén tehát volt ideje gondolkozni. Szerintem ezért is fontos a filmünk mondanivalója. Kádár mondhatta volna akár azt is, hogy itt van mellettem ez a kiváló Münnich Ferenc elvtárs, nyilván nem véletlenül utazott velem… De az ilyen feltételezéseknek alighanem nincs helye és értelme. A tényekről fontos beszélni.
– Volt olyan tény, amivel te is csak a készítés közben szembesültél?
– A brutális vérontás. Persze az a kép mindenkiben megvan, hogy az oroszok jöttek és lőttek, de a város egyes részeit konkrétan rommá lőtték. Nem elpuffogtattak néhány lövést, hanem bizonyos részeket megsemmisítettek. És az az ember, aki ennek az élén állt, gyakorlatilag haláláig atombiztos vezetője lett a kialakuló rendszernek. Ez – a folyamatot erkölcsileg szemlélve – sokkal több mint aggályos. 1957. május 1-jén már nem volt egy pisszenés sem. Mai fejjel szemlélve felfogni sem tudjuk, hogy a háttérben milyen brutális eszközökkel nyomták el a rendszernek nem tetsző hangokat.
– A filmmel kerülnek új megvilágításba események?
– Történelmi felfedezések nincsenek. Fontos, hogy az maradjon a történészek dolga. De közülük megszólal például Alekszandr Sztikalin, aki elismert szakértője a korszaknak és témának. Úgy gondolom, még a jövő feladata, hogy orosz oldalról is előkerüljenek iratok, amelyek világosabbá teszik az akkor történteket. Sztikalin megvilágított egy verziót, ami szerinte történt, azonban úgy vélem, hogy a feltevéseknél fontosabb a „történetismertetés”. Mert az a tényekből is egyértelmű, hogy egy árulás, az ’56-os eszmék elárulása nyomán lehetett később évtizedekig sikeresen fenntartani egy diktatúrát, amiről az emberekkel sikeresen tudták elhitetni, hogy nincs is jobb dolog annál a földön. Ennek a tudatosítása, az árulás tudatosítása a fontos.
– Kádár szempontjainak megjelenítésére miként volt mód?
– A politikustársak közül megszólal Berecz János, és több interjúalany árnyalja a történéseket. Berecz beszélgetett Kádárról ezekről a napokról, sok érdekes mondata elhangzik a filmben. Talán nem lövöm le a poént, hogy az álláspontja szerint Kádár nem tehetett mást. Tiszteletben tartom a véleményét, annyit ugyanakkor hadd jegyezzek meg, hogy ha Dobó István 1552-ben nem ad hitet a várvédőknek, akkor Eger elesik. A „kisebb rossz” a kommunisták logikája. Dobóra vagy Zrínyi Miklósra mindenki hősként fog emlékezni évszázadok múlva is, Kádárra meg senki sem. Ettől függetlenül mint filmkészítők, természetesen vigyáztunk rá, hogy az érintettek elmondhassák a véleményüket, és ne foglaljunk állást. Már csak azért sem, mert egy olyan a történelmi helyzetben, amelyben emberek halnak meg, nagyon nehéz igazságot tenni.
– Milyen eszközeitek voltak arra, hogy bemutassátok a történéseket?
– Nagyon kevés filmanyag állt rendelkezésünkre, a tárgyalásokról gyakorlatilag semmi, így áthidaló megoldáshoz kellett folyamodnunk. Ennek érdekében az egyes történéseket grafikák révén rekonstruáltuk, és a logikus tartalom mellett modern, animált grafikával próbáltuk meg vizuálisan is fogyaszthatóvá tenni a mondanivalót és izgalmassá tenni az ábrázolást. A könnyebb érthetőség kedvéért pedig feliratoztuk a beszédeket is, mert eredetiben olykor szinte befogadhatatlanok, így az értelmezési keretrendszer mellett az auditív megértést is segítettük.
– A 20. századi múlt a mai napig a magyar emberekkel él, a közbeszédben azonban azt érezni – a politikai paneleket leszámítva –, hogy Magyarországon ebben nincs egyenesség. Ez nyilván összefügg a felelősségre vonás hiányával. Szerinted lehet ebből valaha őszinte szembefordulás a múlttal?
– Az biztos, hogy nagy szükség lenne a párbeszédre. Azt is látom, hogy a mindent elsöprő, történelmi helyzetekben nagyon nehéz észnél lenni, helytállni. Az évek elteltével biztosan nagyobb empátiával – megbocsátással? – kell forduljunk a múlt felé, de lehet, hogy ez egy olyan generációra vár, amely már nem volt közvetlenül, értsd közvetlen családi szinten, érintve az eseményekben. Bennem, aki ebben a rendszerben nőttem fel és aki a rendszerváltáskor szembesültem a történelmi tényekkel, nincsen gyűlölet vagy személyes ellenszenv, de a megértést, a feltárást nagyon fontosnak tartom.
– Gondolkozol még történelmi témájú filmek készítésén?
– Nóti-Nagy Attilával van egy tervünk, amivel most szintén pályázunk. Kádár-rendszer, hidegháború és a politikai és hadvezetés tervei az esetleges atomháború kirobbanására. Megrázó. Ha sikerül megcsinálnunk, úgy gondolom, sokaknak, akik érdeklődnek a történelem iránt, elkerekedhet a szemük. A Négy napban felvillantott rendszer cinizmusa, árulása egy valódi, a működést jól mutató példán keresztül.
– A filmet a mecenatúraprogram finanszírozta. Mi a véleményed a pályázati rendszerről?
– Nagyon jó, hogy végre nem két fillérből kell dokumentumfilmet készíteni, hanem van egy látható keret, költségvetés, így jut pénz a történelmi témákra is. Ám olyan mennyiségű feldolgozatlan ügy van, hogy erre nagyon is szükség van. Sajnálatos, de nagy szükségünk van ezekre a tisztánlátás végett, és arra is, hogy legyen ezeknek a filmeknek megfelelő megjelenési fóruma.
