Jövő héten kedden kezdődik a 2. Magyar Filmhét, amely során számos, a Magyar Média Mecenatúra programban támogatott alkotás tekinthető meg a MOM mozijában. Varga Ágota dokumentumfilmje, a Szülei szeme is köztük van, amely egy olyan vak párról szól érzékenyen és magával ragadóan, akiknek látó gyermekük született. A film rávilágít a problémákra, a sajátos helyzetekre, de arra is, hogy mennyire ugyanúgy történik minden náluk, mint egy látó pár esetében. A dokumentumfilmet a Médiatanács az Ember Judit-pályázaton támogatta, és a Filmhét keretében március 3-án, csütörtökön 11.45-től, valamint március 4-én, pénteken 20.15-től látható a Cinema City MOM Parkban. A rendezővel készített interjúban kiderül az is, milyen meglepő módon fogadták a filmet a vakok intézetében.
Az alkotóról dióhéjban
Varga Ágota Balázs Béla-díjas, kétszeres Tolerancia-díjas dokumentumfilm-rendező. Emberi sorsokat, szociográfiai témákat, közelmúltbeli, mégis mára történelminek számító eseményeket örökít meg filmjeiben. Dolgozott az oroszlányi televízióban, valamint az Ablak, a Háló és a Théma című népszerű televíziós műsorokban is. 1990-ben fődíjasa lett a videoszemlének, 1999-ben pedig az UNESCO-díjat vehette át. 2001-ben a Filmszemle díját kapta meg történelmi dokumentum kategóriában, majd 2002-ben a Filmkritikusok díját. 2015-ben elnyerte a Mecenatúra-díjátadó Ember Judit-díját A tartótiszt című filmjéért, amely a Los Angelesi Magyar Filmfesztiválon is elismerő oklevelet kapott.
– A Szülei szeme előzménye a Szemünk fénye című dokumentumfilm, amely különdíjat kapott a Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesületétől és elismerő oklevelet a 2008-as Vukovári Filmfesztiválon, valamint a Legjobb Portréfilm Díját az International Disability Film Festivalon Rio de Janeiróban. Az alkotást bronz Remi-díjjal is elismerték Houstonban. A Szülei szeme egyelőre a Budapesti Nemzetköz Dokumentumfilm Fesztivál versenyprogramjában szerepelt. Annak idején hogyan talált Önre a téma? Mi indította el, hogy dokumentumfilmet készítsen Császárékról?
– Katit korábbról ismertem, mert forgattam már vele a televíziónak kisebb anyagokat, akkoriban is nótaénekesi ambíciói voltak. Tartottuk a kapcsolatot, így egyszer felhívott, hogy kisfia született, és gyakorlatilag már másnap forgattunk is vele, hiszen nem mindennapi az ő történetük.
– Mit gondol, ez a nem mindennapi történet mit adhat a vakoknak?
– Többek között a Tilos Rádióban készítettek velem egy interjút a film kapcsán, ahol az egyik riporter egy látássérült hölgy volt. Nagyon hasonló helyzetben volt, mint Császárék, neki öthónapos a kisgyermeke, akit közösen vállaltak a szintén látássérült férjével. Megkérdeztem, hogy mit jelentett neki a film. Azt mondta, hogy neki annyi a tanulság ebből, hogy semmiféleképpen nem szeretné a gyereket magához láncolni. Hogy igyekszik bízni magában, hogy tud annyi szeretetet adni a gyermeknek, hogy ne távolodjon el tőle. A másik fontos tanulság az volt számára, hogy el kell fogadni, sőt adott esetben kérni is kell segítséget a gyerek érdekében.
– Kati és Győző miért óvják ennyire a fiukat?
– Nagyon félnek attól, hogy elveszik tőlük a gyermeküket, mert találnak valami hibát a módszereikben. Pedig nincs okuk arra, hogy ettől féljenek, csak hát olyan tapasztalataik vannak, amelyek miatt bennük van a félsz, hiszen mindketten bekerültek annak idején a vakok intézetébe, és elválasztották őket a szüleiktől. Ez borzasztó élmény mindkettejüknek, ezért félnek.
– Pedig a film alapján nem élnek nagyon másképp, mint egy látó család.
– Ez így van, de például Fecónak nem tudnak úgy segíteni a tanulásban, mint egy látó felnőtt. Viszont már ezt is megoldották, mert addig nem engedik el Ferikét a napköziből, amíg készen nincsenek a feladatai. Külön korrepetálja őt szaktanár magyarból és matematikából. Ugyanakkor túlféltik Fecót, mert nem engedik el maguk mellől, a családtagokhoz sem, akik pedig jó hatással lehetnének rá. A sorok között persze ott van az, hogy azt szeretnék, hogy ha ez a gyerek felnő, akkor az ő egyetlen támaszuk legyen.
Fecó a villamossínek mellett vezeti szüleit.
– Úgy tűnik, hogy Fecó érzelmileg érettebb, mint a kortársai.
– Nem egy átlagos gyerek ritmusában fejlődik. Pontosan a körülményei miatt, hiszen már kiskorában ösztönösen ráérzett, hogy neki segítenie kell a szüleit. Érzi, hogy felelős értük, vezeti őket. Nem mondható szokványosnak egy gyerek fejlődése során, hogy négy és fél évesen ő szól a szüleinek, mikor átmennek az úton, hogy álljanak meg, mert jön egy autó. Ez fordítva szokott lenni.
– Létezik olyan közösség, ahol vak szülők gyermekei találkozhatnak egymással?
– Jól rátapintott a lényegre, ilyen nincsen. Ezt a filmet megmutattam a vakok intézetében, és a szakemberek úgy vélekedtek, hogy nem lenne szerencsés, ha ezt a filmet ismernék a vakok intézetének lakói, de nem kaptam konkrét magyarázatot arra, hogy miért. Aztán később kiderült, hogy náluk vannak külön tanfolyamok, amelyek során megtanulható, hogy vakként hogyan kell egy csecsemőt ellátni, ápolni, de ezzel le is van húzva a roló, pedig a gyermek nem marad csecsemő örökké, arra viszont nem készíti fel senki a szülőket, hogy egy idősebb gyerekkel hogyan bánjanak, ne adj isten, hogy hogyan kezeljenek egy kamaszt. Katiéknak is jó lenne, ha meg tudnák osztani a problémáikat hasonló sorsú emberekkel, vagy ha tanácsot kaphatnának szakemberektől.
– Fecót mennyire volt könnyű megnyitni?
– Nem volt könnyű dolgom. Nem akkor sikerült őt megnyitni, amikor a szülei is és a stáb többi tagja is ott voltak, hanem amikor olyan körülményeket teremtettem, amiben nem kellett direktben beszélgetnie velem. Elmentünk a játszótérre, a boltba, vettem neki focis kártyát, és közben beszélgettünk. Csak egy kis kamera volt nálam, amit már Fecó ismert, sőt használt is, ezért nem volt idegen számára. Ez volt a célravezető út, így lehetett őt megnyitni. És ez az iskolában sem működhetne másként, ha esetleg valamelyik pedagógus beszélgetni szeretne vele. De erre a speciális helyzetre nincs felkészítve az átlag pedagógus, így jobbára csak fegyelmezéssel próbálnak hatni rá.
Fecót nem volt könnyű megnyitni, de a játék közben ez is sikerült
– Miért vállalta Kati és Győző a filmet? Kellett őket győzködni?
– Győzőt egy kicsit kellett, de aztán felülemelkedett ezen, és mindketten azt mondták, hogy meg akarják mutatni, hogy vakok is tudnak gyereket nevelni. Bár speciálisak a problémáik, de akkor is képesek erre. A film ugyanakkor segít is nekik, mert ennek köszönhetően képesek egy kicsit kívülről látni saját magukat, ez olyan lehet, mint egy terápia.
– Önnek mennyire volt nehéz megállni, hogy a kamera mögül ne lépjen ki és ne próbáljon segíteni Katiéknak egy-egy helyzetben?
– Nem volt egyszerű, volt, hogy az úttest közepén mentünk, de a fehér bot Győző kezében, és a kamera a miénkben volt annyira feltűnő, hogy ne legyen semmi bajunk. És Katiék minden esetben nagyon óvatosak voltak, tudtuk, hogy nem lesz baj, mert vigyáznak.
– Készült a filmhez akadálymentesített változat is.
Igen, már így ment a televízióban az ismétlésnél, és tárgyalás alatt van a DVD kiadása is, ahol szintén szeretném, hogy lehessen választani ezt az opciót. Dokumentumfilm még nem is készült ilyen verzióban, ez az első.
– Hogy látja, a hétköznapi szituációk mennyire akadálymentesítettek egy vak számára?
Nyilván nem annyira, mint amennyire kéne. 
Győzőék a gyerek nélkül számukra ismeretlen környezetben nem is tudom, hogyan tudnának boldogulni, hogyan tudnának eljutni akárhova is. Lépten-nyomon azzal találkoznak, hogy ha nem fogja meg valaki a kezüket, akkor nagyon nehéz a dolguk. Mi pedig sokszor immunisak vagyunk, hiszen annyira sok ember leszólít minket az utcán, hogy hajlamosak vagyunk egy ilyen helyzet mellett elmenni. A másik pedig, hogy az embereket nem tanítják meg arra, hogy hogyan kell egy vakot irányítani. Például van egy jelenet a filmben, ami a Közlekedési Múzeumban játszódik, a teremőr hölgy próbál utat mutatni Győzőnek, de azt úgy teszi, mintha egy látónak mondaná, Győző pedig csak akadályokba ütközik. Talán el lehetne kezdeni már gyerekkorban a látók érzékenyítését, iskolás csoportok ismerkedhetnének vakokkal, akár gyerekekkel, de erre nem nagyon van példa Magyarországon.
Kati, Győző és Fecó az állatkertben egy kecskét simogatnak
– A film elkészülését a Médiatanács finanszírozta. Mit gondol a Magyar Média Mecenatúra program pályázati rendszeréről?
– Amikor 2011-ben elindult, nehéz volt az új rendszer miatt, de egyre könnyebb, belerázódtunk. Kicsit talán még mindig nagy a bürokrácia, de én is tudok az elektronikus pályázati rendszerről, amit ebben az évben vezetnek be, ez pedig remélhetőleg leegyszerűsíti a folyamatot.
